Úgy nyílott ki a torockói reggel, mint egy virág, a Nap is felébredt nagy
későre, s mire fölért a Székelykőre, olyannak láttam, mintha szarvukra vették
volna az állatok ezt az izzó kristály-korongot, lassan juhnyájjal lett teli a táj,
véges-végig a patak mentén, ruhát mosott az asszonynép, ott, ahova reggel az
állatokat inni vitték.
Unitáriusok fehérre meszelt templomából hallottam dallamot. Az Aranyos folyása szűk
völgyében élő, mosoly-szelíd falu ünnepre készült. Az augusztusira. Érezhető
volt ez az újra fehérített házfalak patyolattisztaságából, a szamárhúzta kordék
halkabb nyikorgásából, a század eleji mezőn viháncoló gyerekcsapat mosolyából,
érezhető a nyár végi szellő szekerén szálló somvirág, kakukkfű, csalán,
kikerics illatából.
A falu, a táj egyszer csak emberi hangon szólt hozzám, szólt a határba nyíló
pipacserdőkről, a bátran–büszkén lobogó búzamezőkről, a hegyháton kaszáló
parasztok fohászáról, a vendéglátónk kukoricalisztjéből készített
sajtos-juhtúrós puliszkájának omlós zamatáról, szólt az elszakítottság fájdalma
alkotta, faszög-fogsorú, cápaszájú kerítéscsodákról, fakapu-csodákról, a
kovácsoltvas zárak-kilincsek egyszerűvé nemesedett esztétikájáról, a festett
bútorok meseszép színvilágáról. Szegény vízimalom, amely még aznap is őrölte a
búzát, kukoricát, nem tudom, ki ámult nagyobbat, én őt látva, vagy ő engem-é,
mintha Isten nagyobb kanállal mérte volna e tájat, mikor teremté. Mondták,
alkonyatkor medvék isznak ezüst patakból. Ilyen lehetett az elsüllyedt Éden csücske,
s Noé túlélő bárkája, mikor megérkezését, jövőjét ünnepelte, mintha most ez a
falu nem is az elmúlt ezer évre fonna koszorút, de az eljövendő ezerre. Nem lesz itt
államilag elrendelt elektromos harangszó, nem lesznek hazugságtól megbüdösödött
katoli-cinikus miniszteri mondatok, zászlóról, Istvánról, koronáról, ki tudja kinek
anyjáról, apjáról, csontjáról, nem lesz kincstári babér, nem lesznek képmutató
mosolyú, fonnyadt arcú párttisztviselők sem, kiknek szemében megposhadt tavaszok
csücsülnek.
Ebben az erdélyi faluban az ünnepek, hitek, gondolatok nem fénymásolatok, itt még
égre néz a fényét nem vesztett emberi tekintet, és állatok pihennek körülöttük,
és liliom, leánder, búzavirág, piros muskátli árnyékozza be mézillatú, romlatlan
szívüket.
Hát fürdess meg engem, te falu, etess meg, mondd: "Jó étvágyat, tékozló fiú!
Hazataláltál? Mire vársz? Köszönj végre, no!"
S én köszöntem:
"Jó reggelt, Torockó!"
Tihanyi Péter
2000. 08. 19. (IV/34)
