Kereső toggle

Diana, a zsarnok

Elutasítás miatt lázadt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Diana walesi hercegnő már több mint két éve halott, neve azonban még sokáig jó
üzletet fog jelenteni. Legújabban volt személyi titkára, Patrick Jephson könyve
keltett felháborodást az angol királyi család körében – a Dianát új, eddig jobbára
ismeretlen oldaláról bemutató könyv a napokban jelent meg a HarperCollins kiadó
gondozásában. Jephson uralkodó hajlamú, mindent és mindenkit kontrollálni kívánó
személyiséget állít olvasói elé, aki bolondult az édességért és a disznó viccekért:
sofőrje állandóan tartott "raktáron" egy kis tartalékot a nassolni kívánó
hercegnő számára. A könyv iránti érdeklődést jelzi, hogy már megjelenése előtt
részleteket közölt belőle a londoni Sunday Times, innen származnak a cikkünkben
olvasható idézetek is.



Diana hercegnő viasz szobra Hamburgban. Személyisége ma is talány
        Fotó: Reuters

Patrick Jephson 1996-ig állt a hercegnő szolgálatában, kevéssel a hercegi pár válása
előtt mondott le bizalmi állásáról. Könyvét "igaz és kiegyensúlyozott számadásnak"
titulálta, és védelmében elmondta: "A hercegnőről festett egyetlen kép sem lehet
teljes anélkül, hogy megkíséreljük azonosítani azokat a démonokat, melyekkel küzdött.
Csakis így lehet rá esélyünk, hogy helyesen értékeljük az erőfeszítéseket,
amelyeket legyőzésükre tett, és azt a jelentős sikert, melyet elért." A volt titkár
szerint "volt valami alapvetően brutális" azoknak a viselkedésében, akik
felsorakoztak ellene, míg a hercegnőben egyfajta hősiesség volt megfigyelhető. E nem
kevéssé hízelgő kijelentése ellenére Jephsont semmi nem tartja vissza attól, hogy néhány
bekezdéssel később éppen Diana brutális oldalával döbbentse meg az olvasót, leírva,
hogyan volt képes pillanatok alatt kidobni egyik orvosát.



Egy marék kockacukor



Azon nemigen kell csodálkoznunk, hogy a királyi család nem örült a könyv megjelenésének
– nem kevesebb mint 50 ezer angol fontot költöttek, hogy megakadályozzák megjelenését.
Bár Dianára nézve semmiképpen nem előnyös az a kép, amit a könyv kialakít róla,
a volt magántitkár azt sem rejti véka alá, hogy nézete szerint a királyi család
tagjai engesztelhetetlenül bántak vele akkor, amikor a hercegnő még pozitívan
fogadott volna egy békeajánlatot, és közömbösek voltak iránta, pedig "egy maréknyi
kockacukorral" meg lehetett volna nyerni őt. Jephson állítása szerint Diana még házasságuk
utolsó szakaszában is hajlandó lett volna a békülésre férjével. "A walesi
hercegnő nem indult lázadónak; amit később hidegségnek láttak benne, azzal valójában
krónikus elutasítottságérzését igyekezett kompenzálni. Az uralkodócsalád
tagjaihoz való viszonyát leginkább a félelem jellemezte: Diana valósággal rettegett
a királynő kegyeinek elvesztésétől, és férjéhez való viszonyát is a félelem árnyalta,
sok mindent elviselt azért, hogy szükségtelenül ne provokálja a herceget."

Amikor a királyi családban elfoglalt helyzete teljesen lehetetlenné vált, és házassága
is véglegesen megromlott, új szerep vállalására kényszerült, hogy egyensúlyt
teremtsen saját lelkében, és fokozatosan úrrá lett rajta a megerősítés és népszerűség
iránti mohó és egyre kielégíthetetlenebb vágy. A hercegnő új imázsának része
volt Jephson szavaival "nemcsak az, hogy elbájolóbb, együttérzőbb és hatékonyabb
legyen, mint a királyi család bármely tagja, hanem sikeresebb is". "Azt tanácsoltam
– folytatja Jephson –, jelöljön ki a maga számára néhány jól körülhatárolható
célt, és élvezze az életet. Úgy véltem, egy boldog hercegnő, akinek sok a tennivalója,
kevesebb kísértést érez, hogy betegesen beleélje magát áldozat-voltába, és önigazolást
keressen. Ennek ellenére úgy tapasztaltam, hogy a következetes életvezetés hiánya és
az a hajlama, hogy egy-egy divatos véleménynek engedve sodortassa magát az egyik
pillanatban, majd konokul önfejűen viselkedjen a másikban, megnehezítik számomra
nyilvános szerepléseinek megtervezését. Udvariasan végighallgatta a javaslataimat, számos
hízelgő megjegyzést tett előrelátásomra, bölcsességemre és lojalitásomra – aztán
folytatta a Panoramának adott interjú tervezését a hátam mögött." (Diana a BBC
Panorama cím? műsorában lépett a nyilvánosság elé 1995-ben, hogy beismerje a
walesi herceggel kötött házassága végleges megromlását és James Hewittal
folytatott korábbi viszonyát.) Olyan volt, mint "egy toporzékoló kisgyerek, aki kiköveteli
a felnőttek figyelmét, a várakozásteljes csendben azonban csak saját befejezetlen és
többnyire banális gondolatait tárja fel".

A Panorama-interjú élesen megosztotta a közvéleményt, nem kevésbé Jephson könyve.
Akik nem szerették Dianát, azok minden bizonnyal megerősítést nyernek véleményükre,
de akik szentnek tekintették, azok is találnak további bizonyítékot a könyvben a
Windsor-család kegyetlen bánásmódjára.



Kompenzáció minden áron



"Az a gondolat, hogy a hercegnőnek sokkal elnézőbb bánásmódra lett volna szüksége,
valószínűleg idegenül hangozhat a királynőnek és környezetének, akik között
mindenek feletti értéket képvisel az érzelmek felett gyakorolt uralom és a spontán
megnyilvánulások elnyomása" – fejtegeti Jephson, majd így folytatja: "Úgy éreztem,
az ő kötelességük lett volna bármilyen szükséges erőfeszítést megtenni személyes
alapon, hogy megértsék a hercegnőt, és gyengéden igyekezzenek biztonságosabb utakra
terelni őt. (…) A sors kegyetlen iróniája, hogy minél jobban tette a dolgát, annál
nagyobb mérték? elutasítást érzett a királyi család egyes tagjai részéről"
– így talán valóban nem maradt más, mint a minden áron való kompenzáció.

"1995 folyamán jelentős csatákat nyertünk olyan erők ellen, melyek korlátozhatták
volna a hercegnő lehetőségeit az egész világon egyedülálló népszerűségének
kiaknázására. Mégis, minden egyes alkalommal, amikor túlestünk egy-egy külföldi út
üres formaságain, erősödött bennem az érzés, hogy olyan háborút folytatunk,
melyet végül elveszítünk. Diana harca arra irányult, hogy a világot bejáró, független
közvetítője legyen a jó ügyeknek. Mindennek a csúcspontján ugyanakkor ott volt önmagával
folytatott harca, hogy mindent és mindenkit ellenőrzése alatt tarthasson, akit és amit
csak elérhetett. Minél több veszélyt sejtett, minél több cselszövést látott, minél
több hűtlenséget képzelt el, minél több igazságtalanságot érzett, annál jobban nőtt
benne áldozat-voltának érzése. Mindezeknek a kontroll alatt tartása – ha kellett,
agresszió árán – volt az egyetlen mód arra, hogy biztonságban érezze magát. Az
ideális ifjú feleség és anya most sokak szemében nem volt más, mint házasságtörő
asszony. Az a személy, akit korábban jótékonysági tevékenységéért dicsértek,
most fotói révén volt népszerű. Igaz ugyan, hogy sokakban mély szimpátiát keltett
a sorsa. Én azonban tudtam, hogy mindezt inkább mások hibáinak, mint saját kiváló
erényeinek köszönheti. Tudtam, hogy egyre jobban hisz népszerűségében akkor, amikor
én egyre kevésbé hittem benne. Attól féltem, hogy hozzám hasonlóan mások is egyre
többet látnak törékeny idegi egyensúlya bomlásából."

A hercegnő megszállottan törekedett arra, hogy mások jó véleménnyel legyenek róla.
Éppen ezért vétségeit, melyek önfegyelem hiányában kikerülhetetlenek voltak,
minden áron leplezni kellett. Ha valamilyen balszerencse folytán mégis napvilágra kerültek,
meg kellett előzni a negatív következményeket, vagy el kellett terelni a figyelmet. Úgy
tűnt, nagyon fontos volt számára, hogy ha bármivel megvádolták, akkor másokat is
megvádoljanak esetleg valami sokkal szörny?bb dologgal. Ez tartotta fenn a lelki egyensúlyát.
"Mindezek tudatában – mondja a volt titkár –, úgy hiszem, a Panoramának adott
interjúban is az volt számára a legfontosabb, hogy megtámadhatta férje alkalmasságát
a trónra. Pontosan tudta előre, hogy a James Hewitt iránti szerelme bevallásáért
(akit egyébként akkor már régen menesztett) többen fognak együtt érezni vele, mint
ahányan elítélik majd, különösen mivel férjét soha senki nem hallotta hasonló érzésekről
beszélni. Ennek ellenére – bár mindkét férfiról beszélt – kétségeim voltak
afelől, vajon tudja-e, mit ért igazából a trón öröklésén vagy a szerelmen. Számomra
semmi újat nem jelentett, amikor arról beszélt, hogy a »szívek királynője« kíván
lenni, és nem volt ez új azok számára sem, akik a korábbi hónapokban hallották őt
hasonló pótszerepekről nyilatkozni." Legnagyobb ellensége, mint már korábban is
annyiszor, önmaga volt. Mindenfajta – a férjével, a Buckingham palotával való –
megállapodás ellen véghezvitt romboló támadásai végül arra ítélték, hogy az életben
szólószerepet játsszon. A helyzet iróniája Jephson szerint abban rejlett, hogy a
hercegnő az őt fojtogató erőkkel szembeni túlélést tekintette élete fő céljának;
ugyanakkor választott életmódjával csak siettette azt az eredményt, amit ellenségei
oly hiába igyekeztek elérni.

"A Panorama adása utáni argentínai út sikeresen nyújtott haladékot az otthoni válsággal
való szembenézésre – folytatja Jephson.– Egy pillanatra, amíg a hercegnő élvezte
a dél-amerikai napfényt és a tömeget, azt hittem, tényleg minden rendbe jöhet.
Odahaza, a londoni ködben azonban már várt minket a valóság. A hercegnő hetekig, sőt
hónapokig abban élt, amire a Panorama műsorában készült. Hatalmas várakozást épített
ki magában arra a pillanatra, amikor majd a kamera előtt érzelmileg megkönnyebbülhet.
Arra azonban nem volt terve, mit tesz majd az elszabadított áradattal – leginkább saját
lelkében. A következmény egy mélypont, majd a teljes zavarodottság volt. Megkapta »kedvenc
kábítószere« lehető legnagyobb adagját, és most még rosszabbul érezte magát."



Paranoia és lázadás



Diana érzelmi instabilitása mögött titkára "valamilyen tudat alatti gyermekkori emlék
végtelen újrajátszását" érezte. A vele töltött évek alatt Jephson korábbi
sebek állandó felszakadásának lehetett tanúja: bizonytalanság saját külsejében, a
feltétlen szeretet iránti szenvedélyes vágya, az érzelmi kontrollra való megszállott
törekvés. A férfiak iránti eredendő bizalmatlansága és krónikusan negatív önképe
mindent elmondanak róla.

Mindezek "természetes" velejárója vagy következménye lehetett egyre súlyosbodó
paranoiája. Jephson így ír erről: "A hercegnőre már csak többes számban
gondoltam, mivel úgy tűnt, egy személyben több emberrel van dolgom. Úgy éreztem, egy
egész légió jön utánam. Olyan hatalmas nyomás alatt volt, hogy egyetlen telefonbeszélgetés
alatt hangvétele a sebezhető suttogástól a jeges gyűlöletig volt képes változni.
Olyan sok hang várt a sorára benne, hogy egyre nehezebb volt kitalálni, mit is gondol
valójában. Mindezek tetejébe paranoiája is új magaslatokat ostromolt. Mindenhol összeesküvést
látott, megszállottan kereste a lehallgatókészülékeket, és teljes komolysággal
elmesélte nekem, hogy autójában elvágták a fékcsövet. Egyenesen a szemembe nézve még
azt is mondta, hogy valaki megpróbálta közvetlen közelről lelőni a Hyde Parkban.
Mindezeket a vádakat kivizsgáltam, de az eredmény csak az lett, amire végig számítottam:
a fenyegetettség csak a képzeletében létezett. Egy újabb »lehallgatási sztori« után
udvariasan megmondtam a hercegnőnek, hogy valójában egyetlen elrejtett mikrofont sem
sikerült felfedeznünk. »Jöjjön velem« – mondta komoly arccal. Az egyik emeleti
szobában letérdelt, és felemelte a szőnyeget. Ujjával csendre intve odahívott, hogy
vessek egy pillantást a parkettára. Nem sokkal korábban megbolygatták. Csendesen a fűrészporra
mutatott, és jelentőségteljesen bólintott. Meg sem szólaltam, amíg le nem értünk a
földszintre. »Tisztában van vele, asszonyom, hogy nemrég az egész épületben kicserélték
az elektromos vezetékeket?« – Ez igaz volt. A Windsorban pusztító tűz után
hatalmas összegeket költöttek az összes királyi palota elektromos vezetékeinek felújítására.
Úgy tűnt, nem is hallotta, amit mondtam. A pillantása elég volt ennek felmérésére."


A múlt heti Sunday Times szalagcíme szerint a "hideg szív? királyi család lázadót
csinált" Dianából, a leleplező szándékú könyv azonban azt is megmutatja, hogyan
csinált lázadót saját titkárából a hideg szív? hercegnő. Jephson kiszámíthatatlan
és kellemetlen személyiséget állít elénk, akit munkatársai is nehezen viseltek el,
és nem ritkán kifejezetten gonoszul viselkedett.

"Számomra az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor egy hónappal a Panorama-interjú
után a hercegnő – egy tucat gyermekjótékonysági szervezet pártfogója, az anyai
odaadás mintája, a női erények megtestesítője – az alkalmazottak karácsonyi
partiján odaosont fiai nevelőnője mögé, és odasúgta: »Annyira sajnálom a kicsit!«
A hercegnő maga számolt be diadalittasan arról, hogy az eset után a nevelőnő a szó
szoros értelmében elájult, úgy kellett elkapni. Azonnal tudtam, mit tett Diana. Arra
gyanakodott, hogy Tiggy abortusszal vetett véget nem kívánt terhességének. »Van bármi
bizonyítéka, asszonyom?«–kérdeztem. »Éppen most mondtam. Egyébként nincs szükségem
bizonyítékra. Tudom…« – jelentette ki. A hercegnő »megérzése« persze újra
helytelennek bizonyult. Mindenekelőtt bizonyítékra volt szüksége, és azzal nem
rendelkezett. Tiggy cáfolata gyors és meggyőző volt, bár a hercegnő tagadási
mechanizmusában ez nem okozott zavart."



Egy ketrecben a tigrissel



"Magam is áldozata lettem a hercegnő különleges agresszivitásának, amellyel sugárzó
mosoly mögé tudta rejteni a kést, melyet a hátamba készült döfni" – meséli saját
felmondásának okait a volt magántitkár és Diana bizalmasa. "A Panorama adása után
különösen hálás volt lojalitásomért, és kedélyes utat tettünk együtt New Yorkba
december elején. De mindezek, hozzátéve a Tiggyvel kapcsolatos esetet, csak előjátékát
képezték magatartása radikális megváltozásának, mindjárt újév után. A hercegnő
újra azt érezte, hogy túl sokat mutatott meg magából, valakit túl közel engedett.
Most rajtam volt a kivégzés sora. A kiválasztott eszköz a személyhívóm volt. Ezúttal
én kaptam a mások eseteiből már ismerős »mérgezett üzenetek-kezelést«. Egy januári
estén, a vonaton ülve egyszer csak éreztem azt az undok vibrálást a zsebemben, és
amikor elővettem, először értetlenül bámultam az üzenetet: »A főnök tud a hűtlenségedről
és a viszonyodról.« Az üzenet névtelen volt. Többször el kellett olvasnom, mire megértettem
a jelentőségét. Az üzenetet úgy időzítették, hogy ha a vonat nem késett volna, éppen
az ajtómon belépve olvastam volna el. Aztán már tudtam, hogy a hercegnőtől jött. Ő
volt mindig ilyen pontos. A férje munkatársaihoz ilyen üzenetek egész áradata érkezett,
és senkinek nem volt kétsége afelől, honnan jönnek. Nem sokkal korábban a hercegnő
hosszú ideje alaptalanul gyanúsítgatott sofőrje szólt nekem könnyeivel küszködve
hasonló üzenetekről. Magam is a sírás határán voltam. Tisztában voltam vele, hogy
a szakmai és személyes hitelem elleni támadás lenne a büntetésnek az a formája,
amit a hercegnő választana számomra, ha egyszer észrevenné, hogy kicsúszom a
kontroll alól. Másnap megtaláltam a lehetőséget a konfrontációra. Gondosan szövegezett
feljegyzést küldtem a hercegnőnek, amelyben megismételtem korábbi kijelentésemet: úgy
érzem, itt az ideje a továbblépésnek, de nem teszem meg addig, amíg megfelelő utódról
nem gondoskodom magam helyett, és nem látom megfelelőnek a munkáját – amenynyiben
ez a hercegnő óhaja. Szintén felajánlottam, hogy maradok, amíg folyamatban lévő
jogi ügyei megoldódnak. Titkárnőmön keresztül azonnal eljuttattam a feljegyzést a
Kensington Palotába. A várt hatás egy órán belül megérkezett: a hercegnő hisztérikus
volt. Hangja a kontroll minden látszatát elvesztette, helyette nyers érzelem és a lélek
gyötrődése érződött. Újra és újra átbeszéltük a témát, igyekeztem megismételni,
amit leírtam, de nem hallott, vagy nem akart hallani. Végül a hangja visszafogott és
hideg lett: »El kell döntenem, mit tegyek magával« – és csak egy kattanás
hallatszott, és már ott sem volt. Újra a hatalmával vigasztalta magát."

Olvasson tovább: