Kereső toggle

Egy ünnep hordaléka

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A millenáris ünnep nem okozott csalódást. Aki azt várta a millennium augusztus
huszadikai megünneplésétől, hogy a jelenleg kormányon levő jobboldal önmagát fogja
történeti maskarába öltözve megünnepelni, nem csalódott. A rendezők egy kicsit
csalódhattak. Nem számítottak arra, hogy az ünnepség előtt ilyen erőteljesen kerül
napirendre a demokratikus sajtóban, hogy a "rezsim" ugyan mennyit költ a közpénzből
saját jobboldaliságának propagandájára. Maga a zavarba jött kormányzat tette magát
nevetségessé azzal, hogy a kérdésre azt feleltette ünnepség-rendező korifeusaival,
hogy az ünnepség afféle karácsonyi ajándék, amelyről a megajándékozottnak nem
illik megkérdeznie, hogy mennyibe került. Erre viszont a gaz ellenzéki sajtó azt merte
reagálni, hogy itt olyan ajándék esete forgott fenn, amikor az ajándékozó az ajándékozott
pénzén vette az ajándékot. A Fidesz-kormány úgy rendezte a millenniumi ünnepségeket,
hogy azzal kapcsolatban az utókor majd ne doktor Bubóról, hanem Orbán Viktorról beszéljen.
Mivel semmi eredeti nem jutott eszébe, ezt úgy tudta csak megoldani, hogy minden szokásos
ünnepi aktust másképp csinált, mint ahogy eddig szokták. A legnagyobb látványosságot,
a tűzijátékot ez alkalommal nem a Gellért-hegyen tartották, ahol minden eddigi
rendszer, mivel innen lehet a legjobban látni, hanem a Parlament előtt dunai uszályokra
telepítették, mivel erről tudni fogja az utókor, hogy ez csak az Orbán-kormánynak
juthatott az eszébe. Nem maradhattak el a kicsinyes "polgárháborús" piszkálódások
sem, amikor arról esik szó, hogy az MSZP azért tarthatott rockkoncertet a
Margitszigeten a Demszky-főváros cinkosságával, hogy szabotálja a nemzet Bánk Bán
előadását. Elvégre Katona darabját a "Szenthabsburgi Nagysvarcgelbország" azért
nem hagyta annak idején bemutatni, mert még ebben a formában sem engedte színpadra
vinni egy törvényes királynő megölését, Tiborc panaszáról nem is beszélve.
Enynyit a jobboldali hagyományőrzés hitelességéről.



"Hogy az utókor majd ne doktor Bubóról, hanem Orbán Viktorról beszéljen”
    Fotó: Maklári Péter

Ennek a hagyományőrzésnek persze ezekben az ünnepségekben is világos lett a
politikai lényege. Valóban "pártállam" épül a szimbolikus térben, amikor a kormányon
uralgó jobboldal pártideológiáját mindenkire kötelező állameszmeként akarják a társadalomra
erőltetni. Minden millenniumverte helységbe kopjafát, azoknak is, akik a millennium által
ünnepelt modernizációs fordulat által meghaladott pogány-barbár világ szimbólumát
látják benne (elvégre büszkének kell lennünk arra, hogy a tizedik században
kalandozó eleink voltak a német tartományok számára a tatárjárás) és székely
kaput, a kopjafa kapubálványokból továbbfejlesztett barokk diadalív-paródiáját,
azoknak is, akik giccsnek tartják. Akiknek ez nem tetszik, azok mars ki a magyarságból
a másságba. Ez lett volna a hivatalos ünneplés üzenete. Újra szemügyre kell vennünk,
hogy mit milyen történetmitológiává épített a fideszes rumlihalmaz.



Katolicizmus és modernizáció



István király alakjában a kereszténység modernizáló szerepe ölt mitikus formát.
Mivel a jobboldal millenáris Szent István-kultusza a katolikus szentet történelem
feletti jelképpé stilizálja, képet kell alkotnunk arról, hogy mi volt több korszakon
át a modernizáció és a katolikus egyház viszonya.

A pápák által vezetett keresztény egyház lényeges szerepet játszott abban, hogy a
kereszténység által befolyásolt európai térség népei a barbárság szintjéről előre
léptek a civilizáció szintjére. Az egyház és a nyugati szerzetesség sokat tett azért,
hogy a barbár uralom alá került területeken fenntartsa az antik civilizáció értékeinek
a folyamatosságát.

Döntő szerepe volt az Egyháznak abban, hogy a 9–11. században a keresztény-nyugati
civilizáció át tudott állni a törzsi világ birtokaprózó örökösödési rendszeréről
(a magyar népmesében az öreg király odaadja vejének "fele királyságát", de
gondolhatunk arra is, hogyan osztotta fel Lear király országát lányainak férjei között)
a birtokot egyben tartó örökösödési rendszerre. A keresztes hadjáratokkal az Egyház
feladatot adott a birtoklásból kimaradt másodszülötteknek, és a nyugati szerzetesség
megélhetést biztosított nekik. István azért nem tudta teljes érték? nyugati néppé
tenni a magyarságot, mert a későn letelepült nép az örökösödési rendszer átalakulásának
a folyamatához már nem tudott felzárkózni. A katolikus egyház akkor szűnt meg
modernizáló erő lenni, amikor a keresztes hadjáratok kora lezárult. A 13. század második
felében nyilvánvalóvá lett, hogy a keresztes hadjáratok nem tudják a Szent Földet
visszafoglalni. Az adományok azonban továbbra is özönlöttek a keresztes hadjáratok
megvívására alakított egyházi lovagrendekhez. A legnagyobb egyházi rend, a Templomos
Lovagrend a nála felhalmozott pénzt kikölcsönözte kamatra uralkodóknak, főuraknak.
Bankhálózattá alakult. Ezzé vált a szlávok erőszakos térítésére szerveződött
Német Lovagrend is. Felvett kölcsönök zálogául adta oda nekik a Barcaságot II.
Endre. A második legnagyobb szentföldi rend, a Palesztinából előbb Rodosra, majd
hosszabb időre Máltára kiszorított Johannita Rend pedig karitatív szervezetté
alakult, és ma is ekként működik.

A Templomos Lovagrend által alkotott korai bankhálózat modernizátor intézményként
tevékenykedett. Része volt abban a vagyonfelhalmozásban, amelyet Marx majd "eredeti tőkefelhalmozásnak"
nevez, amely lényeges szerepet játszik a modern kapitalizmus anyagi alapjainak lerakásában.
A 14. század elején az Egyház a kapitalizmust előkészítő bankhálózattal szemben a
harácsoló feudális erők oldalára állt. A modernizáló tényezővel szemben a
modernizációt gátló feudális erők táborába. V. Kelemen pápa együttműködött
IV. (Szép) Fülöp francia királlyal a rend felszámolásában és vagyonának
megkaparintásában. Az 1307-ben kezdődött és 1314-ben a templomos rend vezetőinek kivégzésével
végződött per a történelem első ismert koncepciós pere. A lovagrendet bálványimádással
és szentséggyalázással vádolták. A nép Isten ítéletét látta abban, hogy mind a
király, mind a pápa még 1314-ben meghaltak, s elterjedt a hiedelem, hogy a máglyára lépő
templomos nagymester, Jacques Molay azt mondta, hogy mind a királyt, mind a pápát egy
éven belüli határidővel megidézi Isten Ítélőszéke elé. Érdemes észrevennünk,
hogy miközben a jelenlegi pápa egyháza egyre több vétkéért kér bocsánatot, a
Templomos Rend ellen lefolytatott koncepciós per ügyében az egyház nem revideálta álláspontját.
Oka lehet ennek az, hogy az erősen antimodernista II. János Pál mint a mai bankvilág
és globalizmus előfutárait nem kívánja rehabilitálni őket.

A 14. századtól kezdve a katolikus egyház nem tekinthető modernizáló tényezőnek. A
reformáció színrelépésével szembe került a gondolatszabadság eszméjével. A
protestáns szabad Szentírás-olvasás és értelemszerűen szabad értelmezés a modern
gondolatszabadság alapja. A szabad Szentírás-értelmezés hatályon kívül helyezi az
egyház tanítói hatalmát, amely ragaszkodik ahhoz, hogy az Írást csak az egyház
magyarázhatja.

Az egyház élesen szembeállt azzal a modernizációs törekvéssel is, amely eszmei álláspontját
a felvilágosodás filozófiájában fogalmazta meg. Az egyház nem rehabilitálta a
szabadkőművességet. Róma hivatalos álláspontja szerint a szabadkőművesség a
felvilágosodás vallási koncepcióját, a deizmust képviselte. Ezzel a monoteista
felfogással a mai katolikus egyház nem hajlandó békét kötni. Ebben is a modernizáció
egész mai problémaköréhez való viszony egyik megnyilvánulását láthatjuk.

A reprezentatív ünnepi megnyilatkozások sok adalékkal szolgáltak arra, hogy megismerjük
a mai magyar jobboldal viszonyát a modern korhoz.



Orbán és a huszadik század



A mérvadó természetesen a miniszterelnöki beszéd. Első ránézésre elégedettek
lehetünk vele. Nem konfrontáló, hanem mindenkihez szólni akaró beszéd. Meghirdeti a
"magyar álom" megvalósulását. Rendben. Ilyen beszédekben ilyeneket szoktak
meghirdetni. Nem olyan eredeti és átütő, mint amikor Göncz azt mondta, hogy "Magyarország
sikerre van ítélve", de elmegy. Legalább nem "sofort-program" (Gömbös) és nem
a "vas és acél országa". Az álom pedig egy gazdag és erős Magyarország volna.
Rokonszenves álom. Nem valami tartalmas, a "New Deal" ötletesebb volt, de semmi baj
vele. Ki nem akarná, hogy hazája gazdag és erős legyen.

Még rokonszenvesebb, hogy ebben a miniszterelnök mindenkire számít. A baj azonban mégis
itt kezdődik. Ki mindenkire. Ha a szövegkörnyezetet erősen megfigyeljük, az dereng
fel bennünk, hogy a "Csengey-doktrína" (Csengey Dénes az MDF képviselője volt az
első parlamenti ciklusban. A szerk.) aktualizálásáról van szó. Első ránézésre
azzal sincsen semmi baj. "Európába, de mind." Persze, hogy mind. Nem is csak a kormány,
meg a protekciósok. Második ránézésre azonban már akkor sem egészen rendben levő,
ha szociálisan értjük. Minden magyar: gazdag-középszint?-szegény legyen nyugati.
Ugyanis ezt akkor valahogy úgy kell érteni, hogy az elektrifikálásnak igazságosan
kell lezajlania. Nem úgy, hogy ha a községek húsz százalékának villamosítására már
telik, akkor a húsz százalékban kigyúl a fény, a többi meg várhat és irigykedhet.
Nyilván populista agyrém azt követelni, hogy a húsz százalék vakoskodhat addig a több
évig, amíg a fényt hozó hatalom egyszerre minden házban kigyújtja a villanyt (Kim Ir
Szen Észak-Koreájában ez így ment). Csengey azonban nem szociálisan értette, hanem
nemzetien. Ha elszakadt véreink nem kerülhetnek be a NATO-ba, az EU-ba, akkor nekünk is
honfiúi kötelességünk kinn maradni. A sok utalás a beszédben Gyimesre, Kolozsvárra,
Márai Kassájára azt sejteti, hogy ezt a mindenkit Orbánnál is így kell érteni. Így
világosabbá válik, hogy miért van élet az EU-n kívül is. Ebbe a horizontba
illeszkedik, ahogyan a kormányfő "kiosztja" a huszadik századot. Számára "nagykép?"
század. Szűk látókört mutat a lezárult században csak a két totalitarizmust és a
két világháborút venni észre. A "rövid század" a jóléti állam százada is
volt, amely mindenki mindennapjává tette az elemi létszükségletek fölötti fogyasztást,
ami előtte évezredeken át csak kevesek fényűzése volt. A huszadik században nem
csak az atombombát találták fel, hanem a penicillint is.

A "Varázshegy" megírásakor a tüdővész még olyan horror-betegség volt, mint ma
a rák, születésemkor (1935) a tüdőgyulladás biztos halál. Az, hogy ez a század végére
a múlt, egyszerűen csak "nagyképűség" volna?

Úgy tűnik a kormányfő világképe afféle magyar Ptolemaioszi kozmogónia. Számára
az egész magyar világmindenségben minden Trianon körül forog. Ezért nem kell a
huszadik század. Bármelyik a lefutott tízből, csak Trianon százada nem. A magyar álom
tehát, Magyarország kiálmodása a huszadik századból. A klasszikus magyar költészet
írt efféle álomról. Nem magyarokról, de célzatosan magyaroknak: "Csámpás Wotánok
téglavörös arccal, / több mecklenburgi kisiparos dalkar / zajongta, hogy csak ő van a
világon / és megvalósul a keleti álom!" (József Attila: A szigeten)

Itt lesz triviálisan konzervatív a nagy látomás. Aki ennyire utálja a rohanó
huszadik századot, annak történeti látásában "ezer évvel a csontjainkban nekünk
már nincs okunk a kapkodásra". Nincs itt semmi behozni való, semmi modernizációs
kihívás. Ha nem a nagy nemzeti álom megvalósulásáról van szó, akkor a "polgári
kormány" számára nem "rohan az idő". Bandukolj magyar!



Mádl és az alcsutdobozi vallásbéke



A hazai ünnep fényét valóban emelte, hogy Bertalan konstantinápolyi pátriárka (az
egyházfejedelem uralkodó, az uralkodók neveit magyarítjuk; a Szentatya sem Johannes
Paulus secundus) nem csupán részt vett az ünnepségen, hanem bejelentette, hogy a
konstantinápolyi ortodox patriarchatus István királyt a keleti egyház szentjei sorába
emelte. Siker. A kormány is sütkérezhet fényében. Egy aktuális siker azonban talán
nem volna alkalom arra, hogy egy szusszantásra átértékeljük az ezeréves egyháztörténetet.
A mai magyar jobboldal történetfelfogását. Tíz éve a jobboldal egyebet sem
hangoztat, mint hogy hazánk eleve a Nyugathoz tartozik azáltal, hogy István a nyugati
kereszténységet vette fel. Hányszor hallottuk az olcsó áthallásos szöveget, amely
azt sejtette, hogy Bíborbanszületett Konstantinnal a Szovjetunió vette kezdetét, és
mi azért vagyunk méltók arra, hogy ne legyünk kommunisták, mert nem vagyunk bizánciak.
Ennek egy csapásra vége. Ha egyszer a pátriárka azt mondta, hogy Magyarország híd a
keleti és a nyugati kereszténység között, akkor azonnal feladjuk nyugati
nemzettudatunkat, és rohanunk a nyugati partról vissza a komphoz. Kevés dolog mutatta
meg, hogy mennyire homokra épül a magyar jobboldal nacionalizmusa. A pátriárka természetesen
a helyes és rokonszenves ökumenikus gondolatot fejti ki az ismert híd hasonlatban. Bizánc
török uralom alá kerülése előtt néhány évvel az akkori keleti császár megkötötte
a nyugati egyházzal a Firenzei Uniót, amely hivatott volt a két elszakadt egyházat újraegyesíteni.
Már nem kerülhetett rá sor. A próbálkozás feledésbe ment. Amikor a török kiűzése
után a magyar katolikus egyház megszervezte a románok és kárpátukránok számára a
görög katolikus egyházat, nem ökumenikus közeledés történt a keleti és a nyugati
egyház között, hanem a katolikus egyház ellenreformációs terjeszkedése a keleti
egyház rovására. Megdöbbentő, hogy a magyar jobboldal mennyire képes világszinten
zajló folyamatokat saját használatában provincializálni.



Csoóri és a demokrácia



A millenniumi megnyilatkozások közé sorolhatjuk a MVSZ leköszönt elnökének
augusztus 12-i beregszászi beszédét. Csoóri valóban avatott értelmezője a mai
magyar nemzeti problémának. Egyetlenként ismeri az alternatívákat a Horthy-nosztalgiás
nemzetszenvelgéshez, de makacs elszántsággal mindig az utóbbi mellett kötelezi el magát.
1989–90-ben csak ő tudta, hogy amennyiben a magyar nacionalizmus az antikolonialista
felszabadítás álláspontjára helyezkedik, a magyar kisebbségek ügyének lehettek
volna nyugati szövetségesei. Csoóri azonban a magyar jobboldal álláspontjához
csatlakozott óriási tekintélyével, amely tíz éve azon nyavalyog, hogy a más népek
fölött is uralkodó "Szent István-i Magyarországot" nem lehet visszaállítani.
Talán termékenyebb lenne, ha a történelmet szabad fantáziával átírók arról álmodnának,
hogy ezt a más népeken uralkodó "Szent István-i" Nagy-Magyarországot jobb lett
volna létre sem hozni.

Csoóri beregszászi beszéde azonban más szempontból hajmeresztő. A demokrácia-probléma
és a nemzeti probléma összefüggésének értelmezése szempontjából. "Az erőt a
demokráciában mi még csak később találhatjuk meg. [...] Első számú kérdésünk
csakis a nemzet egységének a megteremtése lehet, és mindent ehhez kell hozzáigazítanunk."
(Magyar Nemzet, aug. 19.) A sorok közé rejtett, de ott olvasható gondolat az "átmeneti"
diktatúra marxista koncepciójának alkalmazása a magyar nemzeti kérdésre. Amíg "nemzeti
céljainkat" (a beregszászi beszédben: a magyar állam kiharcolja az autonómiát az
összes szomszéd államban a magyar kisebbség számára) meg nem valósítjuk, nem jött
el a demokrácia ideje. Addig parancsuralomnak kell kényszeregyesíteni a nemzet erőit a
nemzeti cél eléréséhez.

Az átmeneti diktatúra nem először jelenik meg a magyar politikai kultúrában. A
Bach-huszár Kecskeméthy Aurél a neoabszolutizmus tapasztalatai alapján úgy vélte,
hogy Magyarországon egy parancsuralmi államnak kell asszimilálnia a nemzetiségeket. Ha
megtörtént, jöhet a demokrácia. Hasonló nézetet vallott később Tisza István házi
ideológusa Réz Mihály is. Ő Marx-ismerő volt, a marxista klasszikus átmeneti diktatúrára
vonatkozó nézeteiből merítette az ihletet. A marxi proletárdiktatúra hivatott felszámolni
a kizsákmányoló rendszer maradványait. Ha ez megtörtént, következik a demokratikus
szocializmus. A baj az, hogy az "átmeneti" diktatúra sehol nem adja át a helyet a
demokráciának, amikor feladatát elvégezte.



Oplatka és a keresztény-monarchista hagyomány



A Neue Zürcher Zeitung kitűnő magyar származású budapesti tudósítója, Andreas
Oplatka is bekapcsolódik az ünnepi nemzettudat értelmezésbe. Felrója az ellenzéki pártoknak,
hogy átengedték a kormányon levő jobboldalnak a keresztény és monarchista hagyományt.
Abban nagyon igaza van, hogy a mai jobboldal valóban ebből a hagyományból építkezve
akar pártideológiából rendszerideológiát összekovácsolni. Abban nincsen igaza,
hogy ez a hagyomány nem létezik. Abban az értelemben mindenesetre, hogy a nép történeti
tudatában meggyökerezett tradícióként nem. A tévedés forrása az lehet, hogy valóban
nincs republikánus hagyomány (1849 áprilisában nem kiáltották ki a köztársaságot),
ebből azonban nem következik, hogy van royalista hagyomány. A királyság és az
uralkodóház a magyar nemzeti tudatban az idegen elnyomást jelenti.

"Ferenc Jóskáról" a magyar népi tudatban az maradt meg, hogy annyit tudott
magyarul: "Minden nagyon szep, minden nagyon jo, mindennel meg fagyok elegedve." Ha a
többi Habsburgot nézzük, akkor az egyetlen számon tartott Mária Terézia azáltal vált
a magyar népi tudat szereplőjévé, hogy a hiedelem szerint számtalan gyermekét magyar
testőrei nemzették.

A katolicizmus nem vált a magyar nemzettudat részévé. A barokk egyházi pompának
nincsenek magyaros vonásai. A magyar katolikusok is a magyar reformátusságot tartják a
magyar vallásnak. Pázmány nincs jelen a népi tudatban (Mindszenty sem). A magyar néplelket
jól ismerő Jókai vicclapjában (Borsszem Jankó) a katolikus pap karikatúra figurája
"Herkó páter" (Herkó = Herr Gott). Az Oplatka által gondolt hagyomány csak azok
számára létezik, akik számára Szekfü Gyula neve mond valamit.

A millenniumi szövegek újra megmutatták, hogy a magyar jobboldali eszmeiség egzotikus
világ. Az ünnepség fénypontja lehetett volna, ha egy bankember bejelenti, hogy "lélekben"
tizenötmillió magyar APEH-elnöke.

Olvasson tovább: