Kereső toggle

Demokrácia a sarkon

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nemzeti jelképeink egyike a sarok. Az utcasarok. Itt álltak annak idején az öröm élő nagykövetei, itt ad randevút egymásnak ifjú és öreg, a sarok az élet találkozási pontja, hová minimum két irányból vezetnek utak, és egy olyan országban, hol rendre megmondták, melyik a helyes irány, mindig is a szabadság szimbóluma volt. Ha trafik áll a sarkon, meg randevúzó pár, az rendben is van, de mit tegyünk, mit gondoljunk akkor, ha épp tüntetők gyülekeznek, ha éppen az agóra kutyapiszkos, szmogos középeuropéer verzióját próbálják ki egyesek ugyanitt.

Utcán politizálni szégyen. Tévéstúdióban dicsőség, klubban kedves értelmiségi hóbort, otthon a házasélet egy mozgásszegény formája, utcán... pfuj, ez nem szép dolog, az nem olyan eurokomform. Márpedig ami nem eurokomform, az csak rossz lehet. Nyelvünkben manapság ha valami nem jó, akkor nem azt mondjuk rá, hogy hamis, ízléstelen, nívótlan, s így tovább, hanem azt, hogy nem európai. Nem EU-komform. Kit érdekel, hogy maga az EU sem EU-komform, a lényeg, hogy aki utcára megy, azzal valami baj van. 

Mint régi romantikus, petőfista és rendszerváltó csak annyit kérdeznék a nagyon tisztelt finnyásoktól, miért nem komform? Tessenek mutatni olyan európai országot a velünk egy csoportban szereplő San Marino és még néhány hasonló nagyságrend? kivételével, ahol nem voltak, vannak, és lesznek a miénkénél sokkal nagyobb tömegdemonstrációk. Olaszország nem Európa? Franciaország nem Európa? Németország nem Európa? Milliós tömegek az utcán, ha éppen úgy adódik, hogy mozdulni kell, legfeljebb nem a legszentebb szájról várják a jelet, hanem úgy döntenek, például a nálunk virtuálissá lett, de másutt valós befolyással rendelkező szakszervezetek, hogy eddig és ne tovább.

A polgári, parlamentáris demokrácia alapvetése, hogy az istenadta nép hatalmát választott képviselői által gyakorolja. Ez szép, bár nálunk egészen különlegesen alakult. Négy évben akad ezernégyszázötvenkilenc nap, amikor nem tartanak parlamenti választásokat. Ezeken az unalmas, élettel kitöltendő magánnapokon az emberek hihetetlen precízen, úgymond lenini éleslátással éleslátják saját választottjaik nagyszerűségét. Mármint azt, hogy nincs nekik ilyen. A politikusok minden közvélemény-kutatáskor az utolsó helyen állnak közvetlenül a pénzespostás, a sarki rendőr és a BKV-ellenőr mögött, legfeljebb egy-egy női politikus előz meg egy-egy különlegesen rossz természet? BKV-ellenőrt. 

Mindenki megesküszik orvosának, gyógyszerészének és plébánosának, hogy ezekre soha többé. Ilyenkor rendre előkerül valamely új gründolmány, néha régi emberekkel, arra hivatkozva, hogy majd ők betöltik az ország házában a mondhatatlan űrt. Azután felvirrad ránk a választások ünnepi napja, Baló kapitány és személyzete már ott ül a stúdióban, alig várják, hogy leközvetítsék a Keller–Selmeczi, Deutsch–Szabó rangadót és a többi izgalmas mérkőzést. 

Az emberek pedig, akik egészen pontosan egyezernégyesszáz-ötvenkilenc álló, bár gyorsan múló napig magasról nézték le a politikusokat, most egymás sarkára taposva szavaznak ugyanazokra, és még este szurkolnak is a képernyő előtt, hogy Péter, aki szép és okos, ékesszóló és tisztakezű, nyomja le azt a kis jöttmentet, aki azt hiszi magáról, hogy ő a mindenség, miközben egy lakótelepi válaszfallal odébb már kigyullad a tenyérben dörzsölt rózsafüzér, hogy Viktor, a menny választottja állítsa meg a kommunista hordákat, melyek ott loholnak már a Rózsadombon. 

Aztán folytatódik a kiváló magyar demokrácia. Ebben a kiváló demokráciában mindenkinek személyiségi joga van, aki lopott, minden lopásnak az a besorolása, hogy erkölcsileg elítélhető, de szabályt nem sért, néha kitör egy botrány, olyankor mindenki azt hiszi, na majd most jön az intő példa, de nem jön, s míg a többség hisz (lásd forróra dörzsölt rózsafüzér), addig motoros futár viszi átlátszó áruházi reklámszatyorban a hasznot.

Egy ilyen hihetetlenül igazságos kifejlett demokráciával szemben bizony nem érthetetlen és nem is elvtelen, de mindenképpen komform az utcai akciózás, ha az bizonyos elemi szabályoknak megfelel. Magyarország a közepesen fejletlen utcai akciózó országok közé tartozik, pedig tisztes hagyományaink rendre onnan indultak. Bármilyen hihetetlen, Petőfi Sándor és társasága sem a Parlamentben mondta el, amit a világról gondolt. Ötvenhat hősei és balekjai sem tehettek egyebet, mint kimentek az utcára. A Parlamentnek ugyanis van egy lényeges különbsége a Hyde parkkal szemben. Őrzik. Míg az előbbiben mindenki elmondhatja összes hülyeségét az anyósa sámlijáról azzal a megnyugtató érzéssel, hogy innentől kezdve egyenes útja vezet a világtörténelembe, addig a világ összes parlamentje előtt őrség áll. Akit beleválasztottak, az bemehet, akit nem, az nem mehet be. Így mindazok, akiknek nincs képviselői igazolványuk, az utca marad, ahol vitathatatlanul jobb a levegő, viszont tény, hogy nagyobb is az eső kockázata.

Azonnal felmerülhet a kérdés, hogy mit keres az utcán az, akinek van parlamenti belépője. Erre is van könny? és finom válasz, híveit. Egy politikusnak nem csupán képernyőn keresztül kell kapcsolatot tartania híveivel, ha vannak neki, hanem személyesen is. Akadnak rezsimek, ahol a nagyvezér évente egyszer megjelent a mellvéden, és a tömeg csak annyit tudott róla, hogy van, és ha már van, akkor hibátlan is. A modern tömegdemokráciának nevezett állapotban, melyben mi is leledzünk, egy vezetőnek munkaköri kötelessége megjelennie hívei előtt, sőt ennél tovább mennék, az úgynevezett emberek előtt, akik között bizony vannak, akik nem az ő hívei. A kérdés tehát, mit keres Orbán Viktor az utcán, miért nem mondja el a Parlamentben, meglehetősen álnaív. Orbán Viktor saját népét keresi az utcán, és mint az utcák-terek bajnokság örökös győztese, meg is találja. Ő ma több mint közszereplő, sztár. Neki van a legtöbb nézője, hallgatója. Előzi az összes énekest, showmant, mindenkit. Akkor miért ne találkozzon velük?

A polgári körök, Orbán titokzatos teste, feladatra, iránymutatásra várnak. Ebből a szempontból fordulópont volt október huszonharmadika. Elsőül, persze abban, hogy rendbontás nélkül ért véget. Minden hír ezzel kezdődött. Pedig mindenki fix, mondhatni országos egyesre vette, hogy lesz. Igaz, Mécs Imre hivatásos füttyvonzó ezúttal nem volt otthon. De tekintettel arra, hogy a nyolcgyermekes, vagyontalan, egyszer? halálra ítéltnek bűne annyi van, mint egy közepesen kifejlett kisdobosnak, senki nem garantálhatta, hogy Halda Alíz jobban jár. Pedig jobban járt. Nem fütyülték ki. 

De térjünk vissza a nemzeti fősodorhoz. Ezúttal kisebb volt az ünnepség. Tavaly még végigvonultunk az Andrássy úton, igazi polgári őszi időben, mint Thomas Mann olaszországi novelláiban. Húsz fok, fiúk, lányok, Kerényi Imre rendezésében, melyben az volt a remek, mint fentnevezett egykori szellemi társa és forradalmi népszínházának társfeltalálója előre pontosan mondhattam a mellettem sétálóknak, most mi következik. Idén szerencsésebb volt az akció, szolidabb a műsor. Volt Varga Miklós, aki úgy tűnik, a nemzeti polbeat örökös hőstenorja marad, volt Tolcsvai László Béla (Lászlóként konferált Béla) és voltak ismét szép melódiák, melyek hatalmas sikerre számíthatnak bármely vidéki színpadon, ahol abban az évadban nem vágyják a Cirkuszhercegnőt. Igen, bármily fájó, kissé nehézkesen alakul a "newnations"-irányzat, esetleg a színész-futballválogatott tagjain és néhány pénzéhes főkurátoron kívül olyanokat is érdemes lenne toborozni, akik legalább annyit tudnak, hogyan szólítható meg dallal a nép. 

Ráadásul iszonyúan nehéz az előadók helyzete. Borzasztó lehet úgy kiénekelni a középső cét, hogy az énekes is tudja, alig várják, hogy eltűnjön, mert Viktor az igazi, érte jöttek. Viktor ehhez képest közölt egy nagyon rossz hírt mindannyiukkal. A forradalom, melyet a legjobb televíziós beszélgetős műsor hősei tavaly meghirdettek, bizonytalan időre prolongálva. Majd egyszer kell mozdulni (Futapest, Vivicitta, akciónyaralások az Adrián, új műszaki áruház Budaörsön), de most még jobb, ha mindenki áll és vár. Még nem jött el az idő. S tényleg, ez a valóban remek elméj? ember talán most unta meg saját miszticizmusát, és megmondta embereinek az igazat. Még nagyjából sem vázolta, mi következhet, mikor jön a közös mozdulás, ebből csak annyit lehet tudni, hogy továbbra is ő marad a megmondó, mert a másik nagy mozgató, Schobert Norbi most el van foglalva, jó germánosan mondva, csecsemőjével. 

Én ezzel szemben megmondanám, mikor mozdulunk. Kettőezeröt végén, a kampány elején. Egyébként a mozdulók, hála a kormány példátlanul sikeres működésének, nincsenek rossz helyzetben. Orbán a Széna téri csendben beismerte, nem tudja a kormányt időnek előtte megdönteni. E csendes beismerést vélhetően az segítette, hogy abban nagyjából biztos, leváltani le fogja. Ennek köszönhetően nem volt révület, nem volt tízperces éljenzés, az emberek egy szolid októberi délután élményével távoztak a helyszínről, mely távozási szempontból ideálisnak tűnhet, hiszen a Moszkva téren minden irányban kap járművet és BKV- ellenőrt a köréből kiszakadó, individumként hazaballagó, bocsánat jobblagó polgár. 

A volt, s tán leendő miniszterelnöknél sokkal sanyarúbb az utód-előd sorsa. Mélységesen egyetértek Tamás G. M.-mel abban, hogy groteszk, amint egy miniszterelnöknek éjszaka, titokban kell elhelyeznie koszorúját. Mert Medgyessy ugyan sokak számára a fertő lápi embere, de van egy elvitathatatlan címe: jelen pillanatban az ország miniszterelnöke. Az nagy baj, hogy ilyen akciókra kényszerül. Az is nagy baj, hogy az ünnep délutánján elutazott az országból. Medgyessynek nem a Per Lachaise-ben a helye, hanem a Rákoskeresztúriban. 

Igen, az elmúlt hetek támadásai úgy tűnik, célba értek. Bármi is volt Medgyessy Péter anno, és bárkinek a bármilye most, legyen elnöke bármikor bármilyen banknak, ez mind-mind nem tartozik ide. A legfőbb közjogi méltóságnak lehetőséget kell adni, hogy nyilvánosan megszólaljon, egyúttal részére ez kötelező is. Nincs vétlen fél, a gyávaság és az arcátlanság együtt szülte a jelenlegi helyzetet. A söjtöri incidens névre hallgató eseményeket kollégám az előző számban egy rendkívül színvonalas, pontos és szellemes helyszíni riportban megörökítette. A meggyes transzparens címlap volt. Én ehhez odatenném magamban a jobbalgó boldog MIÉP-eseket. Az esti híradókban látható volt a kép, amint néhány boldog ember jobblag elfelé a söjtöri akció után. Arcukon a jól elvégzett munka öröme, a siker boldogsága. Megint sikerült elintézni a vérrel áztatott hazában, hogy valami ne legyen. Ne intézzék el, a miniszterelnöknek beszélnie kell. 

Amúgy, ha nagy ellensége lennék (mellesleg nem vagyok a barátja), s azt akarnám, hogy minél lejjebb járassam, én épp fordítva tennék. Már két órával előbb lengetném a zászlóimat, a lyukasat, a szakadtat, a színehagyottat, hogy "Péter, gyere! Péter, beszélj!" Aztán visszatapsolnám néhányszor, hogy minél tovább élvezhessük. A miniszterelnök nem tudom, milyen közgazdász, alighanem közepes lehet, mert nagyon nagy karriert csinált igen régen, viszont kétségkívül rendkívül gyenge szónok. Minden újabb elmondott szöveg csak a jobboldal esélyeit növeli. Egy Fidel-szer? Medgyessy-beszéd után még az MSZP helyi szervezete is megalakítaná a "Biztos, ami biztos" polgári kört. Viszont előre megfontolt szándékkal szétpfújolni egy ünnepséget, az rossz színház. Az egyszerűen csak egy elméjében megbolydult ember fejéből kihullt rémtéma. Aki drámát írt, tartsa magát a színház törvényeihez. A néző beül és aszerint ítél, amit lát. Ha nem tetszik, repülhet a paradicsom, készülhet a falon landolt rakott krumpli, viszont elvben meg kell adni az auktornak az esélyt, akkor is, ha csak egy miniszterelnök.

Elnéztem a nagy ember arcát. Zavadszky és Lisztes állt így nyolc éve az Üllői úti játékoskijáróban, az Ajax elleni egy-öt előtt (de ellentétben ezzel, ott Nyilas volt a csapat legjobbja).

A szakadó dramaturgiájú szerzőtárs egyvalamit elintézett, ezzel a balhé megvolt. Még Kovács László is nyugalomban elmondhatta beszédét Nagy Imre házánál, márpedig ahhoz nem kell szélsőjobboldalinak lenni, hogy valaki némi abszurditást véljen felfedezni Nagy Imre szülőháza, valamint Kovács László pártelnök együttes ábrázolásában. Utóbbi ugyanis épp ötvenéves volt, amikorra az ellenforradalom kinőtte magát forradalommá, és ha ő Nagy Imre örököse, akkor talán a máshonnan származó örökséget illett volna
visszaszármaztatniuk az eredeti tulajdonosokra örökhagyó okirat híján. De Kaposvár, Nagy Imre szülővárosa békés hely, ott nem volt 48, 19, 56, nem volt 89 sem, semmi sem volt, ott az elmúlt században egyszer volt tömeg, amikor a Rákóczi Kováts illetve Mucha góljaival egy-egyre végzett a Ferencvárossal. Igaz, lám a Rákóczi gólját már akkor is Kováts rúgta, de hol volt még Nagy Imre? (Akkoriban a Pécsben játszott ilyen nevű.)

Lám, ez a békés és jámbor nép milyen jól tűri, hogy a pártvagyon örökösei egyúttal Nagy Imre spirituális örökösei is. Nincs itt nagy baj az utcai demokráciával. Tizennégy év alatt nem volt súlyos atrocitás. Ugyanennyi ideje nem volt áldozat, sérült, legfeljebb néhány vitatható rendőri intézkedés. Még akkor sem volt több, amikor lehetett volna. Kilencvenöt őszén ott álltam a Kossuth téren egy hatalmas tömegben. A tömeg azt zúgta, "Vesszen Horn, vesszen Pető". Kilencvenöt őszén landolt a pincében a magyar életszínvonal, most már tudjuk, egyáltalán nem hiába, de akkor nagy volt az elkeseredés. Mindenféle emberek együtt ordítottak a MIÉP tüntetésén. A hangulat forradalmi volt. Ha akkor a nagy darab ember a háta mögé mutat, a tömeg egyszerűen elsodorja az őrséget és bezúdul a Parlamentbe, mint a híradómatróz a Téli Palotába. Ezzel szemben Csurka István bekonferálta a következő népdalt. Ő sem akart forradalmat csinálni, csak bekerülni a Parlamentbe, amit aztán sikerült is neki.

Visszatérő mozzanat az árpádsávos zászlót tartó ifjú. Minden tüntetésen ott áll, szerintem élvezi, ha fényképezik. Talán a kulturális egyesülettől van, a többiek bizonyára Palestrina-madrigálokat énekelnek otthon, őt meg kiküldték szemlélődni, hogy mondja el a kulturálisoknak, milyen mocskos dolog a politika. De valljuk be, ez a néhány barátságtalan ruházatú ifjú azon kívül, hogy rossz asszociációkat sugall, nem bántott senkit. Az Árpád-sáv önkényuralmi verzióját, a középen zöld keresztes változatot pedig csupán egy válogatott futballmeccsen láthattuk, így lehet, hogy nem is Csurka a veszélyes, hanem Gellei Imre, főleg, ha hozza a Juhárt is, mint rendesen.

Ha ehhez még emlékeink tárából hozzávesszük, hogy tavaly februárban a háború elleni kontinentális tüntetések közül itt nálunk voltak a legkevesebben, akkor talán nem túlzó az állításom, ha valaki úgy gondolja, hogy ez itt egy túlhiszterizált ország, ahol veszélyes közéleti cselekmények zajlanak az utcán, az kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét.

Magyarország csendes, a fáról lógó meggy ronda dolog, de ettől még a transzparens megy vissza a garázsba, Medgyessy meg a miniszterelnökségre. Azt a néhány száz embert, aki ezt másként gondolja, és megy helyszínről helyszínre, ne tekintsük semmilyen politikai csoport reprezentánsának. Egy tízmilliós országban miért nem lehetne néhány hivatásos elkeseredett? A magyar jól tűr. Pedig gyakran bolondját járatják vele. Négyéves ciklusokban. Ehhez képest az utca feltűnően néptelen. Azért söpörni, azt kellene néha.

Olvasson tovább: