Kereső toggle

Hittel és hitellel

Fekete János okleveles közgazdász előadása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A világgazdaság lassulása elérte a magyar gazdaságot is, ami az államháztartási hiány példátlan megemelkedése és az uniós csatlakozásból eredő kihívások mellett külön nehézséget jelent. Fekete János neves közgazdász, a Magyar Nemzeti Bank volt elnökhelyettese a világgazdaság helyzetéről, a politikai vezetők hibáiról, a magyar gazdaság kitörési pontjairól szólt a közelmúltban egy budapesti sajtóbeszélgetésen. 



Fekete János. Élni kell a lehetőségeinkkel Fotó: Somorjai L.

Manapság sokan felteszik a kérdést, vajon válságban van-e a világgazdaság? Válaszom a következő: még nincs, de a válság kialakulásának nagy a veszélye. Mivel Magyarország kicsi és nyitott ország, nem tudunk elzárkózni attól, ami a világban zajlik. A magyar gazdaság helyzetértékelése előtt szükséges megvizsgálni a külső körülményeket, hogy fel tudjunk készülni az esetleges negatív hatásokra is. 

Gyengélkedő erőcentrumok

A második világháború óta először fordul elő, hogy a világ gazdaságának három nagy erőcentruma egyszerre gyengélkedik. A három nagy csoport hogyléte, gazdaságának állapota az egész világra kihat, sőt meghatározza azt. A legerőteljesebb az USA, amely 37 százalékkal, Európa, 20 százalékkal és Japán, amely 15 százalékkal veszi ki a részét a világgazdasági termelésből. Mi lehet annak az oka, hogy egyszerre mind a három térség gazdasága lelassult? Véleményem szerint ennek a folyamatnak közös eredője lehet. Sajnos az mondható el, hogy a három nagy gazdasági központ vezetői az elmúlt években súlyos gazdaságpolitikai hibákat követtek el, s ennek isszák, illetve
isszuk a levét. 

Az Egyesült Államok a korábbi gazdasági problémái megoldására a globalizációt ajánlotta. Ennek jegyében csökkentették a külkereskedelmet akadályozó adminisztratív korlátokat és politikai akadályokat is. Új piacokra volt szükség, ezért nyitottak Kína, Oroszország, Tajvan és a Balkán országai felé. Ez a politika sikert hozott ugyan az USA-nak, de ott követték el a hibát, hogy közben megfeledkeztek a globalizáció negatív hatásairól: a növekvő munkanélküliségről, a lassuló gazdasági fejlődésről. Ez volt az USA vezetőinek az első tévedése. A második pedig az, hogy engedték a dollár túlértékelődését, amit még egy olyan hatalmas ország, mint az USA, sem tud tartósan elviselni. Ennek tudható be, hogy Amerika külkereskedelmi deficitje tavaly 550 milliárd dollárra emelkedett. A harmadik tévedés az volt, amikor Bush ígéretet tett arra, hogy visszaadja az adófizetőknek a remélt költségvetési többletet, azonban a lassuló gazdaság és a szeptember 11-e után megnövekedett katonai kiadások miatt már nem termelődött többlet, hanem ellenkezőleg, deficit keletkezett, az ígéreteknek tehát nincsen fedezete. Az említett tévedések miatt az USA gazdasági mutatói drámaian romlottak: a munkanélküliség 6 százalékra nőtt, a tőzsdei indexek jelentősen estek. A Bush-adminisztráció – felmérve a tényleges helyzetet – ma már óriási erőfeszítéseket tesz a gazdasági fejlődés megindítása, a fizetésimérleg-hiány csökkentése érdekében. 

Jelen pillanatban Japántól, a keleti erőcentrumtól sem várható a fellendülés. A szigetország gazdasága nyolc éve stagnál, 30 trillió dollárt tesz ki az adóssága, óriásit esett a Nikkei, a japán tőzsdeindex, közel 6 százalékra emelkedett a munkanélküliség – és nincs jele a közeli fellendülésnek.

Ha sem Amerika, sem Japán nem tud a világgazdaság lokomotívja lenni, vajon Európa be tudja-e tölteni ezt a szerepet? Az elmúlt év tükrében elmondható, hogy jelenleg Európa sem alkalmas erre a feladatra. A két legnagyobb állam, Francia- és Németország gazdasági növekedése a nullához közelít. Miért? Véleményem szerint azért, mert amikor erőteljes volt a gazdasági növekedés, a tizenöt állam összeült egy csendes holland kisvárosban, Maastrichtban és megalkották azt az antiinflációs politikai művet, amit ma maastrichti egyezménynek hívunk. Ebben kikötötték az infláció, valamint az államadósság és az államháztartási hiány GDP-hez viszonyított mértékét. A baj csak annyi, hogy amikor aláírták ezt az egyezményt, az Európai Unió gazdasága dinamikusan fejlődött – és Amerikáé, sőt Japáné is –, most azonban más a helyzet, és kiderül, hogy nem tarthatók a kritériumok. Francia-, Német- és Olaszország sem tudja tartani az államadósságra és a deficitre vonatkozó előírásokat. Amikor Romano Prodi, az unió első embere ezt látva azt találta mondani, hogy az egyezmény "marhaság", még mindenki felhördült, mondván: hogy beszélhet így. Ám a július 14-ei francia nemzeti ünnepen Chirac elnök már nyíltabban fogalmazott: "a maastrichti szerződés egy olyan kényszerzubbony, amit le kell vetnünk, mert nem tudunk fejlődni". A magam részéről meg vagyok győződve arról, ha az EU legfontosabb államai nem képesek egy, a kormányai által jóváhagyott és aláírt szerződést betartani, akkor azt felül kellene vizsgálni, és a szigorú feltételeket a mai valós gazdasági helyzethez kellene igazítani. Kérdezem, ha Európa leggazdagabb országai nem tudják betartani a saját kritériumaikat, miért hangoztatják a vezetőink nap mint nap, hogy erre meg arra nincs pénz, vissza kell fogni a kiadásokat, mert igazodnunk kell az európai normákhoz? Ha ők megengedhetnek maguknak egy kis deficitet, mi miért nem tehetjük?

Söprés a házunk táján

Véleményem szerint van kiút, van kibontakozás a jelenlegi gazdasági helyzetből, csak nem úgy és nem ott, ahol keresik. Ma Magyarországot két dolog jellemzi: az egyik, hogy importálunk bölcstelen dolgokat, a másik az, hogy vannak saját bölcstelenségeink. Úgy tűnik, Magyarország arra született, hogy utánozzon. Az egyik hibás nézet, amit importáltunk, hogy "az infláció az első számú közellenség". Az infláció ellen ugye akkor kell harcolni, ha van, de ha nincsen, akkor miért harcolnak ellene? Most az egész világon nincsen infláció, de mi harcolunk ellene! Egy másik dolog, "a nemzeti bank önállóságának szentsége", ami előtt mindenkinek le kell borulni. Csakhogy az sehol sincs előírva, hogy a jegybank önállóságában az ország számára rossz lépéseket is tehet. 

A világon egyetlen olyan ország sincs, ahol a jegybank függetlensége odáig menne, hogy a jegybankelnöknek joga lenne ahhoz, hogy az intézkedéseivel, politikájával megfúrja a kormánypolitikát. 

A harmadik importált dolog az, hogy "az állam minél inkább vonuljon vissza a gazdaságból". Nem vagyok híve az erős államnak, de úgy vélem, a fontosabb helyekre, mint az infrastruktúra-fejlesztés, oktatás, energetika stb., be kell vonni az államot. Akik az ellenkezőképpen gondolkodnak, most azon mesterkednek, hogy az utolsó három magyar bankot is eladják. De hát miért ne lehetne egy bank a magyaroknak? Erre azt mondják, azért kell eladnunk például a Postabankot, mert az árából fogjuk építeni az autópályát. De hát autópályákat mindenhol hitelből szokták építeni, a nemzeti terméket pedig oktatásra, egészségügyre stb. fordítani! Magyarországnak nagyon jó a hitelképessége, az elmúlt 50 év alatt soha egyetlen napot sem késtünk a törlesztéssel, így korlátlanul állnak a rendelkezésünkre hosszúlejáratú, olcsó hitelek. A tizenöt európai uniós állam közül csak három tudja tartani a maastrichti kritériumok államadósságára vonatkozó passzusát, mi pedig ezen a ponton nemcsak megfelelünk, hanem túlteljesítjük az uniós elvárásokat. Engem többen bírálnak korábbi jegybankelnök-helyettesi tevékenységem miatt, de 1998-ban, amikor otthagytam a Magyar Nemzeti Bankot, azt mondták, sok volt az adósságunk: ez 15 milliárd dollár volt, éppen annyi, mint most. A különbség annyi csupán, hogy akkor az egész ország magyar tulajdonban volt, most pedig ezt nem lehet elmondani. 

Négy dolgot kifogásolok a magyar gazdaságpolitikában: az árfolyam-, a kamat-, a hitel- és az életszínvonal-politikát. Ha emlékeznek, a jegybankelnök 2001-ben váratlanul 15 százalékra szélesítette ki a forint árfolyamsávját. Én nem ezt a lépést vitatom, hanem a lépés időzítését. Akkor tették ezt, amikor a gazdaság éppen lassulni kezdett, a forint felértékelődése pedig hátrányosan hatott az exportőrökre, ami még inkább visszavetette a gazdaság növekedését. Aztán most tavasszal eltolták a forint sávját, amire hirtelen meggyengült a forint, majd pedig drasztikusan felemelték a kamatot. Ez egy nyugodt ország volt, most meg mindenki rohangál, nem tudja, mit csináljon a pénzével, mert senki sem tudja, mi lesz holnap. Amíg Amerikában egy százalék, Japánban nulla, az EU-ban pedig kettő százalék az alapkamat, addig nálunk felemelik 9,5 százalékra. Most megint fennáll a veszélye annak, hogy újra "berohan" az országba a forró tőke, mert túlságosan is nagy a kamatok között a különbség. Úgy vélem, nem megfelelő a hitelpolitikánk sem, mert a hitel azért van, hogy segítsen. Ma a nemzeti jövedelmünkből akarnak beruházni a nemzeti célok és feladatok rovására, pedig gróf Széchenyi István – aki újra divatba jött – azt írta, hogy egy szegény országnak hitelt kell felvennie azért, hogy előre tudjon haladni. Tehát megtanultuk Széchenyi nevét, de azt elfelejtettük, amit tanított.

Hoover vagy Roosevelt?

Magyarországon egyszerre kétféle irányzat van jelen a gazdaságpolitikában. Az egyik, a most leghangosabb azt mondja, hogy csökkenteni a költségvetési deficitet, mert nagyon magas, de ezek az intézkedések elviszik a pénzt az egészségügy, az oktatás és más fontos területektől. A század elején élt egy tudós férfi, úgy hívták, hogy Keynes, angol közgazdász, aki azt mondta, "ahol nagyra nőtt a költségvetési hiány, ott nagyon óvatosan, több év alatt kell lecsökkenteni". A mi gazdaságpolitikusaink ezzel szemben a tavalyi nagyon magas, 9,3 százalékos deficitet az idén 4,5 százalékosra, jövőre pedig 3,5 százalékra akarják csökkenteni. Ez hiba. Erre egy történelmi példát említenék. A nagy gazdasági válság idején, 1929–31-ben Hoover, az akkori amerikai elnök egyetlen fontos célt tűzött ki maga elé: a költségvetési hiány megszüntetését. E cél érdekében nagy erőfeszítéseket tettek, aminek az lett az eredménye, hogy Amerika soha nem látott válságba zuhant. 1932-ben új elnököt választottak, Rooseveltet. Ő vezette be a New Dealt, az új gazdaságpolitikát. Azt mondta, az államnak a magántőkével összefogva beruházási fellendülést kell elérnie. Lendületbe hozták a gazdaságot: utakat, hidakat, gyárakat stb. építettek, csak hogy munkát adjanak az embereknek. Amerika két év alatt nemcsak kilábalt ebből a szörny? válságból, hanem egyike lett azoknak, akik a kilábalás zászlóvivői voltak. Felteszem a kérdést, nem kellene azon gondolkodnunk, hogy a hooveri út helyett a roosevelti utat kövessük? Ha a gazdaság vezetői nem ébrednek fel, nem észlelik idejében az alapvetően megváltozott helyzetet, és a költségvetési hiány gyors megszüntetését, restriktív hitelpolitikát, indokolatlanul magas kamatot, hibás árfolyam-politikát alkalmaznak, és több tízezres létszámcsökkentéssel akarják a gazdaság megingott egyensúlyát helyreállítani, akkor az egyébként is lassuló gazdaságot stagnálásba, majd válságba sodorhatják! 

Magyar út: kitörési pontok

Milyen teendőink, lehetőségeink vannak? Álláspontom szerint ki kell használni a más nemzetekkel szemben levő előnyeinket, és ehhez nem szükséges feltétlenül másokat vakon követni. Például Magyarország földrajzi fekvésénél fogva rendkívül alkalmas lenne arra, hogy Európa tranzitforgalma rajtunk keresztül bonyolódjon. Ehhez persze rendbe kell hozni az infrastruktúrát, autópályákat, hidakat kellene építeni. A másik nagy lehetőségünk az ország területén található hatalmas gyógyvízkincs kihasználása. Az ENSZ szerint 450 olyan gyógyvízforrásunk van, amely kimutathatóan gyógyító hatású. Erre egy olyan jelentős idegenforgalmat lehetne felépíteni, amelyik párját ritkítaná Európában. A harmadik adottságunk a mezőgazdaság, amire nagyon kevés pénzt áldozunk. A hazai gyümölcsök, zöldségek íze egyedülálló, jobb, mint az uniós átlag. És ne feledkezzünk el a magyar találékonyságról, innovációs képességről sem. Manapság is érdemes lenne odafigyelni a magyar találmányokra, amelyek közül már eddig is több világhírnévre tett szert. És emellett vissza kellene szerezni a keleti piacainkat, ahol a rendszerváltás előtt ismerték és szerették a termékeinket. Ma már nagyon erős ezekben az országokban a verseny, de nagy lehetőségek vannak. Ma ugyanis két olyan nagyon gyorsan fejlődő ország található tőlünk keletre, amelyek új lokomotívjai lehetnek a világgazdaságnak. E két hatalmas ország: Kína és Oroszország. Mindkettővel rendkívül alacsony a kereskedelmünk szintje. Véleményem szerint meg kell szüntetni az "egy lábon álló gazdaságpolitikát". 

A jövőnk latolgatásakor nem szabad elfelejteni, hogy néhány hónap múlva az Európai Unió tagjai leszünk, s ez hatalmas, tartós fejlődési lehetőséget hordoz magában. Egy hatalmas piac részesei leszünk. Tehát vannak perspektíváink, de élnünk kell velük.

Olvasson tovább: