A balesetről másnap értesültem, s a legrosszabbra felkészülve látogattam meg. Vigyorogva fogadott, sorra mutatta a horzsolásait, zúzódásait, amelyeket a nagy ijedtség után a sebészeten annak rendje és módja szerint elláttak. Csontja szerencsére nem tört, ugyanúgy végzi a dolgát, mint azelőtt. Gingi nevű, gyönyör? magyar vizsla kutyája eközben, míg a szerencsés kimenetel? közlekedési baleset részleteiről tájékozódtam, ápolónőket megszégyenítő kitartással és szakismerettel nyalogatta gazdája sebeit.
Ha nem említettem volna: a negyvenvalahány éves elektromérnök, kétgyermekes családapa Tóth István valójában egy intézmény a lakótelepen. Olyasfajta csodalény, akit megbámulnak, megcsodálnak, vállon veregetnek, olykor tessék-lássék még ki is tüntetnek, de igazából nem tudnak mit kezdeni az örökös vibrálásaival, ötletlavináival, s azzal az elszántsággal, amellyel egyfolytában és eltéríthetetlenül másokon akar segíteni. Pedig hát, gondolhatják a rokkant ember láttán pillanatokra elérzékenyülő honfitársaink, ha valaki, ő aztán igazán gyámolításra szorul.
Hősünk esetében ez nem így van. Ez az évek óta ágyhoz láncolt kamaszos küllem? és lelkület? fiú, akit ezért mindenki lepistiz, lélekben ma is sértetlen, teljes érték? ember. Valamikor, amikor még jobban hittem abban, hogy általam is megy majd előbbre a világ, sokat foglalkoztam a legkülönfélébb fogyatékosok társadalmi beilleszkedésének ellehetetlenülésével. Miközben tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy egy olyan férfi, aki egészségesen tíz másodperc alatt futotta a száz métert, s a kis híján végzetessé vált balesete következtében olyan mértékben mozgáskorlátozott lett, hogy csak a két mutatóujját tudja mozgatni, teljes érték? munkát végezhet. El tudom képzelni például, hogy valamilyen fény vagy hang hatására a két ujjával megnyom egy-egy gombot, ezáltal mozgásba jön valamilyen masina, amelyet történetesen egy olyan honfitársa működtet, aki ráérő idejében akár naponta kétszer felfuthatna a János-hegyre.
Mondhatják persze, hogy ilyen csak a mesében van, a gyakorlat egészen más. Aki leesik a lábáról, vagy bármelyik érzékelését elveszti, illetve eleve valamilyen mozgás- vagy érzékszervi fogyatékossággal jön a világra, az – akárhogy is szépítjük – terhére van a családnak, a környezetének. Törődni kell vele, a kevéske rokkantnyugdíja nem elég semmire, ha meg adódna valami kereseti lehetőség, nincs, aki naponta vigye-hozza a munkahelyére. Ilyen módon a fogyatékosoknak csak egy nagyon kis hányada járul hozzá önmaga fenntartásához.
Tóth Pisti sorsának alakulása számomra ezért is példaértékű. Mikor Szentendrére költözött családjával, évekig dolgozott a televízióban. Egy balul sikerült fogászati beavatkozás következtében sokízületi gyulladást kapott, leszázalékolták, de eszébe sem jutott, hogy egészsége megkárosításáért pert indítson. Ma is jóban van a ,,rokkantosítását elősegítő dokival". 1990-ben, az akkor még Felszabadulás lakótelepen megválasztották képviselőnek, s négy éven át fáradhatatlanul bombázta a testületet részletesen kimunkált elképzeléseivel, amelyeket hol komolyan vettek, hol nem. A ciklus vége felé már nem tudott saját lábán lemenni a városházára, s megesett, hogy otthon maradt.
Amíg a motorizált kerekes kocsival meg nem lepték, ágyhoz kötve vívta forradalmait. Lehetetlen felsorolni, mi mindent kiötlött, amit aztán maradéktalanul meg is valósított. Tavaly például gólyafészket telepített a házuktól száz méterre lévő póznára, hogy ezzel is serkentse a szomszédai családalapítási kedvét. Augusztus 20-án meg rendre a szülőfalujából szerzett új lisztből sütött kenyérrel lepi meg újdonsült földijeit. Létrehozta a lakótelep baráti körét, szalonnasütéseket, lovas- és tűzoltóbemutatót és bált szervez évről évre, s mindenekelőtt pénzt, támogatást varázsol elő a társadalmi közönyből, hogy karácsonykor vagy a szükség okán máskor is segítsen a térség szegényein, akikről – mintha az önkormányzaténál nagyobb apparátusa lenne – naprakész nyilvántartása van. Néhány éve például a Héra alapítványtól szerzett száznál több energiatakarékos égőt, hogy a kisnyugdíjas, tartósan munkanélküli, nagycsaládos szomszédai kiadásait ezzel is mérsékelje. Számítógépén napi tizenhat órán át elkészítette a lakótelep valamennyi épületének energiatérképét, tanácsai alapján már eddig többmilliós megtakarítást értek el.
Szakértelmét elismerve, az előző polgármester levélben felkérte, legyen a város főenergetikusa. Elmondhatatlan, hogy e megtiszteltetés milyen mértékben megsokszorozta az elszántságát. Nemegyszer a rokkantnyugdíját meghaladó telefonszámlát kézbesít azóta is neki a postás. A nagy mű, a térség energiatakarékossági koncepciója azonban elkészült. Anélkül, hogy a főenergetikus ezért több mint fél éven át fizetségben részesült volna. Ráadásul advent idején a tudtára adták, hogy ,,hivatalosan" ezentúl nem tartanak igényt a szolgálataira.
Ez egy-két napig betett neki, de nem szentségelt, nem átkozott senkit, nem dobta be a törülközőt. És nem azért, mert különösebben járatos lenne a pszichológiában, és tisztában van azzal, hogy ha feladja, akkor neki annyi, miután van, hogy a hideg vízre valót se tudná megkeresni a nyugdíja mellé, s ezután már csak gondját kell viselni egészen a végső elszámolásig. Pistiből azonban valamilyen jótékony fejlődési rendellenesség következtében hiányzik az azonnali és feltétel nélküli kapitulációra való hajlam. A legkilátástalanabb helyzetben képes felfedezni a más számára érzékelhetetlen fényt, ragyogást. Biztosra veszem, hogy talán már holnap felhív, s előhozakodik a legújabb ötletével, s közben többször megkérdezi majd: mondhatom? Esetleg beolvassa frissen sült felhívását vagy valahová intézendő beadványát, amellyel megint csak segítségére lehet majd embertársainak.
(a szerző újságíró)
2000. 12. 16. (IV/51)
