Kereső toggle

A szuperbotrány

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyar politikai közélet az utóbbi időben még a szokásosnál is több botrányt termel ki magából, és ez önmagában is elgondolkodtató. A nemrégiben kirobbant brókerbotrány azonban valami újat is jelez, és semmiképpen sem simul bele az idestova megszokottá váló honi botrányok sorába. A Kulcsár Attila nevével fémjelzett bankárbotrány ugyanis – hogy úgy mondjam – négyzetre emeli az eddigi botrányokat, sőt új dimenziókat nyit a hazai botránykrónikában. Természetesen túlságosan benne élünk a történésekben ahhoz, hogy mélyrehatóan feltárjuk e mostani történésben rejlő, az eddigi botrányokhoz képest is új elemeket. Csupán arra vállalkozhatunk, hogy jelzünk néhány – hangsúlyozottan politikai – összefüggést. 



Rogán Antal a Fidesz csatára brókerügyben Fotó: MTI

Hazai botrányegyszeregy

A hazai politikai folyamatok jellemzője 1996 – az "ősbotránynak" tekinthető Tocsik-ügy – óta, hogy az "elfekvő" ügyek sokaságából valamelyik fél igen tudatosan, jól felfogott pártérdekből felszínre hoz egyet, és ebből nem kevés politikai tőkére tesz szert. A Fidesz felemelkedése például nem választható el attól, hogy pártpolitikai szempontból jókor és jól ismerte fel, hogy a Tocsik-üggyel sok legyet üthet egy csapásra: javíthat saját versenypozícióján (olyannyira, hogy a választások megnyerésére is képes lesz), illetve nagymértékben ronthatja ellenfelei imázsát. 1996 és 1998 között nem is annyira az MSZP "szenvedte meg" a Fidesz rendkívül ügyesen kivitelezett botránykreálását, hanem elsősorban az SZDSZ. Sokkal nagyobb horderej? és – az előzmények ismeretében – váratlanabb volt az SZDSZ-t botrányba keverni, mint azt az MSZP-t, amelyről a jobboldalon addig is úgy gondolták, hogy a vagyonátmentők, az antidemokratikus érában önmagukat megszedők pártja. Ellenben az SZDSZ a "tiszták" pártja volt, amelynek hírbe hozása máig hatóan megroggyantotta a pártot.

A Tocsik-üggyel meginduló hazai botrányegyszeregy alapvető koreográfiája tehát, hogy van egy azonosítható botránykirobbantó és egy ugyancsak körülhatárolható védekező fél. Aki kirobbant, persze nyilvánvalóan helyzeti előnyben van; aki védekezik, nagyon nehezen tudja lemosni magáról az akár teljesen jogtalan vádakat. A világ már csak ilyen. A hírbe keverteknek mindig magyarázkodniuk kell, ártatlanság vélelme ide vagy oda. 

Ha végignézünk az 1996 óta eltelt hét év történésein, megállapíthatjuk, hogy a botrányok szerves részeiévé váltak a magyar közéletnek, aminek természetesen megvan a maga – nagyon is érthető – oka. A botrányipar felemelkedése azzal a körülménnyel függ össze, hogy a pártok mérhetetlenül elszakadtak a társadalomtól, s mondanivalójuk alig képes befolyásolni az emberek gondolkodását. A botrányok segédeszközök, mankók, hogy a pártok valamilyen módon visszataláljanak a választókhoz, s ez még akkor is így van, ha a botrányok kirobbantása jó adag kockázatot, bizonytalanságot rejt magában. Az elmúlt években azonban a politikai elit képes volt arra, hogy kézben tartsa a botrányokat. Ennek is köszönhető, hogy a temérdek gyanús ügy ellenére a demokratikus intézményrendszer nem roppant meg, Magyarországon nem tartottak idő előtti választásokat, s bár a választók minden közvélemény-kutatásban csekély bizalmat szavaztak a pártoknak, de azért ez a választói bizalmatlanság nem jelentette a demokratikus intézményektől való elfordulást. Most azonban mintha valami új helyzet kapujában állnánk.

A botránykultúra új arca

A brókerügyben megdőlni látszik a politikai elit által hosszú idő alatt kivajúdott minden "norma". Igen, norma. A tévedések elkerülése végett: a botrányiparágnak is van kultúrája, normarendje. Amint utaltam rá, például az, hogy minden résztvevő fél belehelyezkedik valamiféle szerepjátékba. A demokráciában az a jó, hogy lehet szerepeket játszani. A botránykirobbantó és a botrány sarával szemben védekező ilyen szerepek, és ezen szerepekhez a közönség is hozzászokhat. Hadd emlékeztessek arra, hogy az úgynevezett lisszaboni ügy (amikor a Fidesz Magyar Polgári Szövetség elnöke felvetette a Kereszténydemokrata Internacionálé hivatalos nyilatkozatára a magyar kormány emberi jogi politikáját elítélő nyilatkozatot) valójában egy 1996 óta a közvélemény által megszokott kód működése is volt. Mindenki tudta az első pillanattól fogva, hogy ez a botránykeltés csak eszköz, mindenki tudta, ki a botránykeltő és ki a védekező fél. Egyszóval egy már begyakorolt, jól elsajátított koreográfia működött.

Nem úgy a Kulcsár Attila nevével fémjelzett botrányban. Nem térek most ki a rendkívül szövevényes ügy olyan összefüggéseire – amelyeket a sajtó bőségesen tárgyalt –, hogy vajon egyedül avagy másokkal karöltve működött-e Kulcsár. Kevéssé érdekel, hogy kik voltak az ügyfelek, s miért nem tette szóvá senki a nejlonzacskós hozamfizetési metódust. Az sem érdekel, hogy vajon mifajta felelősséget visel a történtekért a jelenlegi pénzügyminiszter vagy a miniszterelnök kabinetfőnöke. Ezekre az összefüggésekre nyilván fényt derít majd az a vizsgálat, amelyet a Magyar Köztársaság miniszterelnöke – nem először – beharangozott. Sokkal jobban érdekel az, ami új ebben a történetben.

Új először is az, hogy "megzavarodnak" a szerepek. A nagyérdem? – amely az elmúlt években hozzászokhatott valamiféle kiszámítható "botrányrendhez" – kénytelen szembesülni azzal a ténnyel, hogy itt nincs megfogható botránykirobbantó és magyarázkodó fél; ebben az ügyben az az újdonság, hogy mindenki minden szerepben felbukkan. A kormányoldal (különösen az MSZP) azt mondja, a Fidesz számoljon el azzal a körülménnyel, hogy Kulcsár Attila külföldre távozása előtt felkereste Áder Jánost, és politikai védelmet kért tőle. Az ellenzéki oldal (a Fidesz) azt mondja: a kormánytábor számoljon el azzal, hogy vezető kormánypárti politikusok, sőt kormánytagok a botcsinálta bróker kiemelt ügyfelei voltak. Nyilvános gyónást vár mindkét fél a másiktól. Azt hiszem, ez merőben új elem a botrányok hazai történetében, hiszen – mint utaltam rá – a korábbi, úgy tetszik még kevéssé kifinomult botrányipar biztos volt a dolgában, s a nagyérdem? könnyen különbséget tudott tenni bűnös és áldozat, botránykeltő és magyarázkodó között.

De most ugyan ki tudná megmondani, hogy van-e ilyen határvonal? Jegyezzük meg: az első olyan botránnyal van dolgunk, amelynek során elfelejthetjük mindazt, amit botrányügyben az elmúlt években tanultunk. Egy kicsit "mindenki harca mindenki ellen" benyomásunk lehet, s ez az, ami igazából érdekes. Az eset megfoghatatlansága, átláthatatlansága és sokszoros szövevényessége. 

Magyarázatkísérletek

Természetesen elvethetjük azt a magyarázatot, hogy az ügy főszereplője magányos partizán. Ámbár a tényleges vizsgálat még el sem kezdődött, de bízvást kijelenthetjük, hogy ez a botrány nem egy önmaga sikereitől megrészegült ember egyszemélyes története. Ez a botrány sokkal inkább egy iparág önállósulása. Ahhoz, hogy ezt megértsük, érdemes nagyon röviden utalni arra, hogy mind 1998-ban, mind 2002-ben azért következett be kormányváltás, mert az ellenzékben lévőknek mindkét esetben sikerült elhitetniük az ingadozó választók egy részével, hogy az aktuális kormány maradása nagyobb csapás lenne az országnak, mint a távozása. Számos vizsgálat kimutatta, hogy egyik kormányváltás sem volt törvényszerű,
mindkettőt meg kellett alapozni: kormányváltó légkört kellett teremteni.

Ez azt jelenti, hogy maximumra kellett járatni a botránytematikát. Az Orbán-kormányról szinte mindenki elmondta, hogy a gazdaság állapota alapján könnyen meg kellett volna nyernie a választásokat. De mi van akkor, ha a választásokat már régesrég nem a gazdaság állapota dönti el? Mi van akkor, ha az emberek nem ilyen szempontok alapján döntenek? 

Az a határozott véleményem, hogy Magyarországon a négyévenkénti kormányváltásoknak igen súlyos ára van. A nyugat-európai tradicionális demokráciák nem nagyon ismerik az állandó, ciklusonkénti kormányváltást. Nem ismerik, mert szükségtelen a felfokozott állapot, a permanens újrakezdés. Kelet-Közép-Európában másként alakult. Ebben a régióban – sajnos – nagyon erősek a félelmi reflexek. Bibó István
klasszikus mondatát némileg átalakítva nálunk demokratának lenni annyi, mint félni attól, hogy ellenfelünk két ciklust kormányon tölt. És ez voltaképpen borzasztó. Borzasztó, mert a politikai kultúra részévé válik. S borzasztó azért is, mert megakadályozandó a "kétciklusú kormányzást", a riválisoknak a botrányok eszkalációjával kell élniük. 

Azt kell tehát mondanom, hogy a Kulcsár-ügy nem más, mint egy minden eddiginél erőteljesebb kísérlet a kormányoldal részéről a maradásra, az ellenzék részéről pedig a "szokásos" egy ciklus utáni eltávolításra. 1996-ban – amikor az első nagyobb botrány kirobbant – még egészen más volt a helyzet: a Fidesz fő érve az volt, hogy "mi még nem voltunk hatalmon!" Ezért lehetőségünk, sőt szükségünk van arra, hogy versenyképességünket új módon alapozzuk meg és mutassuk be a közvéleménynek. 2003-ig minden mérvadó politikai erő volt hatalmon Magyarországon. Tegyük hozzá: ez fölöttébb jó és kívánatos dolog. A magyar történelemben nem mindig volt ez így, sőt: általában nem így volt. A rendszerváltás egyik nagy eredménye, hogy megtört egy évszázados trendet, sőt: átkot, amely arról szólt, hogy "örökkormányok" és "örökellenzékek" vannak. Ugyanakkor beindított egy hihetetlen új tendenciát, amely a botrányok eszkalációjára épül. De – mint láttuk – itt is fokozatok vannak: míg 1996 és 2003 között "a kormánypártiakról bebizonyítom, hogy korruptak, tehát én kormányzásra alkalmas vagyok" szlogen érvényesült, addig a legújabb botrányról azt mondhatnánk, hogy mindenki mindenkiről az alkalmatlanságot akarja bebizonyítani. De lássuk be: ez azért történik, mert a főszereplők nem akarják eljátszani a korábbi (egyeseknek sikert, másoknak csúfos bukást) jelentő szerepeket.

A politikai elit furcsa tanulóképessége

Számomra az egész mostani ügy legnagyobb tanulsága, hogy egyik mérvadó fél sem akarja feleleveníteni a régi recepteket. Ezért nincs ebben az ügyben világos kirobbantó és világos magyarázkodó. Senki nem akarja magára venni azt a szerepet, hogy ő bizony tényleg korrupt. Bármilyen furcsa: azt kell mondanunk, hogy a politikai elit sokat tanult az előző évek botrányaiból, a legfőképpen azt, hogy nem szabad a botránykeltő szerepet átengedni az ellenfélnek. Ebből a belátásból következik, hogy mind a két nagy párt lázasan igyekszik nem elvinni a balhét. 1996-ban, amikor a kisebbik koalíciós pártra, az SZDSZ-re árnyék vetült, helyzete lényegében megpecsételődött. Az a párt, amely egy botrány időszakában csupán reflektál és nem kezdeményez, vesztésre van ítélve. Ezért aztán a választók előtt soha nem látott kezdeményezési és ötletverseny zajlik: ki tud többet és nagyobbakat blöffölni, illetve a legkülönlegesebb ötletekkel előállni. A közönség csak áll és néz, de – még egyszer mondom – a pártok szempontjából meglehetősen logikus és főként tudatos, ami történik. A mai kormányoldal bizonyosan nem akar abba a hibába esni, mint 1996 végétől, amikor átengedte a kezdeményezést az akkori (a maival majdnem teljesen megegyező) ellenzéknek. Ezt a luxust a baloldal még egyszer nem engedheti meg magának, már ha szeretne az új magyar demokráciában először legalább két cikluson keresztül kormányozni. Azt ma már nem csak a pártok és kormányok körül ügyködő spin doctorok tudják, hogy a mediatizált politikának van elsőbbsége a szakpolitikákkal szemben, vagy másképpen: nem létezik politikamentes, úgynevezett menedzseri kormányzás. Ma már nyilvánvaló, hogy ha egy pártkoalíció tovább akar kormányozni, nem pusztán jól, hanem ötletesen is kell kormányoznia. S az ötletesség elsősorban nem azt jelenti, hogy a kormányprogramot milyen ötletesen valósítja meg, hanem azt, hogy ellenzéke ötleteit mennyire hatékonyan hatástalanítja. 

A Kulcsár-ügy tehát voltaképp új erőpróba annak bizonyítására, hogy az elit megtanulta a leckét. Nem gondolom persze azt, hogy a magyar választóknak ehhez hozsannázniuk kellene. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy a brókerbotrány (vagy nevezzük szuperbotránynak) csak akkor lesz egy kicsit is érthető számunkra, ha egy folyamat egyik (jelenleg utolsó) állomásaként, a pártküzdelmek részeként értelmezzük. Ha elveszünk a milliárdokban, fogalmunk nem lesz arról, mit is jelent a politika egy évvel az EU-csatlakozás előtt.

Olvasson tovább: