– Ha sok-sok estén ültünk együtt, az utolsó reggelén ott kell lennem vele – gondolta.
De magát temette.
A villamoson visszafelé borzasztó élménye volt. Diákok mentek tornatanárukkal kirándulni. Irredenta dalokat énekeltek, zsidóztak. A kalauz csöndre intette őket, durván megfenyegették. "Neked nem fáj Trianon?!" – üvöltötték.
Otthon Sándorka és András várta. Elegánsan, jóképűen, erősen. Tudták, hogy baj van, pontosan jöttek, saját kulcsuk volt.
– Hallom, elküldted a kis varrónőt. Tegnap itt járt, bepanaszolt.
Az apai mondat Andrást érintette, de helyette bátyja nevetett.
– Na hiszen. Két hónapig kerülgetted, és most te léptél le?
– Taktika – közölte titokzatosan Bandi. – De hogy Tátikát zavarja, erről nem volt szó.
– Eh, örüljetek a nőknek – mondta Sándor, mint aki már minden asszonyi helyzetet kipróbált.
És elmesélte a villamost. Nagyon mélyen érintette.
– Miért nem jöttél haza taxival? Kíméld magad – óvta Sándorka.
– Szegény vagyok – mondta Tátika. Nem szerette, ha gyerekei így hívták, de tudta, a pimaszok ellen nincs orvosság. És hozzátette: – Spórolni kell. Hosszú tél jön.
A fiúk ismerték apjukat. Szórta a pénzt, de néha rátört a smucigság.
Amikor mentek, átadott Sándorkának egy cédulát.
– Bécsben egy darabig biztosan itt leszek. Aztán úgyis írok. Tűzre, vízre vigyázzatok.
– Örökség? – kérdezte András. Hirtelen felsírt. Ezen mindhárman meglepődtek, leginkább András.
– Örökség nincs. Menjetek Amerikába. Ez parancs. Nem egyszerre, de menjetek. Nekem az már messze van.
Aztán még ezt mondta:
– Azt hiszem, mint apátok, mindenre megtanítottalak benneteket, ami fontos. Elsősorban a szabadság büszkeségére. És az önérzet felelősségére. És tudtok főzni! Azám. Ne felejtsétek, hogy baj esetén ebből megéltek.
Amikor egyedül maradt, számba vette barátait. Arra jutott: sajnálni fogják, de annyi bajuk van, hogy végül nyugodtak lesznek. Legalább nem kell Bródyval törődni, külföldön van, a rá fordítandó energiát is magukra költhetik.
Egyedül Molnár Ferencnek írt. Pár jó szót.
Aztán bement a bankba. Ausztriától a pénzügyek még nem váltak el teljesen, s úgy gondolta: kevéske megtakarítását átutalhatja a régi közös intézet bécsi fiókjába. És intézkedett a tantiemek, az esetleges honoráriumok felől is. Bár ahogy a dolgok itt álltak: sokra nem számíthatott.
Tudta, csontig fájó honvágya lesz. Méltóságot akart vágyainak, emlékeinek teremteni. Ezért elment Herskovits Fábián rabbihoz. A hagyományh? körzet zsinagógájába. A templom, a tanító, a kántor és a sakter lakásával körülbástyázva talpig kelkáposztaszagban állt. Szívmelengető érzés járta át. Az otthon hangulata. A régi Mama-konyha melege.
– Mit hagysz itt, és mit viszel el? – kérdezte Fábián.
– Már emlékem sincs – mondta Sándor. – Talán csak a színházi vastaps hangja. Hiú vagyok. Az a gyönyör? zene! Vinni meg egy vágyamat viszem: a Rembrandtot. Azt még meg kell írnom.
A drága kicsi rabbi hosszan nézte az írót.
– Ne félj az öregségtől – mondta kedvesen. – Az idős kor előleg az isteni örökségből. Szép ez a magyar nyelv. Két bet? különbséggel fontos az egybeesés.
Másnap déli egy órakor indult a bécsi gyors.
Két vékony bőröndöt vitt magával. A könyveit, mármint azokat, melyeken az ő neve szerepelt, jókora kartondobozokba rakta, hogy majd később maga után küldesse. Valamikor így történt ez az első könyve, a Nyomor esetében is. Akkor Gyuláról jött Pestre.
Kossuthra gondolt. Akit Torinóban meglátogatott.
Meg Mózesre, akinek a nyomába eredt a sivatagban.
De szép volt az a nő, aki akkor kísérte. Vagy ő kísérte azt az asszonyt?
(Részlet Benedek István Gábor készülő novelláskötetéből, amely Bródy Sándor életét igyekszik bemutatni.)
Bródy Sándor
Regény- és drámaíró, elbeszélő, publicista. 1863. június 23-án született Egerben. Szegény zsidó kereskedőcsaládból származott. Középiskolai tanulmányait nem fejezte be. Írnok lett, majd újságíróként kezdett dolgozni előbb Kolozsvárott, majd 1890-től Budapesten, ahol a Budapesti Hírlap és A Hét munkatársa volt. Bródy a századforduló táján ontotta magából a novellákat, ebben a m?fajban alkotta a legmaradandóbbat. Harcos publicisztikában ő készíti elő Adyt, regényírásban ugyanúgy hat Móriczra, mint Krúdyra, a színpadon tőle tanul Móricz is, Molnár Ferenc is, Szomory Dezső is. Az utána következő nemzedék legkülönbféle hangvétele, hangütése közvetlenül vagy közvetve Bródy Sándorra vezethető vissza. Az irodalomtörténeti szokvány pedig úgy tartja nyilván, hogy vele kezdődik el nálunk a naturalizmus.
2003. 10. 17. (VII/42)
