Minden idők egyik legfélelmetesebb terrorszervezetét, az aszaszinokat egy kivételes műveltségű, a költészet iránt fogékony, a tudomány legújabb vívmányai iránt élénken érdeklődő ember alapította 1090-ben. Hasszán asz-Szabbáh ifjú korában az arab költészet csillagának, Omár Hajjámnak barátja volt, mivel mindketten szenvedélyesen szerették a matematikát és a csillagászatot. Hasszán, aki mélyen vallásos perzsa környezetben született, az iszlám síita irányzatának követője volt. Ifjú korában érte meg, hogy az ortodox szunnitizmus hívei, a szeldzsuk-törökök uralmuk alá hajtották a Közép- és Közel-Keletet. Az addig virágzó síitizmusból alig-alig megtűrt, sokszor üldözött vallási kisebbség lett. Hasszán nagyra törő terveket forgat a fejében: a saját vallási irányzatát támogató egyiptomi kalifát szeretné hatalomra juttatni. Ennek érdekében önálló akcióba kezd: 1090-ben egy hirtelen rajtaütéssel beveszi Alamut várát, egy igazi sasfészket az Elbrusz hegységben. Bevehetetlen erődjében hozzákezd egy újfajta politikai–vallási szervezet felállításához, amit mai szóval nyugodtan nevezhetünk terrorkommandónak. A hegylakók köréből toborzott tizenkét–húsz év közötti ifjakat előbb komoly szellemi és fizikai képzésben részesítik, majd tudásuk és bátorságuk alapján csoportokba osztják: a ranglétra az újonctól a nagymesterig terjed. Hasszán legkedveltebb csapásmérő eszköze az orgyilkosság. A kiképzett merénylőket – akiket mind a mai napig fedajinoknak neveznek – kettesével vagy hármasával küldik ki, azzal a feladattal, hogy öljék meg a célszemélyt, általában Hasszán személyes ellenfelét. A fedajinok kereskedőnek vagy aszkétának álcázzák magukat, keresztül-kasul bejárják a gyilkosság helyszínéül kiszemelt várost, megismerkednek a környezettel és áldozatuk szokásaival, s amikor a tervük már teljesen készen áll, lecsapnak. Ha az előkészületek titokban folynak is, a végrehajtásnak mindig a lehető legnagyobb tömeg szeme láttára kell bekövetkeznie. Ezért a merényleteket általában a mecsetekben hajtották végre, s a péntek déli ima idejére időzítették. A merénylő csaknem mindig "mártír" is lett egyben, hiszen legtöbbször a helyszínen felkoncolták.
A mai Szíria és Libanon területén élő aszaszinokkal elsőként a keresztes háborúk idején (a 11. században) találkoztak az európaiak. Guillaume de Tyr, a hadjáratok frank krónikása megjegyezte róluk, hogy az aszaszinok mintegy négyszáz évig buzgón követték a muszlim vallás törvényeit, de az ő korában vezetőjük "szívet cserélt". Valahogy eljutottak hozzá a Biblia könyvei, melyeken keresztül kezdte megérteni a keresztény hitelveket. Ennek eredményeként elfordult vallásától, s követőinek azt is megengedte, hogy bort igyanak és disznóhúst egyenek. 1160 körül azt is felajánlotta, hogy mintegy hatezer alattvalójával együtt felveszi a keresztséget, ám ebben hittestvérei megakadályozták: a frank uralkodóhoz küldött követségét egyszerűen lemészárolták. Ennek ellenére a szíriai aszaszinok a 12–13. században alkalmi támogatást nyújtottak bizonyos lovagrendeknek. Különösen a johanniták és a templomosok vették igénybe szolgálataikat, ami ellen a pápa is haragvóan emelte fel szavát.
Az aszaszinokról Marco Polo, a híres középkori Kína-utazó is hírt adott Európában. Beszámolójában olvashatunk egy bizonyos Aladdin nevű, "Hegyi Öregnek" is nevezett szektavezérről, aki két magas hegység közé zárt pompás völgyben valóságos földi paradicsomot épített ki. A burjánzó kertek körül palotákat és filagóriákat emelt, a csatornákban tej, bor, méz és kristálytiszta víz csordogált, a pázsiton aranyba és selyembe öltöztetett ledér nők sétálgattak. A magas fallal körülvett kertbe természetesen senki sem juthatott be kintről. Aladdin maga köré gyűjtötte a hegylakók fiait, nap mint nap Mohamed Paradicsomáról és saját hatalmáról beszélt nekik, megígérve, hogy ő bejuttathatja őket oda. Így is tett. Egy alkalommal tíz-tizenkét fiút valamiféle kábító itallal megitatott, s mialatt aludtak, bevitette őket a már említett kertjébe. Ott az ifjaknak szemernyi kétségük sem maradt afelől, hogy a Paradicsomba jutottak, és többé már nem is akartak kikerülni onnan. Négy vagy öt nap múltán azonban az Öreg megint elkábította és kivetette őket onnan. Mondanunk sem kell, ettől kezdve az ifjak Aladdin minden parancsát készek voltak vakon teljesíteni, csakhogy visszakerülhessenek a kápráztató földi édenkertbe. A Hegyi Öreg ezután kénye-kedve szerint használta a becsapott hegylakókat, akikkel saját politikai ellenfeleit tétette el láb alól. Marco Polo így fejezi be leírását: "Bármilyen hatalmas is volt valaki, ha az Öreg ellensége lett, meg kellett halnia."
Arab történészek megegyeznek abban, hogy a történetben említett kábító főzet nem más, mint a hasis, amelyet az Egyiptomban termesztett kenderből állítottak elő. A Hegyi Öreg által kiképzett terroristákat éppen emiatt nevezték aszaszinoknak, azaz hasis-evőknek. Ez az elnevezés hatalmas karriert futott be Európában is: az angol nyelvben mind a mai napig assa-sinnak hívják az orgyilkosokat. Állítólag a hasis olyan hatással van az emberi szervezetre, amely a terrorizmus céljainak tökéletesen megfelel. Ibn an-Nafis középkori arab orvos írja a szer hatásáról: "Ennek a kábítószernek a használata hitvány hajlamokat és a lélek lealacsonyodását váltja ki. Azoknak, akik rászoktak, minden veleszületett természetadta képességük annyira megromlik, hogy végül nem is maradnak emberi tulajdonságaik."
(a szerző történész)
A kamikaze
Gadó György
A japán mítosz szerint a Kamikaze volt az a szent szél, mely 1281-ben egy vad tájfun formájában tönkretette és a tenger fenekére küldte a mongolok támadó hajóhadát a Japán-tengeren, és így sikerült megőrizni a "felkelő nap országának" mitikus tisztaságát. Ez a monda volt a második világháborúban híressé vált "kamikázék" egyik szellemi poggyásza, a másik pedig az államvallássá emelt sintoizmusnak az az eszméje, hogy a japán császár – a tenno – isteni személy, akiben Japán tisztasága és becsülete ölt testet, és akit védelmezni, akiért az életét odaadni minden japán harcos szent kötelessége.
Japán 1945. augusztus 15-én bekövetkezett kapitulációjáig a második világháború során összesen 2198 pilóta lelte halálát kamikaze-bevetésben a bombákkal megrakott repülőgépekkel rázuhantak a kiszemelt ellenséges hajókra, vagy szándékosan összeütköztek az ellenséges repülőgépekkel. Ilyen módon 34 amerikai hadihajót sikerült elsüllyeszteniük, további 288-at pedig megrongáltak. A kamikazék ültek az egyszemélyes torpedókban, amelyeket akár ezer kilométeres óránkénti végsebességgel a célba vett hajónak vezettek.
A kamikaze nemcsak fanatizmusa mértékében különbözik a "közönséges" terroristáktól, hanem elsősorban abban, hogy eleve leszámolt a saját életével, nem törekszik megmenekülni, sőt szégyennek tartaná, ha valamiképpen életben maradna. Fanatizmusa nemcsak az ellenség ellen, hanem önmaga ellen is irányul.
Öngyilkos kommandók hosszú ideje működnek a Közel-Keleten és Dél-Ázsiában (így Srí Lankán), de ezek tagjaival szemben a kamikaze nem hisz semmi erkölcsi jutalomban, nem hisz a Paradicsomba jutásban, még a végső győzelemben sem kell feltétlenül bíznia.
A japán Otohito Kaga A keleti szél hátán cím? regényében meggyőzően ábrázolja a lélektani környezetet, azt a sokrétű, de személyekhez többnyire nem köthető nyomást, amelyben, illetve amely alatt az öngyilkosságra kész harcosok kiformálódnak. Egyfajta testületi szellem hatja át körüket, a kiválasztottság és abszolút önmegtagadás szelleme. A francia Maurice Pinguet Az önkéntes halál Japánban cím? könyvében a második világháború előtti időkre is visszanyúlva történelmileg és lélektanilag mutatja be az öngyilkosság helyét a japán kultúrában, rámutatva arra is, hogy a kamikazék a legnagyobb mérték? szenvedést és pusztulást, a halál legnagyobb pusztítását igyekeznek előidézni azok körében, akiket az isteni Tenno, és így Japán ellenségeinek minősítettek.
A kamikázék katonai hatékonysága kétségen felül állt a második világháborúban: közülük egyetlen is nagyobb és biztosabb pusztításra volt képes, mint egész rajnyi repülőerőd.
2001. 09. 21. (V/38)
