Verseny a paraolimpián. Az akaraterő diadala (képünk illusztráció) Fotó: Somorjai L.
2002. október 16. Életem nagy napja. Talán a legnagyobb. Meggyógyultam. Nem vagyok többé fogyatékos. Legalábbis elméletileg, pontosabban törvény szerint nem. Gyógyulásom tehát nem de facto – csupán de jure. Eufóriának, talán érthető módon, semmi nyoma. Ha nem is harmincnyolc, mint a Bibliában a Bethesda partján az a bizonyos béna, de huszonkilenc éve élem a stigmatizáltak életét – bal karom születési rendellenesség következtében a könyökízület alatt tíz centivel véget ér –, mégis, számomra a "megváltó" szó nem szabadulást, hanem megaláztatást jelentett. A történetben azonban nem én, az "eset" vagyok fontos, hanem mindaz, ami az eseti mögött mint általános meghúzódik. Ezért is gondoltam úgy, hogy megpróbálom elmondani történetemet – már ha akad hol s kinek.
Történt, hogy egy szép tavaszi napon a boltból karácsonyfaként megrakva hazafelé ballagtam. Pár méterrel előttem egy szépen öltözött hölgy ment, s többször, egyre sűr?bben hátrafordult. Engem nézett. Megszoktam. Errefelé az emberek a testi másság észlelése tekintetében nem különösebben kulturáltak. De nem erről volt szó, a hölgy ugyanis megszólított, s megkérdezte, hogy kértem-e fogyatékossági támogatást. Őszintén szólva, akkor még azt sem tudtam, hogy ezt a dolgot eszik-e vagy isszák, merthogy fogyatékos létemre eddig semmilyen támogatásban nem részesültem. Lelkészcsaládba születtem a Kádár-korszak vége felé, s az államtól semmilyen támogatást nem kaptunk, még emelt összeg? családi pótlékot sem. Magamat sohasem tekintettem fogyatékosnak, hisz számomra az élet így természetes. Mindent meg tudtam csinálni, minden feladatot el tudtam végezni, amit akartam s amire szükségem volt. Zenéltem billentyűs hangszeren, kitanultam a fényképész szakmát, kiállításaim vannak, elvégeztem a református teológiát, szerető feleségem s gyönyör? kisfiam van, más emberhez hasonlóan biciklizek, megtanultam civilizált ember módjára késsel-villával enni – sőt, kis csellel még a cipőfűzőmet is be tudom kötni. Nyomoréknak csak mások tekintetében látom magam.
Így tehát az utca közepén kissé meglepett a hölgy kérdése. Beszédbe elegyedtünk, s "kórelőzményemet" hallva biztatott: igényeljem meg a támogatást, hiszen jogosult vagyok rá, sőt még perelhetem is az államot. Mivel nem vagyunk túl jól eleresztve anyagilag, úgy gondoltam, megpróbálom. Az ilyenkor szokásos tiszteletkörök – megfelelő papírok, orvosi igazolások megszerzése – után végül is májusban beadtam az igénylést. Semmi kétségem nem volt a pozitív elbírálás tekintetében, hiszen a hölgy és az ortopéd szakorvos meg a sorstársak egyértelműen biztatattak. Aztán egy szép, az aranyló napsugaraktól beragyogott őszi napon megérkezett a levél a Területi Államháztartási Hivataltól. Kérelmemet elutasították. Az indoklás szerint nem minősülök fogyatékosnak, mivel nem szorulok állandó orvosi segédeszköz használatára.
Fényképésztanuló koromban történt, hogy az iskolaorvos ügybuzgó helyettese hívatott a rendelőbe, s közölte: valamely vonatkozó törvény alapján, fogyatékosságomra való tekintettel alkalmatlan vagyok a fényképész szakmára, s abba kell hagynom tanulmányaimat. (Ekkor már túl voltam több országos fotópályázat első vagy második díján.) Persze, ha úgy gondolom, fellebbezhetek, s egy orvosszakértői bizottság majd dönt a dologban. Úgy gondoltam – s befejezhettem a tanulmányaimat. Most nem fogok fellebbezni. Legalábbis nem a FOT 23/B. § (1) bekezdése alapján. Semmi értelme. Hiszen a törvény egzisztenciámban támad, kétségbe von, megkérdőjelez. Létemben tagad. Fellebbezésem jogalapja tehát nem a törvény, hanem megkérdőjelezett egzisztenciám, megtagadott létem. Benyújtom hát fellebbezésem! Eddigi rövid életem során számtalanszor szenvedtem hátrányt fogyatékosságom miatt. Az általános iskola maga volt a pokol. Többszörösen stigmatizáltan, idegen testként voltam jelen a kisvárosi fél- elit iskola közösségében. Aki egy stigmát hordoz, magán, magában hordozza minden stigma súlyát. Én is így voltam egyszerre – elnézést a szalonképtelen kifejezésekért (viselni sem volt sokkal könnyebb őket, mint most leírni) – "klerikális", "csula", "cigány", "buzi", "nyomorék", "hülye" s természetesen "zsidó". A társadalom azonban felnőttként is eltaszít – ugyanakkor vonzódik
is hozzám, mint valami egzotikumhoz. A társadalom eltaszít – ugyanakkor sajnál is; lenéz, mint valami szerencsétlent, s ha mégis olyan szerencsésnek bizonyulok, hogy jutok valamire, jóleső örömömbe mindig vegyül némi üröm is, hogy vajon sikerem nem csupán mások sajnálatának eredménye-e. A társadalom kitaszít, de igazságtalan lennék, ha csupán általánosságban beszélnék azokról, akik aktív vagy passzív magatartásukkal kitaszítanak, s elfelejtkeznék azokról, akik mellettem állnak. De én itt csak példa vagyok, egy nyelvtani ragozás rutinjával történő mindennapos, sokszor látens gyakorlatnak a látenciából kiemelkedő paradigmája. Nekem van "emberem", szemben nagyon sok olyan sorstársammal, akinek a Bethesda partján ülő bénához hasonlatosan nincs "embere", aki a gyógyító forráshoz vezetné.
A társadalom a fogyatékosokra úgy tekint, mint eltartottakra. Mindig többet vár el tőlük, ha már egyszer segélyekkel stb. eltartja őket. Életemben először lett volna valami – havi tizenháromezer egynéhányszáz forint – "hasznom" abból, hogy fogyatékosnak születtem. Most azonban nem számítok fogyatékosnak. "Ön nem mozgásszervi fogyatékos." Na már most, ha nem nő ki sürgősen a kezem – márpedig ebben a korban ez már ritkán szokott előfordulni –, akkor mi a teendő? Több választási lehetőségem is van.
1. Az indoklás szerint úgy tűnik, hogy ha protézist viselnék, mindjárt jogosulttá válnék a támogatásra. Aki viselt már efféle alkalmatosságot, az tudja, hogy kozmetikai funkciókon túl semmire nem alkalmas. Legalábbis a támogatott változat. A nem támogatott bioelektromos, high-tech stb. változatra pedig tízévnyi fogyatékossági támogatás összege sem biztos, hogy elegendő volna. Arról nem is beszélve, hogy születési rendellenesség esetén az ember megtanul együtt élni a hiánnyal, s a szerint alakulnak ki reflexei, egyensúlyérzéke, testérzete, távolságérzete stb. Egy művégtaggal bizonyára képtelen volnék kísérő nélkül a miskolci buszjáratokon közlekedni, vagy megnyomni a számítógép klaviatúráján a baloldali shift billentyűt. Semmi szükségem tehát rá. Kozmetikai cél? Minek? Megszoktam a rám sunyító tekinteteket. Vállalom magam. Teljes embernek érzem magam, s ha egy ilyen plusz tehetetlenségi terhet vennék magamra, minden bizonnyal fogyatékosnak is érezném magam. Arról nem is beszélve, hogy nem volna etikus egy teljesen felesleges protézis miatt kiadásokkal terhelni a TB-t...
2. Megvárom, míg romlik az állapotom. A többször emlegetett miskolci tömegközlekedés viszonyait figyelembe véve erre minden esélyem meg is van. Minap például egy vadonatúj buszra szálltam fel, biztonság kedvéért az első ajtón. A sofőr még be sem zárta az ajtót, de már beletaposott, rakéta módjára elindult, én pedig elterültem a padlón. Szerencsém volt. Nem törtem össze magam. Segíteni senki sem segített, csak megjegyzést tettek arra vonatkozólag, hogy talán részeg vagyok.
3. Orvosnál jártomban, a váróban hallottam, hogy egy 67 százalékos leszázalékolást lehetővé tevő orvosi zárójelentés úgy 50–500 ezer forint közötti összegért megvásárolható. Lassan eltöltöttem annyi időt az iskolapadban, hogy ha azt is munkaviszonynak számítják, le is százalékoltathatnám magam. Ha pedig ez nem megy, hát bizonyára vehetek egy olyan orvosi igazolást is, melynek alapján megkapom a fogyatékossági támogatást. Természetesen mindhárom megoldás etikátlan, tisztességtelen; vagy magammal vagy a társadalommal szemben. Nyilvánvalóan egyiket sem választom. Költői kihívásra nem adhatok útszéli választ.
Tanulság? Több is van. Goffman beszél a "bölcsekről", akik a stigmatizáltak mellé állnak, megértik őket, akiket a stigmatizáltak közösségük tiszteletbeli tagjainak tekintenek, s akik adott esetben a stigmatizáltak szószólójává is válhatnak. Társadalmunk, s úgy tűnik az egészségügy is, tele van – minden kritikán felül – jó szándékú, de felkészületlen "bölcsekkel". A jó szándék azonban kevés, tudjuk, a pokolba vezető út is véle van kikövezve, s megfelelő felkészültség, adott esetben a törvényi háttér ismerete nélkül a jó szándékú bíztatás mentális poklokba taszíthatja az amúgy is kiszolgáltatott, stigmatizált, fogyatékos embereket. Másfelől mind a társadalom, mind a törvényalkotás s az egészségügy is alapjában véve felkészületlen a fogyatékosok ügyeinek körültekintő kezelésére. A fogyatékosság abnormitás. Ami normális – általában homogén, abban az értelemben, hogy az egészséges emberek egészségességüket tekintve gyakorlatilag ugyanolyanok. Ezzel szemben a fogyatékosok tömege meglehetősen heterogén. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a támogatás igénylésére rendszeresített nyomtatvány megfogalmazásai nem egyértelműek. Amíg az elutasító levelet kézhez nem vettem, magam sem tudtam, hogy a támogatás "súlyos fogyatékosoknak" szól. A tanulság – mint elnevezése is mutatja – ismét csak az értelemnek szól. A mindennapokban a kérdés továbbra is megmarad: mi
a teendő? Mint mondtam, a fellebbezésnek különösebb értelme nincs. Így, amíg a törvény helyet nem biztosít számomra a Hazában, vagy legalább annak perifériáján – élek a törvény ellenében. Ahogy eddig, úgy ezután is próbálom tenni a dolgomat. Második diplomát szerzek, teológia után kulturális antropológiát tanulok, a kulturális idegenség, a másság megértésének és feldolgozásának tudományát és művészetét, mert – szólam ide vagy oda – hasznos tagja szeretnék lenni a társadalomnak, ennek a magyar társadalomnak. Törvény ide vagy oda.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Tisztelettel:
Nagy Károly Zsolt, Miskolc
Részlet az elutasító határozatból:
2002. 11. 22. (VI/47)
