Kereső toggle

Szlovákia válaszúton

Győzhet a kisebbik rossz

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A szlovák törvényhozás a múlt héten tárgyalta a MikulᚠDzurinda kormányfő ellen benyújtott – immár harmadik – bizalmatlansági indítványt, amely ellenzéki indítványként a pártja körül kirobbant s máig nem tisztázott korrupciós botrány kapcsán került a parlament elé. A honatyák végül nem szavazták meg Dzurinda leváltását, de több kormányoldali képviselő is ellene voksolt, illetve tartózkodott a szavazástól. Most, két hónappal a választások előtt az elmúlt négy év kormányzásának kritikáját is jelentette ez a szavazási eredmény, illetve rámutatott a már több hónapja érezhető szlovákiai valóságra: lényegében már nem működik a kormánykoalíció. 



Vladimír Meciar. Az önálló Szlovákia létrehozója Fotó: Reuters

Kezdetben volt Vladimír Meciar. A tizenkét évvel ezelőtti rendszerváltás után először belügyminiszter, majd miniszterelnök, amely funkciót három különböző kormány élén is betöltötte. Az önálló Szlovákia létrehozója (egyesek szerint ezért a nemzet atyja cím is őt illeti). 1994 és 1998 között pártja, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (HZDS) és a szélsőjobbos Szlovák Nemzeti Párt (SNS) koalíciós kormányzását a parlamenti demokrácia sárba tiprása, vadprivatizáció, klientúra-építés, az ország külpolitikai elszigetelése, sőt bűntények árnyéka is kísérte. Ennek ellenére a négy évvel ezelőtti választásokat is az ő pártja nyerte, de mivel parlamenti többségre nem tudott szert tenni, így a demokratikus pártok széles koalíciója, élükön MikulᚠDzurindával alakíthatott kormányt. Szlovákia rövid történelmének legmeghatározóbb politikusa, az ország erős embere azonban, úgy tűnik, nehezen kopik ki a közéletből.

A HZDS továbbra is vezeti a pártok támogatottsági listáját a közvélemény-kutatások szerint, méghozzá jelentős mértékben, 25-27 százalékkal (stabil szavazóbázisát elsősorban a nyugdíjasok jelentik, mivel kormányzása idején többször is emelte a nyugdíjakat). Ez a helyzet annak ellenére, hogy például egyik korábbi képviselője, a volt titkosszolgálati főnök, Ivan Lexa ellen (aki úgy jutott parlamenti mandátumhoz, és ezáltal immunitáshoz, hogy Meciar lemondott javára a képviselőségről) két éve nemzetközi elfogatóparancs van érvényben, miután a képviselői immunitást, a szlovák hatóságok bizonytalanságát és a jogi kiskapukat kihasználva külföldre szökött a felelősségre vonás elől. Több bűncselekménnyel, köztük a volt köztársasági elnök fiának elrablásával vádolják. Mára nyílt titok, hogy a Meciar-érában a titkosszolgálat törvénysértő módon segítette a hatalmon levőket, elsősorban a miniszterelnököt; az ügy végére mégsem sikerült pontot tenni, a nyomozás lezárult, de bírósági ítélet Lexa távollétében nem született. Ugyanígy a hatalmas állami vagyonok pályázatkiírás nélküli vagy gyanús pályázatok általi, Meciarhoz közel álló személyeknek történő szétosztását sem sikerült megnyugtató módon kivizsgálni és lezárni.



Remények és realitás



A jelenlegi kormánytól éppen azt várták a választók, hogy kivizsgálja a korábbi vezetés által elkövetett törvénysértéseket, tiszta viszonyokat teremt a gazdasági és politikai életben, a külföldi befektetőket az országba csalogatja, csökkenti a hatalmas munkanélküliséget, egyszóval a meciari örökséget legalább részben felszámolja. Ígéretekből Dzurindánál nem is volt hiány, ugyanakkor a célokat valójában nagyon kis részben sikerült csak megvalósítani. Talán csak a külpolitikában sikerült látványos előrelépéseket tenni, a visegrádi együttműködés újra beindult, Szlovákiát felvették az OECD-be, az EU-intergráció feltételeit lassacskán teljesíti az ország, a NATO-ba való meghívás pedig már ebben az évben esedékes lehet. A belpolitikai és gazdasági eredmények már nem ennyire látványosak, az egyik legnagyobb problémának tartott, húsz százalék körüli munkanélküliséget nem sikerült leszorítani, a külföldi tőke is inkább csak csordogált az országba, a külkereskedelmi deficit hatalmas méreteket öltött. Ennek egyik kicsúcsosodása éppen az elmúlt hónapban volt tapasztalható, a szlovák korona folyamatos és nagyarányú gyengülésen ment keresztül, amit csak a jegybanki beavatkozás árán lehetett megakasztani. 

Beígért, komoly reformok maradtak el vagy valósultak meg csak részben. Az új területi felosztás és az állami decentralizáció is felemásra sikeredett, sőt némely szakértő szerint éppen fordítva sült el, mivel nemhogy csökkent volna, de nőtt a hivatalnokok száma, még átláthatatlanabbá vált az államigazgatás, így az új törvény a várttal ellentétben az amúgy is komoly gondokat okozó korrupció melegágya lehet. A félsikerek elsősorban politikai okokra vezethetők vissza. A Meciar legyőzésére hivatott Dzurinda vezette Szlovák Demokratikus Koalíció (SDK) több párt (kereszténydemokraták, liberálisok, zöldek, szocdemek) választási szövetségeként jött létre négy éve, majd alakított koalíciót a kommunista utódpártnak tartott Szlovák Demokratikus Baloldallal (SDL), a szintén baloldali Polgári Egyetértés Pártjával (SOP) valamint a Magyar Koalíció Pártjával (MKP). A megalakulás pillanatában érezhető volt, hogy ezt a széles koalíciót nagyon nehéz lesz egyben tartani, menet közben ez a nehézség valósággá vált, sőt az együttműködés egyre rosszabbodott. (Ennek csúcspontja volt, hogy az ellenzék által korábban kezdeményezett, Dzurinda-elleni bizalmatlansági indítványt, amely kis híján a kormány bukásához vezetett, például az akkori SDL-elnök, Jozef Migas házelnök nagy meglepetésre megszavazta. Ezért kétséges a mostani szavazás kimenetele is.) 

A radikális reformok kerékkötői a parlamentben és a kormányban is elsősorban az SDL és az SOP voltak. Ezek a pártok saját kiszámíthatatlan politikájuk és önzésük folytán mára el is vesztették támogatottságukat, négy év kormányzás után jelenleg két százalék körül mozog támogatottságuk. Ugyanakkor az SDK-n belül is bonyolódott a helyzet, némelyek az egy párttá válás, mások az anyapártokra való visszarendeződés mellett kardoskodtak. Az előbbi elképzelést leginkább valló MikulᚠDzurinda, aki ebben látta a hatalom megtartásának és politikai fennmaradásnak az esélyét, végül megalakította az SDK hozzá közel álló minisztereivel és képviselőivel a Szlovák Demokratikus és Keresztény Koalíciót (SDKÚ), amelynek egyik legismertebb tagja a korábban a liberálisok által delegált jelenlegi miniszterelnök-helyettes, Ivan Mikloš is, valamint a külügyminiszter Eduard Kukan, a maguk területén szakmailag talán a legsikeresebb és legelismertebb szlovákiai politikusok. Dzurinda új pártja azonban szintén megsínyli a kormánnyal szembeni elégedetlenséget, a viszályokat, valamint a korrupciós ügyeket, támogatottsága messze elmarad a korábbi SDK-étól, 9-10 százalék körül mozog. A kisebb korábbi SDK-pártok teljesen eltűntek, egyedül a Kereszténydemokrata Mozgalomnak (KDH), Dzurinda anyapártjának, akik hét százalékos támogatottságnak örvendenek, van még esélye a parlamentbe jutásra. 



Elszalasztott esély



A kormányon levő pártok közül az MKP az egyedüli, amely nem vesztett népszerűségéből, 9-10 százalék körüli a támogatottsága, amely persze a szlovákiai magyarság számarányának felel meg. Ugyanakkor a szlovák közvélemény is megbízható politikát folytató pártként tarja számon az MKP-t, amelynek vezetőjét, Bugár Bélát is elismerik. Az év elején a támogatottság már a 12 százalékot is elérte (ez valószínűleg szlovák szimpatizánsokat is jelent), azonban a Kossuth téri Duray-beszéd negatív szlovákiai visszhangja, amely a nacionalista pártokat is helyzetbe hozta, úgy tűnik, megtette a hatását. A magyarfóbia, ebből is látszik, még mindig elég erős Szlovákiában, ennek leszerelésére a közelmúltban komoly lehetősége adódott a pártnak. Felmerült, hogy a választási listáján helyet kapjanak szlovák liberálisok, akik kezdettől fogva leginkább támogatták a magyar kisebbséget. Több előny is származott volna ebből a lépésből. A szlovák liberális erők több, mára csekély támogatottságú pártban tömörülnek, akiknek minimális az esélyük a parlamentbe jutásra. 

A magyar párt, ha befutó helyeket ajánl fel ezek ismert képviselőinek, növelhette volna támogatottságát, a nacionalista magyarkodásról szóló vádaknak végleg elvehette volna az élét, és egy magyar kisebbségi érdekképviseleten túllépve (akár 17-18 százalékot is elérve) egy erős, liberális, européer, szélesebb körben támogatott politizálás útjára léphetett volna. Ezen kívül a törvényhozásban tartott volna olyan politikusokat, akiknek liberalizmusára mind az MKP-nak, mind Szlovákiának szüksége lenne a továbbiakban, így viszont valószínűleg kimaradnak onnan. Azért a feltételes mód, mivel a felvetés csak felvetés maradt, a párt országos tanácsa elvetette az ötletet. A szlovák liberális sajtó azóta is egyértelm? nemtetszésének ad hangot, a párton belüli nacionalista szárny győzelmének titulálva a fejleményeket. Leszögezhető, hogy az MKP a jelen pillanatban képtelen volt túllépni saját árnyékán. 

A szlovák politikai élet kilencéves hagyománya és sajátossága (a politikai kultúra és struktúra kiforratlanságának, az emberek hiszékenységének illetve csodavárásra való hajlamának köszönhetően), hogy mindig feltűnnek a választások előtt új pártok, akik aztán be is jutnak a parlamentbe, a másokban csalódottak szavazatait begyűjtve. Jelen pillanatban e jelenség élharcosa Robert Fico, a harmincas éveiben járó és miniszterelnöki székre áhítozó politikus. Vágya nem alaptalan, Irány (Smer) nev? pártja folyamatosan második a pártok támogatottságának listáján, 15 százalék körüli eredménnyel, a jelenlegi pártpreferenciák alapján nehezen képzelhető el, hogy nélküle alakuljon kormány októberben. 

Fico, aki korábban az SDL képviselője volt, jelenleg független, jellemzően agresszív, populista politikát folytat, biztonságot, rendet ígér a polgároknak. (Ez sokakat már eleve óvatosságra int.) Két éve alakította pártját, amelynek támogatottsága időnként a huszonkét százalékot is elérte. Az újszerűség varázsa azóta már megkopott, ezt az ifjú titán a közéletben való aktív jelenléttel és maszszív kampánnyal igyekszik ellensúlyozni. Bár még bő két hónap van a választásokig, Fico már áprilistól kampányol, rákényszerítve ezzel a többi pártot is a korai kampánykezdésre. Újszer? óriásplakátai erősen manipulatívak, már-már az ízléstelenség határát súrolják; legfőbb üzenetük, hogy Dzurindának és Meciarnak is mennie kell, ő azonban megváltja a világot. A másik, 8-9 százalékos támogatottságot felmutató új párt az idén alakult Új Polgár Szövetség (ANO), magukat jobboldali-liberálisoknak deklarálják. Egyik központi alakjuk a nagy nézettségű, egyetlen országos kereskedelmi tévécsatorna tulajdonosa, Pavol Rusko, így erős médiaháttérrel rendelkeznek. Gazdaságilag stabil pártként és személyekként tűntetik fel magukat, azt ígérik, nem a maguk gazdagodásán, hanem a társadalom jólétén kívánnak munkálkodni. 



Megválaszolatlan kérdések



A felvázolt helyzetből eredően ma nem akad egyetlen szakértő sem, aki meg merné akár tippelni is, ki alakít kormányt 2002-ben Szlovákiában. A helyzet kísértetiesen hasonlít a négy évvel ezelőttire: Meciar pártja 25-30 százalékkal megnyerheti a választásokat, mellette pedig még vagy öt-hat kis párt bejut a parlamentbe. Koalíciós kormány várható, ugyanakkor a Nyugat szinte minden nap jelzi Szlovákiának, hogy Meciar elfogadhatatlan a számukra, az ország demokratikus irányultságának kerékkötőjét látják benne, a NATO- és EU-tagság elképzelhetetlen vele. A széles Meciar-ellenes koalíció pedig ugyanazt a veszélyt rejti magában, amit az elmúlt négy éven át nyögött az ország: irányíthatatlan, megbízhatatlan kormányzást. Robert Fico és Irány pártja játszhatja el a legfontosabb szerepet – nagy kérdés, hogy kivel köt koalíciót (merre veszi az irányt), jelenleg folyamatosan elveti Meciart és Dzurindát. Ha azonban valóban egyikükkel sem hajlandó együttműködni, a jelenlegi állás szerint patthelyzet alakulhat ki, senki sem tud többségre szert tenni a törvényhozásban, a parlamenti matematika könyörtelen, a szlovák választási rendszer egyszerű, arányos. Más párt, az SNS kivételével, nem hajlandó Meciarral szóba állni, Ficónak és Meciarnak pedig nagyon meg kellene erősödnie, hogy együtt legyen parlamenti többségük. 

Szeptemberig azonban még sok víz lefolyik Pozsonynál is a Dunán – nagy kérdés, végül milyen elvek alapján szavaznak a választók. Úgy tűnik, hogy a legerősebb mozgatóerőnek megint nem marad más, mint a kisebbik rossz elve.

Olvasson tovább: