hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Konzervatív üdvtörténet
Újraértelmezett múlt: ezután minden másként volt

2000. 11. 25.
Ha mindent lehet politikai alapon mutyiban privatizálni, miért éppen a történelem lenne a kivétel? A kérdés az, hogy a konzervatív politikai beszéd és publicisztika rituális tartozékaként felbukkanó történeti hivatkozásoknak van-e közük a történelemhez?

A nemzeti ünnepek ambivalens hangulata – ide értve a millenniumi év meglepően provinciális rendezvényeit – ráirányítja a figyelmet arra, hogy a történelem, különösen a közelmúlt történelme, sajátos változáson megy át a konzervatív publicisztikában. A sajátságos folyamat eredményeként a magyar történelem hol szenvedés-, hol üdvtörténetként áll előttünk, mikor melyik az éppen célszerű. Nem csupán az aktuális napi eseményhez kerestetnek elő megfelelő – a dolog természetéhez illően tragikus vagy örömteli – múltbeli analógiák, erkölcsi és politikai támaszt adó példázatok: a történelem puszta hatalmi eszközzé silányul.

A magyar konzervatív politikai hagyomány mondhatni a kezdetektől napi aktualitásként kezelte a közelebbi-távolabbi történelmet, természetes hát, hogy a rendszerváltozás óta a múltba tekintés kötelező program, posztmodernül a politikai beszéd része. Annál is inkább konzervatív magántulajdonná válhatott a történelem, mert a liberális és a baloldali publicisztika lényegében átengedte a nemzetpolgári oldalnak. Holott az elmúlt évtizedben változó intenzitással történelmi disputák helyettesítették vagy egészítették ki a politikai vitákat, a szakmai kérdések moralizálással, ideologikus törekvésekkel és csúsztatásokkal, mindközönségesen a történelmi tények önkényes kezelésével keveredtek.

Mindaddig, amíg egyik vagy másik párt törekvéseit, értékrendjét eredezteti a múltból, nincs baj, az így kreált történelem minden furcsaságával együtt besorolható lenne a többi politikai kuriózum közé, amin a megfelelően edzett állampolgár túlteheti magát. A hatalom gondolatai azonban óhatatlanul a közgondolkodás részévé válnak, erről a kellően gyakori ismételgetés, az intenzív píár- és pártmunka, a kötelező iskolai ünnepek és az érzelmi presszió gondoskodik. Ráadásul, mivel mindenki, aki még olvas újságot, csak a saját (köz)véleményét akarja viszontlátni, voltaképpen érdemben vitázni sem lehet, akármilyen nyilvánvaló badarság jelenik meg valahol. A hiteles szakmonográfiák pedig – ha vannak – szükségképpen nem jutnak el mindenkihez. A nemzetpolgári publicisztikában a történelmi hivatkozások sajátos funkciót töltenek be, rendeltetésük a rendszerváltozás sajátságos megalapozása, a konzervatív pártok és általában a konzervativizmus elvi okadatolása, s végül, ám nem utolsósorban a baloldali és liberális törekvések kriminalizálása.

Az így megteremtett történelem Trianonnál kezdődik, megfeledkezve arról, hogy annak voltak előzményei, úgymint a boldog békeidők nemzetiségi és nagyhatalmi politikája, mintegy mellékesen az első világháború. Ha a háborút követő forradalmakról szó esik, kizárólag Károlyi tehetetlenségét és a Tanácsköztársaság rossz emlékét szokás emlegetni. Hogy e forradalmak beleillettek a kor tendenciáiba, s korántsem úri vagy elvtársi passzióból robbantak ki, az már botránykő.

A konzervatív pártoknak és pártértelmiségüknek kétértelm? a viszonya a múlt e szakaszához: a reformkorig visszanéző szemlélők elutasítják az akkori aulikus konzervativizmust, s a kor liberálisaihoz – Eötvöshöz és Széchenyihez – folyamodnak eredetbizonyítványért. A későbbi korokban nehezen lelhető fogódzó, ámbár az Ady-versből is ismert ("úrnak, magyarnak egyként rongy") Tisza Istvánnak meglehetősen jó a sajtója. A Horthy-korszakban regnáló konzervatív személyiségek és eszmék – ismerve a végkifejletet – enyhén szólva problematikusak, így Hóman Bálint, Teleki Pál és Klebelsberg Kunó megfelelően felszeletelt és gondosan megrostált életműve a leggyakoribb hivatkozási alap. Kínossá akkor válik a történelmi eredetkutatás, amikor a jelenlegi kormány egyes lépéseihez kötődik, hiszen a patriarchális beszédmód, a paternalista gazdaságpolitika és a humánpolitika (régiesen a személyzeti ügyek) bizantinizmusa kísértetiesen hasonlít az államszocializmus megfelelő gyakorlatához.

Az államszocializmus a szigorúan idézőjelbe tett "felszabadulással", másként az orosz (bolsevista) megszállással kezdődik, s a rendszerváltozással végződik, kivéve azon szerzők írói munkásságát, akik szerint még mindig várat magára az igazi rendszerváltozás.

A rendszerváltozáshoz – ez egy időben köztudott volt – az államszocializmus strukturális – gazdasági és politikai – válsága vezetett. Az is ismert, hogy e válság főbb elemeiként az alapvető világgazdasági változások következtében átrendeződő nemzetközi erőviszo-nyok, a félperifériát különösen sújtó technológiai lemaradás és még számos más ok említhető. S végül az is ismert, hogy e folyamatban a tevőleges főszerepet a magántulajdonra törő vállalati menedzsment és a politikai nomenklatúra másod-harmad vonala játszotta. Ha valaki kicsit is ismeri a modern államok hatalmi mechanizmusát, nem gondolhatja komolyan – mondhatni persze mondhatja –, hogy az évtizedeken át fennálló rendszer a szamizdat-irodalomtól, a múzeumi szobákban és vidéki folyóiratok szerkesztőségében összehajoló értelmiségiek ellenzésétől dőlt meg. Tekintettel arra, hogy a rendszerváltozás folyamatában a ma regnáló konzervatív csoportok periférikusan voltak jelen, e korszak újabban kiesik a történeti publicisztika érdeklődési köréből, szinte már hiányoznak azok az írások, amelyek a lakitelki sátrat hol nagyobbra, hol kisebbre szabták-szabják át.

Mivel a rendszerváltozás első évtizedének gazdasági átalakulása – különös tekintettel a munkanélküliségre, az elszegényedésre, a bűnözésre és a létbizonytalanságra – 

korántsem kápráztatta el összes honfitársunkat, az évek során figyelemre méltó átalakuláson ment át az államszocializmus korának történelme. Az 1990-es publikációkban többnyire még egy sikertelen kísérletről esett szó, amely nem nélkülözött bizonyos pozitív elemeket, a racionális vita azonban megszűnt. Ma már csak a rémuralom és rettenet évtizedeiről szól a beszéd. A kép nyomasztó: elbutított, rettegő emberek milliói robotolnak, miközben a szovjet szuronyokon trónoló bolsevisták számolatlanul veszik fel a nyugati kölcsönöket, legfeljebb egy kis vérengzésre szakítanak közben időt. Írástudó konzervatív polgártársaink persze nem veszik komolyan világképüket, nem is tehetik, mert akkor saját szellemi, tudományos, írói, ügyvédi, vállalkozói teljesítményüket, voltaképpen egész életüket, többek között önkényuralmi jelképpel ékesített diplomájukat, a hasonló szimbólumokkal ellátott csereeszközökön szerzett vagyonukat is revízió alá kellene venni, már ha nem sikerült külföldön élniük, esetleg 1989-ben felnőttként születni. Mindenesetre, ahogy az államszocializmusra emlékezők a természetes halandóságnak megfelelően lassan megfogyatkoznak, úgy válik egyre sötétebbé a kép.

Ámbár lehet, hogy tényleg csak a Bibó szakkollégium híres szobája és az alcsútdobozi futballpálya volt mentes a bolsevik befolyástól.

A korszak kriminalizálásának technikája egyszer?: az államszocializmus legsötétebb éveinek, a sztálinizmusnak – nálunk a Rákosi-éra – kivetítése a hatvanas évek utáni ellentmondásos, ám más természet? korszakra. Ez persze nem kizárólag hazai jelenség. Egy nyáron megjelent cikk szalagcíme szerint Csehszlovákiában az ország fennállásának hetven éve alatt 1800 embert végeztek ki. A szám borzasztó nagy, évente mintegy kétszáz kivégzést jelent. Jelentene, ha az apró betűkből nem derülne ki, hogy ebből mintegy 1200 embert a nácik gyilkoltak meg a megszállás alatt. (Hasonló módszerrel számolta ki a posztszovjet történetírás a szovjet korszak áldozatainak 40-80 milliós számát.) 

Moralizálni mindenesetre könynyebb, mint megérteni egy roppant összetett, a kortársak számára nehezen átlátható szituációt, mint amilyen például 1956 volt. A politikailag kényes és kurrens mosonmagyaróvári sortűz – és jószerével a többi 56-os esemény – elfogulatlan vizsgálatát lehetetlenné teszik a körülötte kavargó indulatok. Az áldozatok és a hozzátartozók indulata érthető, a jogászi reakció szintén, ám a történész csak abból indulhat ki, amit ott és akkor láthatott-érthetett egy elszigetelt vidéki laktanya képzetlen, tájékozatlan, az adott társadalmi-politikai rendszer védelmére felesküdött, a korszak-ideológiával megtalpalt, s valószínűleg rémült tisztje.

Hasonló problémákat vet fel Magyarország háborús részvételének megítélése. A kép teljessé tétele sokszor ürügye a kor (akkori!) erkölcsi normái szerint is elítélt fasiszta tendenciák, háborús bűnök mentegetésének. "Fél évszázaddal a második világháború után – írja Dancsecs György a Magyar Fórumban Bárdossy László emlékezete cím? recenziójában (2000. november 2.) – a magyar nemzet és Magyarország új helyzetében a nemzeti történelem egyes szakaszai, így a két háború közti Magyarországról és a második világháborúban játszott szerepünkről kialakított koncepciók, értékítéletek felülvizsgálatra szorulnak." Ennek megfelelően – zárja a cikket – "szükség van arra, hogy sor kerüljön a jogi és erkölcsi elvek sérelmével hozott ítélet (Bárdossy elítélésről van szó) felülvizsgálatára". Dancsecs kezdeményezése nem esélytelen, hiszen számos háborús bűnöst már teljes jogászi aszszisztenciával rehabilitáltak, vagy formai okokból megsemmisítették az ítéletet.

A morális ítéletalkotás akkor és csak akkor fogadható el, ha a múlt szereplőit a kor erkölcsi normái szerint értékeljük, úgy, ahogyan akkor és ott értékelhetők voltak. Ha ettől eltekintünk, akkor a falu katolikus iskolájáért küzdő jámbor plébános egykönnyen összekeverhető lesz – ízlés szerint – az inkvizítor Torquemada bíborossal avagy Hitvalló Eduárddal. De nem a szakmai tisztesség megőrzése a tét, hanem a mindenkori bal- és a liberális oldal morális lejáratása. Az üdvtörténetnek felfogott történelem így aztán sajnos minden, csak nem komikus. A történelemre való ideologikus hivatkozás ugyanis megszűnt pártmonológnak lenni.

A konzervatív őskutatás, az államszocializmus történetének átírása, a politikai célzatú moralizálgatás oda vezetett, hogy ma már összemosódik az államszocializmus polgári ellenzéke és ellenzése a szélsőjobbal. Miután Magyarországon kanonizált olvasmány Hannah Arendt több ponton vitatható totalitarianizmus-elmélete, a nácizmus és a sztálinizmus (szokásos szóhasználatban – és újabb csúsztatással – a fasizmus és a kommunizmus) történelmietlen, elméletileg védhetetlen, ráadásul durván szimplifikált ("két szélsőség") összemosása bevett ujjgyakorlat. A konzervatív publicisztika újabb iránya mentegethetőnek vél minden antikommunista személyt és cselekedetet. A történészi-írástudói distinkció elmaradása okán – kivált a Magyar Fórum és a címet váltott Napi Magyarország történetinek mutatkozó publicisztikájában – így válik szalonképessé a történelmi brutalitás, legyen szó akár Horthyról, Francóról, Pinochetről (Új Idők, 2000. július), a Szent László hadosztályról, és a második világháborús részvételről általában.

A történelmietlen, mi több, történelemellenes fals moralizálás összemossa az ellenzékiséget, a mégoly jelentéktelen múltbeli ellenzékies stiklit és az utólagos szerecsenmosdatást. Az "ezentúl minden másként volt" történelemszemléletben érvénytelenné válnak az antifasiszta érvek – el is tűntek a közterekről az emlékművek, s Európában példátlan módon nem ünnepeljük a fasizmus feletti győzelem napját –, korrekten nem értelmezhető a "diktatúra", a "népirtás", a "háborús bűn" fogalma, relativizálódnak a történelmi bűnök.

És nem csak a múltbeliek.

A konzervatív üdvtörténet, a történelem átfestése napi politikai célok, mindközönségesen az ingatag parlamenti többség megerősítése, a helyi hatalom biztosítása és a privatizáció során született vagyoni viszonyok átrendezése érdekében utat nyit a mai szélsőjobb, a pro- és teljesen fasiszta erők szellemi és gyakorlati elfogadásának. Elképzelhető persze – legyünk optimisták –, hogy a szerzők ezt nem tudják. De teszik.

S miért ne tennék, hiszen akié a hatalom, azé a történelem.

(a szerző író, publicista, a Criticai Lapok szerkesztője)

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | [email protected] | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: [email protected]. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!