Kereső toggle

Eredeti halmozók

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Igazság szerint az egész versszakot ide kellene másolnom címnek. József Attila magát hitetlennek mondó, valójában kiválasztottságát palástoló költő írja egyik híres versében:

"Retteg a szegénytől a gazdag, s a gazdagtól fél a szegény,

Fortélyos félelem igazgat 

minket, s nem csalóka remény…"

Sajnos megint itt tartunk. Még itt tartunk? Félek, egyre inkább és egyre reménytelenebbül tartunk itt. Miközben a kiválasztottak házában jelzőket keresnek egymás minősítésére a beszédírói stábok névtelen tagjai, addig kialakul egy olyan társadalom, mely jobban hasonlít Rio favellás világához, mint ahhoz a stagnáló, de gazdag Nyugathoz, melyhez tartozni vágyunk, s mely vágy néhány hónap múlva be is teljesül.

Tisztelem Gyurcsány Ferencet. Azt hiszem, bár minisztersége még nem termette meg áldásait, sokat köszönhet neki az ország. Azt, hogy bizonyos dolgokról beszélni lehet és kell. Tudom, a tett halála az okoskodás, de bizony a politika olyasmi, ahol a szó mindig megelőzi a tettet, sőt magának a szónak is tettértéke van. 

Gyurcsány Ferencnek sokat köszönhetünk, és biztos vagyok abban, ezt maga az érintett is tudta, mikor miniszterséget vállalt. Tudhatta, hiszen beszédei alapján egy kifejezetten értelmes emberről van szó, aki gyorsan fűzi a mondatokat, eredeti és nem zacskóból elővett kifejezéseket használ. Nos, ez az ember, aki meggazdagodott, de nagyon, és most ne firtassuk, majd alább, hogy alá- vagy fölévaló módon, közszereplésével kényszeríti a külvilág érzékenyebb részét, hogy foglalkozzunk a gazdagsággal.

A gazdagságot nálunk titok övezi. Egy ügyes, de nem kifejezetten virtuóz magyar újságíró köteteket írt tele a témával, és maga is meggazdagodott általa (nagyon helyes, dolgozott érte), ami mutatja, hogy az embereket érdekli a magyar "hájlájf" általuk elképzelhetetlen világa. Érdekli, mert újdonság. Évtizedeket töltött úgy az ország, hogy elvben nem voltak gazdagok és elvben nem voltak szegények. Ha valamire jó volt a Kádár-rendszer, arra kétségtelenül, hogy fenntartott valamilyen látszategyenlőséget, s ugyan voltak jómódúak akkor is, meg rosszmódúak, az akkori jómódú ma aligha számítana gazdagnak.

De míg az újszegény ott lófrál és koldul a szemünk előtt, az újgazdag láthatatlan, vagy legalább vagyona eredete ismeretlen. Ezért elismételném, hálás vagyok Gyurcsány Ferencnek, aki áldozatos életével és közszereplésével kitakarta, mi is zajlik itt. Megtehette volna, hogy szép csendben él a milliárdjaiból és soha senkinek nem tűnik fel. Talán még szponzorálhatott volna valamit, mert attól aztán egyenesen a szentek közé kerülhet. Ezzel szemben a főtanácsadó "kiállt a placcra" és azóta nincs megállás.

Mi a baj vele? Az, hogy gazdag? Nem. Azzal semmi baj. Sehol a világon nincs megírva, hogy a gazdagság bűn lenne. A mi elkeseredésünk tárgya, legalábbis remélem, nem a gazdagság maga. Ráadásul a statisztikák szerint nem is a mi gazdagjaink a leggazdagabbak. A lebontott barakk országainak nem hivatalos toplistáján nincs magyar az első ötvenben. Élen az oroszok (kis ország, kis privatizáció, nagy ország, nagy privatizáció), de még a leggazdagabb cseh is messze előttünk, nem is beszélve az innen nézve a kolduslét mértékéül szolgáló Románia leggazdagabbjairól. 

Különbség egyvalamiben van. Azok ott ismert emberek. Tudjuk és látjuk, ki Abramovics. Prágai ismerősöm elmesélte, hányszor találkozott Kolerrel, a leggazdagabb cseh emberrel, aki mellékesen kortárs drámafesztivált, új cseh filmeket és egy Shakespeare-kurzust támogat bőkezűen. Ezzel szemben, ha én be akarnék jutni Várszegi Gáborhoz, az emberkerülő egykori populáris művészféléhez, akkor nem is tudom, mit kellene tennem. 

Mintha ők nem is lennének, csak lebegnének felettünk valahol. Ki tudja, hol található mondjuk a pénzügyi szuperzseninek tartott Leisztinger úr, aki holdingot gründolt KISZ-ből és lélekből? Ehhez képest most van nekünk Gyurcsányunk. Egyszer? lenne elintézni, hogy ez csak a kívülrekedtek irigysége. Ha a kívülrekedteké, akkor még indokolt is. A szocializmus nev? látomásnak volt hatása az emberi tudatra. Azt mondta nekünk a szocializmus, hogy igazságos társadalom. Ezt, ha nem is hittük el, de vágytuk. Ehhez képest kialakult egy nomenklatúra, amely ellen kivonultunk az utcára, hogy ne legyen. 

"Békére pedig szükség lenne,

mert különben képtelenség

feltételezni, hogy az első, a

nyertes generáció után nem

egy forradalmas következik."

Azt szerettük volna, hogy mindenki képességei szerint, mert ennél jobb szlogen nincsen is. Az maga az igazságos és sikeres társadalom. Megfelelő embert a megfelelő helyre. Ezzel szemben itt van, ami van, és nem kell hozzá nagyon okosnak, csak nagyon őszintének lenni, hogy kimondjuk, ennek itt köze nincs sem igazsághoz, sem a kiválasztódás praktikumához. Mert az ország sikerének egyik nyitja, hogy tehetséges emberek vezetik, hogy a képességnek útja és nem ösvénye van. Itt nincs így. Viszont van nekünk Gyurcsányunk. Gyurcsány miniszter úr maga a lámpás, kinek fényénél sok mindent megláthatunk, nem csupán őt magát. Vele kapcsolatban rendre előkerül egy fogalom, eredeti tőkefelhalmozás. Tény, elég eredeti, ahogy ők a tőkéjüket felhalmozták. Ez azonban nem azonos az eredeti tőkefelhalmozással. Egyszerűen hazugság keverni a kettőt.

Az eredeti tőkefelhalmozódás mögött valóságos gazdasági fejlődés áll. Egy növekvő mennyiség? társadalmi termék nagyobbik részét tulajdonolja egy kisebbség, mely mellékesen előidézője e
termelés növekedésének. Övék a munka profitja. Egy nagyszakállú ember, aki most nálunk nincs divatban, csak a világ többi részén, ezt elég pontosan leírta, ideje lenne előítéletek nélkül beleolvasgatni műveibe. A megtermelt és valóságosan létező termék egyenlőtlen elosztása nem azonos azzal, ami itt történt. Valamit ne feledjünk. A magyar magánosítás egy tévedéssé alázott igazságból indul ki. Ennek vezérelve volt, hogy az állam rossz tulajdonos. Lehet, hogy így van, de van az államnál is rosszabb tulajdonos, éspedig a kalandor. Tudatos, hosszú távú és tervezett folyamat helyett egy gyors, zavaros és önös tulajdonosváltás zajlott le ebben az országban, eredmény, bocsánat: növekmény nélkül. Míg az emlegetett angolszász modellben sokszorosára nőtt a gazdaság teljesítménye, itt nálunk 2001-ben értük el az utolsó tüntetésmentes "békeév", 1988 szintjét, holott az a szint egy lefelé haladó ország eredménye volt. Ennyit produkált dióhéjban a magyar kapitalizmus tizenhárom esztendeje. 

Szokás Rockefellert emlegetni az olajkútjaival, lehet, mert jó példa. Arra jó példa, hogy néha le kell fúrni a földbe, ha akarunk valamit, nem csupán az a módszer, hogy nevünkre íratjuk azt, ami már rég megvolt. Szocialista szlogen szerint (nem rendszer, hanem pártszocialista értendő alatta) a privatizáció egy sikertörténet. Bizonyára akad, akinek, sőt egyre
inkább látható, kiknek. Ezért fontos a kedves mosolyú házelnöknő bejelentése. Nem azért, mert nem tudtuk, hogy így van, hanem mert nagyon is tudtuk, csak nem mindegy, hogy én írom, vagy ő mondja. Nekünk "csak" olvasóink vannak, neki közéleti súlya. 

Igen, bizony, a nomenklatúra nem vétlen abban, ami történt. Az egyszer? ember hitem szerint nem a gazdagságra haragszik, hanem arra, ahogy bizonyos vagyonok keletkeztek. Az ember becsüli a mások teljesítményét, nem a győzelmi prémiumot sajnálja kedvenc játékosától, hanem a munka nélkül felvett havi kétmilliót. Ebben pedig élen jár ez az ország. Vegyünk egyetlen példát, hogyan lehetünk vagyonosak? Az elmúlt hónapok jogalkotási küzdelmének számomra legkedvesebb mérkőzése, hogy végre és talán megzabolázzák a végkielégítéseket. Hogyan is volt eddig? Egy ember valamely párt kegyéből vezető állásba került. Kegy nélkül nem ment. Hazánk egypártállamból többpártállammá vált. Kikötöttek mondjuk négy évet, majd amikor kiderült, megy a párt, meghosszabbították a pártmunkás szerződését, aztán, ha az utódoknak nem kellett, és miért is kelljen egy ellenoldali középsúlyú pártmunkás, akkor ez néha ötven-százmillióba került, ami elég egy élethez, de ahhoz mindenképpen, hogy egy készpénzszegény országban fialtatható legyen. Ehhez nem kellett semmi, sem tehetség, sem munka, csak lojalitás. A legabszurdabb az összegszerűen ehhez képest csekély képviselői "végki", hiszen ha van tipikusan kötött idej? szerződés, akkor a képviselői jogállás ilyen.

Mindez persze alamizsna a jó kis magyar privatizációhoz képest. Egyes becslések szerint tizenhárom, mások szerint tizenöt, dramatikus vénájú kutatók szerint húszezer milliárd forint nemzeti vagyon "tűnt el" a privatizáció során. Ez a sikertörténet.

Az eltűnést persze nem úgy kell érteni, ahogy David Kotkin, művésznevén Copperfield eltüntette a piramist meg a Szabadság-szobrot. Még csak ne is úgy képzeljék, hogy valamilyen kollektív ostobaság történt. Ezért több mint szerencsétlen a miniszterelnök kijelentése, miszerint ilyen ez, meg történtek csúnya dolgok. Egyrészt, mint cinikus nagy ember, nem vétlen, ha történtek, másrészt, ha nem egy csúnya dolog történt, hanem sok, ezzel talán nem illene vigasztalni a gyakran hónapról hónapra élő tömegeket. 

Mélyen egyetértek Medgyessy Péterrel, igen, történtek csúnya dolgok, viszont ne tessünk ezt tőkefelhalmozásnak nevezni, ne tekintsük egy átalakulás természetének. Az átalakulás természete az lett volna, hogy egy tárgyért a legtöbbet ígérő legyen az új tulajdonos. Az átalakulás természete az lett volna, hogy amire nem érkezik számottevő javaslat, azt bizony megőrzi a rossz tulajdonos állam. Azt se feledjük, hogy ez itt annyiban sem Amerika, hogy az eredeti tőkefelhalmozás megtörtént egyszer már, valamikor a tizenkilencedik század végén, a huszadik század elején. Kialakult egy rendszer, melyben Aschner Lipót gyára mellé uszodát, futballpályát, kultúrházat, lakásokat épített munkásainak. Nem fedezetlen hitelből. Annak a munkának a hasznából, melyet ezek az emberek végeztek. A magyar kapitalizmusnak voltak ilyen haladó hagyományai is, nem csupán az, amit zseniális költőinktől megtanultunk. Ezekben az üzemekben nem üldözték a szakszervezetet, és egy jobb szakmunkás majdnem, vagy egészen polgári (kispolgári) szinten élt. Ezt a tulajdoni rendet túrta fel a változás, majd alakította saját arcára. 

Nevezzük nevén, mert minek kerülgetni, gazdasági bűnök, s nem csupán erkölcsi csúnyaságok láncolatából jött létre, aminek most épp polgárai vagyunk. Mert mi, ha nem bűn, amikor fedezetlen hitelek százmillióit fizették bizonyos kedves embereknek, miközben az egyszer? embernek háromszoros fedezetet kellett felmutatnia? Mellesleg jegyzendő meg, az sem a kapitalizmus természete, hogy háromezer milliárdot kelljen visszapumpálni a magyar bankrendszerbe. Ennyi az az összeg, amit az adófizetők pénzéből kellett annak a szektornak juttatni, melynek egyetlen célja a haszon termelése, s melynek vezetői tízszer annyit keresnek hivatalosan is, mint az épp esedékes kormányfő. Ez nem kapitalizmus és nem a dolgok rendje. 

Az sem a dolgok rendje, amikor huszonöt százalékért lehet kárpótlási jegyet venni butácska néniktől vidéken, miközben másutt százhúsz százalékon számítják be ugyanezt a papírt. Ha csak ennyit megtett valaki, ötszörös pénzt nyert, ha megvett mellé egy lehasznált gyárat, vagy egy nagyon is eredményeset, mint napjaink céltáblává simított-kerekített hőse. Ez mind-mind "csúnya dolog", s nem tőkefelhalmozódás, mert a másik oldalon kár keletkezik, ami pedig nem a felhalmozásnak, hanem a bűnnek következménye általában. Az embernek az az érzése támad, hogy az úgynevezett politikai osztály (nem használnám az elit szót, mert sem intellektuálisan, sem morálisan nem szolgált rá) egyetlen tevékenysége ennek a tisztességtelen negyedmúltnak elvi, ideológiai legalizálása. Elhitetni velünk, többiekkel, hogy ez így van rendjén, ettől még minden lehet nagyszer? és haladunk a fejlett európai Magyarország felé.

Tévedés, ebből nem következik semmi más, mint egy állandó belpolitikai lázállapot. A morál minimuma nélkül sohasem lesz béke. Békére pedig szükség lenne, mert különben képtelenség feltételezni, hogy az első, a nyertes generáció után nem egy forradalmas következik. Társadalmi igazságtalanságokat lehet görgetni magunk előtt, de nem hihetjük, hogy mindig mindenki görgetni és nem dönteni akar. 

Fontos kérdés, vajon mennyire zárult le a verseny. Akadnak néha hírek, melyek arra engednek következtetni, hogy a szabadon rablás (mert semmi egyébről nincsen szó) még nem ért véget. A minap hallottam, hogy hétmillióért valakik megvettek egy munkásszállót, majd, hogy az árcsökkentő tényező távozzék, kikapcsolták a villanyt, hátha azok a koszos, rohadt prolik elmenekülnek onnan. Félre ne értsenek, nem én gondolom ezt, hanem az új tulajdonos, különben emberszámba venné őket. Most látható, milyen hatást ért el az elmúlt évtizedek antikeresztény propagandája, meg a mindenkori hatalomtól pénzt kunyeráló konzumkeresztény szervezetek áldásos léleképítése. 

Az érintettek egyelőre úgy tűnik, nem tesznek a békéért semmit. Valóban tisztelem Gyurcsányt a bátorságáért (még jobban a házelnöknőt az őszinteségéért), de amit mond önmaga nagyságáról, az embernek nem tetszhet. Mert ki az a bolond, aki úgy hiszi, ami itt történt (vele és általa), az egy tehetséges üzletember sikeres üzletmenete. Inkább tűnik egy értelmes ember rokoni kapcsolatokat és mozgalmi haverokat mozgósító akciójának. A főhős tragikuma, hogy aktív, gyors észjárású lényként talán még egy reálisan szelektált társadalomban is karriert csinálhatott volna, olyat, amit mások tisztelhetnek. Itt és most ez az út állt előtte egyedül.

A feladat nagy és nehéz. Az egyik oldal kezében sok eszköz van, a másikéban semmi, leszámítva az igazságot. El kell válogatnunk a "csúnyát" a bűnöstől. Az ügyest, de erkölcstelent a jogszerűtlentől. A valóságosan tehetségest az országos listán tehetségestől. Ennél is nagyobb a feladat, bár ez sem kevés. Mutatnunk kell valódi példákat, valódi karriereket. Ne a szegényen maradt becsületest vessük össze a gazdagon maradt becstelennel, hanem nézzük meg, vajon hogyan jutottak sokra azok, akik nem fillérekért vették meg a vagyonukat, majd becsődöltetve, embereket dobálva utcára lettek azok, akik. 

Kik azok, akik zártláncos információk nyertesei? A forintleértékelésen milliárdokat kerestek néhányan a nyáron. Nem ők a bűnösök, sőt, senki sem az, kivéve ha kiderül, csak értük és nekik történt az egész. Nyomasztó, hogy oda jutott a közerkölcs, hogy az embernek már ilyesmi is eszébe jut. Egy tény, az elmúlt tucatnyi év gazdasági machinációiból nem lett gazdag, sikeres Magyarország, sőt még térségbeli vezető pozíciónkat is elveszítettük. Az ellopott forradalom fiaira feladat vár. Helyre kell zökkentsék a kizökkent időt. Addig csak retteg a szegénytől a gazdag, és igen, a gazdagtól is félni kezd a szegény. Abban bízom, hogy ez nem jó senkinek. Azoknak sem, akik most kedvesen szembe hazudnak minket. Vagy ők még nem tudják? Mondjuk meg nekik. Hátha egyszer már nem csupán eredetiek leszünk, de halmozók is.

Olvasson tovább: