Kereső toggle

A pápa nem fogadta az izraeli miniszterelnököt

A falra kent ellenszenv

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Bevett szokás, hogy a Rómába látogató rangos politikusok egy füst alatt a Vatikánt is felkeresik; így tett november első hetében Vlagyimir Putyin is. Kedden Ariel Saron szintén Silvio Berlusconi olasz elnökhöz látogatott, de a Vatikánba már nem – II. János Pál ugyanis határozottan elutasította, hogy magánkihallgatáson fogadja az izraeli miniszterelnököt.



Ariel Saron persona non grata a Vatikánban Fotó: Reuters

A vasárnaponként hagyományosan megtartott pápai beszéd a múlt hét végén már előrevetítette a vatikáni sajtóközpont bejelentését, miszerint a katolikus egyházfő és Ariel Saron között nem lesz találkozó. II. János Pál ekkor elítélte a zsidó államot, amiért biztonsági falat épít Izrael és a palesztin területek közé. "A Szentföldnek nem falakra, hanem hidakra van szüksége" – mondta dolgozószobája ablakából a Szent Péter téren összesereglett híveknek és turistáknak. A pápai elutasítás azt követően érkezett, hogy II. János Pál a múlt héten fogadta a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) katolikus tagjainak delegációját. 

Miközben Brüsszelben az EU külügyminiszterei az izraeli diplomácia vezetőjével a közel-keleti békefolyamatról tárgyaltak, Saron kedden az EU soros elnökét kereste fel az olasz fővárosban. Rómában egyedül II. János Pál mondott nemet az izraeli miniszterelnöknek: Saron a védelmi miniszterrel is megbeszélést folytatott, lerótta kegyeletét az olasz mártírok ravatala előtt, akik egy hete az iraki Nasszírijában végrehajtott öngyilkos merényletben vesztették életüket. A Berlusconival folytatott megbeszélésen pedig Gianfranco Fini miniszterelnök-helyettes, a posztfasiszta Nemzeti Szövetség pártelnöke is részt vett. Az izraeli kormányfő amúgy Itáliát olyan ritka szövetségesnek tekinti Európában, amely helyesen ítéli meg a közel-keleti helyzetet.

A vatikáni állásfoglalások újabb fordulópontot jelenthetnek a Vatikán és Izrael kapcsolatainak változatos történetében. A Szentszék első ítéletét az akkor még meg sem született Izraelről X. Piusz hirdette ki, amikor nyersen elutasította a cionizmus megalapítóját. Herzl Tivadar 1903-ban azzal a kéréssel fordult a katolikus egyházfőhöz, hogy támogassa egy zsidó állam megteremtésének gondolatát. "Nem akadályozhatjuk meg, hogy a zsidók Jeruzsálembe menjenek, de soha nem fogjuk szentesíteni azt – hangzott a válasz. – A zsidók nem ismerik el a mi Istenünket, így mi sem ismerhetjük el, hogy bármi joguk is lenne a Szentföldhöz. Azt gondolhatnánk, hogy a Szentszék az államalapításban lehetőséget látott arra, hogy helyrehozza a zsidók nemzedékei által elszenvedett sérelmeket – vélekedett Aharon Lopez, a Vatikánba akkreditált izraeli nagykövet az Olasz–Izraeli Baráti Társaság egy 1998-as, torinói konferenciáján. – Ellenkezőleg: a Szentszék viszonyulása Izraelhez kezdettől fogva elutasító, sőt ellenséges volt." A nagykövet szerint ebben mind teológiai, mind politikai tényezők közrejátszottak: a Vatikán egyrészt kerülni kívánta az összetűzést az arab világgal, másrészt helyre kívánta állítani a keresztény szenthelyek fölötti közvetlen ellenőrzését. Ezért 1947-ben Jeruzsálem nemzetközi státusát támogatta – Izrael állama viszont Jeruzsálem fővárossal alakult meg. 

A római katolicizmus zsidósággal kapcsolatos állásfoglalásában XXIII. János pápasága hozott kedvező fordulatot. A "jó pápa" egyik első intézkedéseként rendelte el, hogy a "hitszegő zsidók" kifejezést töröljék a nagypénteki imádságokból, az általa megnyitott II. vatikáni zsinat pedig 1965-ben adta ki a Nostra Aetate ("Korunkban") kezdet? nyilatkozatot, amely mérföldkőnek számít a modern kori zsidó–keresztény kapcsolatokban. A katolikus egyház amellett, hogy elvetette az istengyilkosság, valamint a zsidók kollektív bűnösségének vádját, a dokumentumban sajnálatát fejezte ki az üldözések és antiszemita megnyilvánulások miatt, amelyek bármikor és bárki részéről érték a zsidókat. 

Az Izrael állama felé való elutasító bánásmód azonban még hosszú ideig nem változott. A zsidó állam megalakulása utáni évtizedek
hosszadalmas elvi vitákat hoztak Jeruzsálem nemzetközi fennhatóság alá helyezéséről, miközben az ország mindenkori vezetői hiába kérték a Vatikánt, vesse latba tekintélyét, hogy a Siratófal ne legyen elzárva a zsidók elől. 1964-ben az izraeli zsidók csak a szögesdrót kerítés túloldaláról nézhették végig, ahogy VI. Pál pápa és kísérete a területükről Jeruzsálem óvárosába lép, hogy felkeresse a keresztény kegyhelyeket. 

Első alkalommal ekkor került sor arra, hogy izraeli miniszterelnök találkozhatott a pápával. VI. Pál – aki egynapos szentföldi zarándoklata alatt inkább Jordániát, mint Izraelt választotta főhadiszállásul – Lévi Eskol értésére adta: látogatása semmiképpen nem jelenti azt, hogy a Vatikán teljes mértékben elismeri Izrael államot. Golda Meir volt az első kormányfő, aki közel tíz évvel később a Vatikánban kihallgatáson jelenhetett meg, és az audiencián össze is szólalkozott a pápával. "Végül kifejezte elismerését az iránt, ahogy Izrael megóvja a keresztények szent helyeit" – írja önéletrajzában. – A magam részéről biztosítottam a pápát, hogy a keresztények és a mohamedánok szent helyeit mindig megóvják Izraelben, ám az ország fővárosa Jeruzsálem marad."

Bár II. János Pál részéről már a nyolcvanas években is elhangzottak gesztus érték? nyilatkozatok Izrael mellett, igazi fordulópontot a hidegháború végeztével a nemzetközi rendben beállt változások hoztak. Mindenekelőtt a madridi konferencia alakított a Szentszék Izraelhez való viszonyulásán. "Ha már a palesztinok is hivatalosan tárgyalóasztalhoz ülnek Izraellel – idéz Aharon Lopez egy vatikáni diplomatát –, mi miért ne tehetnénk?" 1991-ben a Szentszék fontosnak látta nyilatkozatban kijelenteni, hogy sohasem kérdőjelezte meg Izrael államának létjogosultságát, ezzel szemben – kimondatlanul is – elismerte, hogy a diplomáciai kapcsolatok felvételében valójában egy sor körülmény akadályozta. A rá következő évben közös munkabizottság állt fel, 1992. december 30-án pedig Jeruzsálemben aláírták az Izrael és a Szentszék kapcsolatát szabályozó alapegyezményt. A Szentföldön élő keresztények érdekében a Vatikán ugyanakkor mindmáig tartotta magát az izraeli–palesztin konfliktust illető, óvatosan egyensúlyozó politikájához. Ehhez tartozik, hogy 1994-ben a PFSZ-szel is felvette a hivatalos kapcsolatokat, és 2000. évi jubileumi zarándoklatán II. János Pál személyesen is találkozott Jasszer Arafattal. Izrael és a Szentszék párbeszédébe mostanáig olyan epizódok hoztak zavart – és vetettek árnyékot az antiszemitizmus egyházi elítélésére –, mint az ellentmondásosan megítélt XII. Piusz boldoggá avatása, az egykori auschwitzi haláltábor területén álló karmelita kolostor, valamint a tömegsírok fölé elhelyezett keresztek és a csak részlegesen megnyílt vatikáni levéltár és archívum kérdése.

Olvasson tovább: