Kereső toggle

Simon Kornél fehérvári belgyógyász összes bűnei

Kortörténet

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Magyarországon ma a legnagyobb riporttéma az egészségügy – írja Izing Antal újságíró a napokban megjelent könyvének előszavában. Ezt az állítást egyébként nem ő fogalmazta meg, hanem Moldova György író, akitől egyszer megkérdezte, hogy szerinte mi a legérdekesebb téma Magyarországon. A válasz ismert. Anti – ahogy magunk között hívjuk lapunk munkatársát – többek között ezért is startolt rá az elhíresült székesfehérvári ügyre. A Fejér Megyei Szent György Kórház II. Belgyógyászatának dolgozói az osztályukat érintő főigazgatói utasítás után az éhségsztrájkot választották. A főorvost, Simon Kornél professzort a kórházvezetés felmentette. Ezt tüntetés és tiltakozás követte, miközben cikkek és tévériportok tömege adott hírt az őrző és általános osztály között több száz méterre növekedett távolságról. Az alábbiakban a dokumentum- és interjúkötet Simon profeszszor úrral folytatott beszélgetéséből közlünk részletet. 

– Fékezett-e, hátráltatott-e nyilvános színrelépésedben Gógl Árpádhoz (illetékes miniszter – a szerk.) fűződő korábbi barátságod?

– Fékezett. A cikket hamarabb írtam volna meg, ha nem ő a miniszter és sokkal élesebben fogalmaztam volna. (Simon professzor az egyik legtekintélyesebb magyar hetilapban, a HVG-ben tavaly decemberben általánosságban bírálta az egészségügy működését, politikai felhangoktól mentes, szakmai alapon megírt cikke sarkalatos pontja volt a vezetés bírálata is – a szerk.) Gógl Árpádra igazán haragudni soha nem tudtam. A családom körében mindig azt mondogattam, hogy a mi barátságunk egyszer majd visszatér, s képzeld el, az elején még a sajtófőnökének is mondtam, hogy én reménykedem abban, hogy nyugdíjas korunkban mi megint nagyokat sakkozunk, mint hajdan.

– Szerintem így is végigsakkoztátok az életeteket. 

– Amennyiben?

– Arra gondolok, hogy ketten együtt jöttetek Fehérvárra. Először Gógl Árpád, aki főorvos lett, aztán te, akit szintén várt egy megüresedő főorvosi szék, egy idős, nagy tekintély? orvosé.

– Néhai Kocsán Karcsi bácsié. Várt volna. Maga Gógl Árpád hívott. Ám időközben Árpád összevonatta a két osztályt, s ő lett a nagy osztály nagyfőnöke, engem pedig megtett helyettesének, és egészen 1985-ig ebben az állapotban maradtunk, és még el is várta volna, hogy szépen megköszönjem. Akkor egy kicsit megromlott a kapcsolat, mert szakmai önállóságot akartam, amit úgy fogalmaztam meg Árpádnak, hogy én már elég nagy fiú vagyok.

Árpádnak még nem volt kandidatúrája, nekem akkor volt már tudományos minősítésem. Pedig neki is lehetett volna, mert ő nagyszer? belgyógyász. Valahogy nehezebben fohászkodott neki. Ezért késett meg a kandidatúrával.

Nem tudtam leválni 1979-től 1985-ig. Addig egységes belgyógyászat volt, Gógl Árpáddal az élen. Keményen küzdöttem, nem utálatból, nem hatalomvágyból, hanem érettségemből adódó függetlenségemért, az önállóságomért. Húsz évet dolgoztunk egymás mellett. A világ megfordult, engem neveztek ki belgyógyász szakfőorvosnak, Gógl Árpád pedig visszacsúszott mögém. Elkezdett aztán a Kamarában mozgolódni, és pillanatokon belül a spiccre jutott, mert neki rendkívüli adottságai vannak a diplomáciához. A hatalomhoz mindig is volt affinitása. A Kamara pedig jó iskola. Meg lehet ismerni a mozgalmakat és a társadalmi kommunikációt. Amikor miniszter lett, kinevezte Csingár Antal kardiológust a sürgősségi betegellátási program vezetőjévé. Ő nem szimpatizált velem. Az etikai bizottsági ülésen háromszor kérdeztem meg tőle, hogy "mondd meg, én mikor tettem neked rosszat?"

– Mit válaszolt?

– Semmit. Visszatérve Gógl Árpád miniszterre, engem nem az érdekel, hogy nem segített. Mert ehhez joga van. Ahhoz joga van, hogy azért ne segítsen, mert az érdekeivel ellenkezik. Ez már nem a Pál utca. Ezt ugyan már nehezen dolgozom fel, de megértem. Azt nem bocsátom meg, hogy nem állt szóba velem, a közvélemény előtt pedig azt mondta, hogy velem többször tárgyalt. Nem baj, hogy nem állt mellém. Nem baj, hogy egy meggyőződésem szerinti egyértelm? szakmai kérdésben nem látta el a miniszteri feladatát. Haragtartás nélkül, egyelőre azt nem tudom megemészteni, hogy valamikori legjobb barátja kérése ellenére – nem hogy nem ült le velem hivatalosan tárgyalni, ó nem! –, hanem hogy nem jött oda hozzám, és nem mondta azt: "Kornél, ezen a ponton túl már nem tudok neked segíteni!" A főorvosi kar viselkedése mellett nekem ez volt a legnagyobb csalódás. Nem harag, düh vagy gyűlölet van bennem, annál rosszabb: tisztánlátó szánalom. Júliusban megtudtam, hogy a miniszter nem tartja kizártnak, hogy egy budapesti intézet szakmai igazgatója legyek.

– Ez egy üzenet révén jutott tudomásodra?

– Igen.

– És lett ennek folytatása?

– Nem kerestem meg a minisztert. 

– Hogy éltetek ti Pécsett?

– Ő fiatal tanársegéd volt, én kezdő gyakornok, nagyon sokat voltunk együtt, mindent tudtunk egymásról. Ő egy uránvárosi panelban élt a feleségével, én egy belvárosi albérletben a második feleségemmel. Bizonyos tekintetben Gógl Árpád volt az első klinikai mesterem. És valóban nem engem hívtak onnan Fehérvárra, hanem Gógl Árpádot, és ő azt mondta: nem megyek, ha Simon Kornél nem jön velem.

(…)

– Ezt a nagyatádi három napot miért vállaltad? (Simon professzor három napra elvonult interjúzni Izing Antallal – a szerk.) 

– Mert bíztam abban – függetlenül attól: lesz-e könyv vagy sem –, hogy élére rakhatom a gondolataimat. Vannak emberek, akiknek nincs más bajuk, mint hogy életveszélyesen vágyják a hatalmat, magyarán épesz? igazgatás távoltartja őket a hatalomtól. Aki vezető lesz, és eltölt egy bizonyos időt a vezetésben, és elszakad a köldökzsinór, ami valaha a szakmához kötötte, az az ember kötelezően a hatalom ideális eszközévé degradálódik. Magyarul: egy előrelátó szakma kétévente cseréli a vezetőit. A nagy francia forradalomban a visszahívhatóság kötelező kritérium volt. A kontraszelekciónak létezik egy formája, amelytől rettegek. Adott egy hivatás, melyben dolgoznak olyanok is, akik egy idő után kénytelenek belátni, hogy nem találtak magukra benne. Egy részük halk boldogtalanságba zuhan, esetleg elkezd valami másban boldogságot keresni. Aztán akadnak olyanok is, akik már viszonylag fiatalon ráébrednek erre, s hagyják magukat felhasználni. "Második sor előre fuss!" – mondja nekik az, a ki őnékik parancsol, s hozzáteszi: a többieknek úgysem lenne ideje a vezetésre, illetve a ténykedésre, amit én politizálásnak nem neveznék, bár manapság így nevezik. "Ha az ember fárad, és nincs több ötlete, akkor specializálódik" – írja polihisztor barátom, s nem hiszem, hogy erre, a hivatásunkon belüli politikai specializálódásra ő gondolt volna, amikor leírta, de bizony ez erre a jelenségre is vonatkozik. Nagyon-nagyon szeretem az egyensúlyt. Biztosan az őrzőben szoktam hozzá. 

A szakmámban akarok maradni. Ahhoz értek. Ha vannak is nagyszabású elbizonytalanodások. Papp Lajos kiváló szívsebész kollégám azt mondja nekem, hogy: te, Kornél, én nem vagyok egy briliánsan könnyed sebész. Legszívesebben megöleltem volna, de azt mondtam: Lajos, mi a fene bajod van neked? Azt mondja, én mindig, de állandóan erőlködök és beleizzadok az operációba, közben rettegek, hogy meg tudom-e csinálni. Azt mondtam neki, hogy aki "kétszer kettő négy" alapon, rutinból operál, az nem izzad, pedig tévedhetne ő is. De tartja magát a szabályokhoz, ezért viszonylag nyugodt, vagy ha izzad, azért izzad, mert meleg van, vagy azért, mert azokat a bizonyos szabályokat is nagyon jól kell tudni, és azokat se könny? betartani. Te viszont mindig más vizekre evezel, pápai vizekre, te hozzáteszel valamit, ami nem megy izzadság nélkül. Nem lehet a plusz teljesítményt kirázni lazán. A rutint lehet kirázni lazán. Addig örülj, míg izzadsz. Különben is, aki izzad, él. Ezt én mondom neked, az intenzívről jövet.

(Részlet Izing Antal Kortörténet – Simon Kornél fehérvári belgyógyász összes bűnei című, karácsonyra a boltokba kerülő könyvéből)

Olvasson tovább: