Kereső toggle

Álom Jeruzsálemről – a Hetek vitasorozata

Antiszemita könyv-e az Újszövetség?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Hetek" óta folyik a vita vagy inkább közös gondolkodás e hasábokon Szántó T. Gábor Álom Jeruzsálemről cím? írása nyomán. Az eddigi hozzászólók elsősorban arra a kérdésre koncentráltak, hogy Jeruzsálem Izrael fővárosa maradjon-e, megosztott főváros legyen-e, vagy pedig nemzetközi ellenőrzés alatt álljon az ENSZ "székes fővárosaként". Én most Szántó gondolatmenetének egy másik elemére szeretnék reflektálni, amellyel az eddigi hozzászólók nem foglalkoztak. Ez pedig a kereszténység régi és jelenlegi antijudaizmusának kérdése, sőt az a kérdés: antijudaista-e maga az Újszövetség?

Szántó is él ugyanis azzal a régi gondolati panellel, anélkül, hogy felülvizsgálná, amely szerint a kereszténység antijudaizmusa – és az ennek következtében működő európai antiszemitizmus – magából az Újszövetségből ered: "A nyugati kereszténység kéri számon a zsidóságon mindazokat az értékeket, melyeket a judaizmus a zsidóságnak tulajdonított, miközben a kereszténység megtagadta azt, hogy a zsidók ezeknek az értékeknek a birtokában lennének, mert felfogásuk szerint az »új szövetség« által ezek univerzali-zálódtak. Amikor tehát Izraelen bizonyos értelemben magasabb normákat, nagyobb önmérsékletet kérnek számon, mint a nemzetközi közösség konfliktushelyzetben lévő más nemzetein és államalakulatain, egyszerre jelenik meg magatartásukban a kereszténység antijudaizmusának maradványa, s a kereszténység új kelet? identitáskrízise." Szántónak igaza van abban, amit a majdnem kétezer éves történelmi kereszténységről, annak antijudaizmusáról, valamint mindezek következményeiről ír. Valóban ez a máig erősen működő jelenség az alapvető szellemi, kulturális oka Európa Izrael állama iránti diszharmonikus, igazságtalan viszonyának. Valóban igaz, hogy a régi európai antiszemitizmus nagyméretekben most az Izrael-ellenességben ölt testet (mivel a soá után régi formájában erkölcsileg végleg megbukott). Mindaz, amit Szántó erről ír, szerintem igaz. Az azonban nem igaz, hogy ennek az antiszemitizmusnak, antijudaizmusnak a gyökere az Újszövetségben, illetve az eredeti, jézusi és apostoli kereszténységben lenne. Ezt a vallástörténeti panelt is épp ideje ma már revízió alá venni.



Széles körben elterjedt hiba



Észre kell ugyanis vennünk, hogy a jelenlegi európai vallástörténeti, vallásfilozófiai tudományos gondolkodásban széles körben él ez a nézet, pontosabban: ez az elfogadott álláspont. Például még Gábor György is – akivel a Jeruzsálem státusára vonatkozó kérdésben e mostani vitát illetően mélyen egyetértek – ezt írja egyik tanulmányában: "János evangéliumának antijudaizmusát (…) tényként kell kezelni" (Gábor György: A bárka és utasai. Orpheusz, 1996, 267, 285). 

Ha ez nem is, az viszont valóban tény, hogy a mai európai, nem egyházi vallástörténet-írás képviselői ezt többségükben így látják. Ebben az írásban természetesen terjedelmi okokból is lehetetlenség minden részletre kiterjedően, tudományosan cáfolni ezt a nézetet, ezért csak javaslatot szeretnék tenni sürgős felülvizsgálatára. Egyrészt, mert meggyőződésem szerint történetileg sem igaz. Másrészt, mert ha a keresztény antiszemitizmus-antijudaizmus végső gyökere annak szent irataiban, az Újszövetségben lenne, akkor sohasem számíthatnánk a kereszténység megtisztulására ebből a szellemi-erkölcsi betegségből.

De tisztázzuk előbb, mit is értünk antiszemitizmuson, antijudaizmuson. Általában úgy szokás a kettőt megkülönböztetni, hogy az antijudaizmus teológiai jellegű, a judaizmussal mint vallással szembehelyezkedő álláspont; míg az antiszemitizmus a zsidóságot mint népet ítéli meg negatívan. A kettő között erős kapcsolat áll fenn Európa kultúrtörténetében, mint azt Szántó is írta: "A keresztény antijudaizmus gyökereiből táplálkozó modern európai antiszemitizmus Izrael államában, az 1967-es hatnapos háborút követően, bizonyos értelemben új tárgyat talált, és anticionizmusban vagy Izraellel kapcsolatos elfogultságokban él tovább."



Mi az antijudaizmus?



Az antijudaizmus fogalma azonban kétféleképpen is értelmezhető. Érthetjük alatta a rabbinikus judaizmus tantételeinek teológiai kritikáját is, minden antiszemita érzület nélkül, sőt akár filoszemita alapon is! Ha ezt antijudaizmusnak nevezzük, akkor antijudaistának kell tekintenünk azokat a világi vagy kevésbé vallásos, akár épp Izraelben élő zsidókat is, akik a rabbinikus tradíciót egyáltalán nem vagy csak részleteiben fogadják el. Ebben az értelemben persze tekinthető "antijudaistának" az Újszövetség, hiszen a zsidóság akkori sokféle csoportja és azok felfogásai közül a később uralkodóvá váló farizeus tanokat erős kritikával illeti. (Nem szabad elfelejteni, hogy a Templom pusztulása és a nagy szétszóratás előtti zsidóságban rengeteg különböző nézet és hagyomány, vallási felfogás élt egymás mellett; csak az ország elvesztése után vált többé-kevésbé egyeduralkodóvá az addig csak felekezeti jelleg? farizeus irányzat. Az Újszövetség egyébként már csak azért sem lehet antijudaista, mert Jézus és az apostolok jóval a mai értelemben vett judaizmus kialakulása előtt tevékenykedtek és tanítottak.) Ha tehát az antijudaizmust ebben a teológiai értelemben vesszük, akkor antijudaistának kell tekintenünk a – szinte kizárólag zsidók által írt – Újszövetség mellett a szadduceusokat is, az esszénusok, zelóták egyes csoportjait, az enyhén vagy erősebben hellenizált zsidókat, később a rabbinikus hagyományokat teljes egészében elutasító karaitákat. Sőt, érdemes felvetni, hogy az ószövetségi próféták számos kijelentését bizonyos értelemben, mentalitásában szintén "antijudaistának" kellene minősítenünk, tudniillik azért, mert koruk vallási gyakorlatát és hagyományait kritizálták vagy megváltoztatták nemzetükben. A próféták mindig a fennálló tradíciót bírálták, korrigálták (gondoljunk például a Mózes által készített rézkígyó öszszetörésére, amelyet vallási tiszteletben részesítettek az ókori izraeliek). Ez pedig már a prófétai, karizmatikus tekintély kérdéséhez vezet: szabad-e kritizálni a kinyilatkoztatás alapján a különböző vallási gyakorlatokat? 

Közelebbről megnézve a Biblia tele van valláskritikával. 

A fenti értelmezés szerint antijudaistának kellene tekintenünk ma az összes világi, maga módján vallásos vagy lazább vallási felfogású zsidót. Antijudaistának tekinthetnék az ultraortodoxok a neológ zsidókat, a cionistákat, a reform- és konzervatív zsidókat (ahogyan ezt meg is szokták fogalmazni). Ebben az esetben tehát antijudaistának kell tekintenünk az ókori és a mai zsidóság többségét. Így persze a zsidók által írt Újszövetséget is. Mindez eléggé értelmetlen lenne. 

Az antijudaizmus fogalmának közkelet?bb értelmezése azonban ez: "Antijudaizmusnak nevezzük a keresztény egyházak története folyamán fellépett zsidóellenes megnyilvánulásokat és a zsidó hit becsmérlését…" (A Németországi Protestáns Egyházak Tanácsa: Keresztények és zsidók. A zsidókhoz való viszony teológiai újraértelmezése. Budapest, 1994.) Én ezt a szót a továbbiakban ebben az értelemben használom. Ebben az értelemben pedig az Újszövetség semmiképp sem nevezhető antijudaistának. 

Vagy mégis? A mai vallástörténet-tudomány szerint igen: gondoljunk csak a "zsidó" szó olyan előfordulásaira az Újszövetség szövegében, amelyek szerint Jézusnak és tanítványainak rendszeresen "a zsidókkal" van konfliktusa (mintha bizony ők maguk nem lettek volna azok). "…Mivelhogy félnek vala a zsidóktól, mert megegyeztek már a zsidók, hogy ha valaki Krisztusnak vallja őt, rekesztessék ki a gyülekezetből…" (János evangéliuma 9:22); "…Nem hivék azért a zsidók róla, hogy vak vala és megjöve a látása…" (János evangélium 9:18); "…mert a farizeusok és a zsidók mind, a régiek rendelését követve, nem esznek, hanemha kezöket erősen megmossák…" (Márk evangéliuma 7:3) stb. És mit tegyünk a thesszaloni-kaiaknak író zsidó Pál ilyen mondataival: "Mert ti, atyámfiai, követői lettetek az Isten gyülekezeteinek, amelyek Júdeában vannak a Krisztus Jézusban, mivelhogy ugyanúgy szenvedtetek ti is a saját honfitársaitoktól, miként azok is a zsidóktól, akik megölték az Úr Jézust is és a saját prófétáikat, és minket is üldöznek, és az Istennek nem tetszenek, és minden embernek ellenségei; akik megtiltják nekünk, hogy a pogányoknak ne prédikáljunk, hogy üdvözüljenek; hogy mindenkor betöltsék bűneiket; de végre utolérte őket az Isten haragja." (Első levél a thesszalonikaiakhoz 2:14–16) 



Kikre haragszik Isten?



Szűkebb körben ma már kezdik felismerni a vallástörténészek, hogy ezeken a helyeken valójában egy olyan fordítási hibával állunk szemben, amely – a történelmi kereszténységben a 2. századtól valóban létrejövő! – európai antijudaizmus, antiszemitizmus következtében szinte minden nemzeti nyelv? bibliafordításra kisugárzott, s arra visszahatva tovább is gerjesztette azt. Fentebb idézett írásában Gábor György is utal arra, hogy például J. B. Agus arra hívja fel a figyelmet: "…az újszövetségi iratokban előforduló »zsidó« elnevezés olykor csak bizonyos zsidókra vonatkozott, máskor szinonimája volt a tömegnek, a jelenlévőnek vagy az ellenzéknek". 

Mint fentebb láttuk, magyarban is remekül érzékelhető, hogy amennyiben a görög Iudaiosz szót következetesen "zsidó"-nak fordítjuk, számos helyen furcsa mondatokat kapunk, amelyek rendszeresen Jézusnak és tanítványainak "a zsidókkal" való konfliktusáról számolnak be, és az így fordított mondatok mintha azt állítanák, hogy Jézus és tanítványai nem voltak zsidók (nem csoda, hogy például a Károli-fordítást – de ez más nyelvekben is rendszeresen előfordul – különösebb előképzettség nélkül olvasók úgy érezhetik: Krisztus és követői valamelyik másik – netán a magyar – néphez tartoztak). Ez a jelenség tehát elsősorban fordítási tökéletlenségből fakad (más kérdés persze, hogy honnan fakad ez a fordítási tökéletlenség): az Iudaiosz szó alapjelentése ugyanis júdeai, és az Evangéliumok szövegeiből egyértelműen bizonyítható, hogy ezekben a könyvekben ez a szó túlnyomó többségében a júdeai zsidókat jelentette a nem júdeai, hanem például galileai zsidókkal szembeállítva. Ebben az értelemben persze ez nemcsak területi, hanem vallási-felekezeti jellegre is utalt, hiszen a farizeus felekezet befolyása jóval erősebb volt Júdeában, mint Galileában, illetve a galileai rabbik sok tekintetben liberálisabb felfogást vallottak. Így például János evangéliumának 3:25 és 4:1 verseiből egyértelműen megállapítható, hogy a júdeaiakat (itt még Károli is kénytelen így fordítani) a farizeusokkal azonosítja a szerző, szembeállítva Keresztelő Jánossal, Jézussal és valamennyi tanítványukkal, akikről mindenki vitán felül tudta, hogy ők is zsidók. A négy Evangéliumban a szövegkörnyezetet figyelembe véve az Iudaiosz szót gyakorlatilag mindenhol júdeainak kell helyesen fordítani.

Hivatkozni szoktak a vallástörténészek arra is, hogy Jézus a vele konfrontáló "Iudaiosz"-oknak Jeruzsálemben ezt mondja: "A Sátán az atyátok, és atyátok kedvére igyekeztek tenni, aki kezdettől fogva gyilkos." (János evangéliuma 8:44) Nos, a közel kétezer éves európai keresztény tradíció – amelynek értelmezésén keresztül Gábor is látja ezt a mondatot – ellenében is érdemes felvetni a kérdést: vajon értelmes dolog-e a teljes Szentírás, az Ó- és Újszövetség teljes tanításának fényében azt feltételezni vagy állítani, hogy Jézus itt a zsidó népről beszélt, amely atyjának a Sátánt tartotta? Ez totális abszurdum: magának az Újszövetségnek ezernyi részletével is szembenáll, nem beszélve az Ószövetségről. A fenti jánosi részlet valójában csak annyit közöl, hogy a júdeai zsidók Jézussal éppen akkor konfrontáló, őt elutasító, kárhoztató és megölni készülő csoportjáról Jézusnak mi volt a véleménye. Hogy még érthetőbb legyen: ebben semmiféle nemzeti, vagy nemzeti-vallási jelleg nem játszott szerepet – ha Jézus magyar lett volna, akkor a magyar főváros környéki vallásos elit egy csoportjával kapcsolatban hangzott volna el ez a kijelentés. Agusnak tehát nemcsak igaza van, de még enyhén is fogalmaz, az Iudaiosz szó jelentése az Evangéliumokban még pontosabban meghatározható: a rómaiakkal kötött kompromisszumok, illetve a politikai hatalom által korrumpálódott, jeruzsálemi és júdeai, főként a farizeus és a szadduceus felekezethez tartozó vallási elitet és az általuk megfélemlítéssel, illetve érdekösszefonódásokkal, valamint vallási ideológiával irányított júdeai tömeget jelenti – szemben a galileai és más, ezen az érdekcsoporton kívül álló, szintén zsidó tömegekkel.

Pál fentebb idézett, thesszalo-nikaiakhoz írt súlyos szavai is más megvilágításba kerülnek ezáltal: nyilvánvaló, hogy az Iudaioi itt is júdeaiakat jelent, sőt azok közül sem mindenkit – hiszen külön említi a Júdeában lévő, zsidókból álló Jézus-hívő gyülekezeteket –, hanem azt az "ultraortodox" farizeus, illetve szadduceus irányzatot, amely 1. konkrétan részes volt Jézus kivégzésében, s azt később sem bánta meg; 2. a nem zsidó népek üdvözülésének lehetőségét tagadta, és 3. az irányukban történő igehirdetést tiltotta (ez még a farizeizmuson belül is csak egy, igaz többségi irányzat volt). Ezt a csoportot pedig Pál ugyanolyannak mondja ("ugyanúgy szenvedtetek ti is"), mint a thesz-szalonikai makedón keresztények "saját honfitársait", akik őket üldözték. Szó sincs tehát nemzeti sajátosságról – hanem egy sajátos, intoleráns, kirekesztő, üldöző és pusztító vallási magatartást bírál Pál, amely minden nemzetben és vallásban létezik (így akár a történelmi kereszténységben is, például éppen az antiszemitizmus formájában), és isteni ítélete is minden nemzetben és vallásban hasonló. 



Európában még megoldatlan kérdés



E helyen sajnos nincs lehetőségünk arra, hogy ezt a jelenséget, az Újszövetség antijudaista–antiszemita értelmezésének minden részletét alaposan feltárjuk. Itt mindössze annyit kell leszögeznünk, hogy Európa legnagyobb része az elmúlt majdnem kétezer évben e kérdés tekintetében rossz értelmezésben olvasta az Újszövetséget: helytelen, antijudaista-antiszemita "mátrixban" rendezte el a szöveg belső összefüggéseit, és így persze az egyes részletek tartalmát is rendre félreértette. Ezek az értelmezések annyira erősen rögzültek, hogy mind a keresztény, mind a zsidó oldalon ma is meghatározzák az erről való gondolkodást, így Szántóét is. Igen sok munkával jár az Újszövetség visszahelyezése az eredeti "mátrixba", a helyes értelmezési "hálóba" e kérdés szempontjából, és évezredes, "zsigeri" szinten begyökeresedett reflexeket kell áthangolni hozzá. (Nem beszélve arról, hogy számos tudományon kívüli, szellemi és anyagi, egyéni és csoportérdek akadályozza az elfogulatlan kutatást minden oldalon.) Míg az angolszász protestantizmus egy jelentős része már rég kilépett ebből a tradícióból, az európai kontinentális kereszténység túlnyomó többségében még megoldatlannak tűnik ez a kérdés. 

Vitasorozatunkban eddig megjelent írások:

2002. szeptember 13.: Szántó T. Gábor: Álom Jeruzsálemről

2002. szeptember 20.: Hechs László:  Beázhat az ENSZ-ernyő

2002. szeptember 27.: Tatár György:  Az ENSZ és a Messiás

2002. szeptember 27.: Yehuda Lahav és Hechs László levélváltása: Tisztelt Szerkesztőség

2002. október 4.: Gábor György: New-Jeruzsálem

2002. október 4.: Fekete János: Álmodozni néha veszélyes

2002. október 11.: Karl Pfeifer:  A földi Jeruzsálem

2002. október. 18.: Beer Iván:  A kitörölhetetlen név

Olvasson tovább: