Kereső toggle

Vízhiány a Közel-Keleten

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Izrael súlyos vízhiányban szenved. A helyzetet nehezíti, hogy forrásainak
legkevesebb egyharmada olyan területen ered, amelyet elvitatnak tőle. A Dan, a Hatzbani
és a Banyas folyók a Golán-fennsíkon erednek, és vizükkel a Tibériás-tavat és a
Jordán folyót táplálják. Nem valószínű, hogy a szírek lemondanának róluk,
amikor maguknak sincs elegendő vizük. A nyugati parti, júdeai és szamáriai hegyek
alatt pedig óriási víztározók vannak, ahová az esővíz gyűlik össze a talajon átfolyva,
majd a föld méhében – búvópatakokon és hajszálereken keresztül – Izraelbe áramlik.
Vajon a palesztinok a végső rendezésért folytatott tárgyalásokon készséggel
lemondanak-e a vízkészlet ellenőrzésének jogáról?



Terjeszkedő sivatagok. Kit veszélyeztet a "vízfegyver"?

A víz nemcsak az élet, de a megélhetés forrása is. Így van ez a világ minden táján,
de a Közel-Keleten az emberek ezt valóban a bőrükön érzik, mert a víz nem áll
rendelkezésre megfelelő mértékben. A múlt év aszályos tele után sohasem volt
akkora vízhiány, mint manapság. A Tibériás-tó vízszintje tíz centiméterrel a vörös
vonal alá süllyedt. Az ország két másik vízgyűjtő medencéje, a hegyi és a
tengerparti sincs sokkal jobb állapotban.

Ha Izrael a téli esőzések idején megkapja azt a vízmennyiséget, amelyre évente szüksége
van, akkor sem tudja mindet felhasználni. A Tibériás-tó erre jó példa. A tengerszint
alatti 213 méteres szint a vörös vonal, amely alá nem szabad menni, mert az
lerombolhatja a tó ökoszisztémáját, és lerontja a víz minőségét. Szélsőséges
esetben pedig még ki is önthet a tó, mint ahogy azt 1992-93-ban tette. Ebben az esetben
azonban nincs mód a víz elvezetésére: az vagy a Holt-tengerbe, vagy a Jordán folyóba
ömlik. Az elmúlt évben a csekély esőmennyiség miatt a tó víztartalékainak csak
egyhatodát használták fel. Még ha a tó viszonylag tele is van, a nyár folyamán
40-60 millió köbméter víz párolog el a nagy meleg miatt. Problematikus a föld alatti
víztartalékok teljes kihasználása is.

Néhány területen azonban a talaj nem áteresztő, a víz így a tengerbe folyik, míg a
föld alatti vízgyűjtő medencék szinte semmit sem kapnak. Ez különösen a
tengerparti részt érinti. De Izrael még egyetlen évben sem kapott annyi esővizet, ami
kielégítette volna szükségleteit vagy ha igen, akkor annak nagyobb része olyan helyre
esik, ahol a talaj köves-sziklás, nem engedi át a vizet, így az a tengerbe ömlik, és
nyoma vész. Szükség lenne a víz tartalékolására is, de erre még nem született
megoldás.

Politikai események is befolyásolhatják a felhasználható víz mennyiségét. Ha
Libanonban gátat vagy víztározót építenének, ez jelentősen csökkentené azt a vízmennyiséget,
amely onnan a Tibériás-tóba folyik.

2005-re – vízügyi statisztikai jelentések szerint – a friss víz iránti szükséglet
felülmúlja majd a rendelkezésre álló vízmennyiséget. Ez az előrejelzés figyelembe
veszi, hogy a palesztin menekültek egy része visszatér a Nyugati Partra, és a népesség
jelentősen megnövekszik majd. Izraelnek arra az időre 1,75 millió köbméter vízre
lesz szüksége. Ugyanakkor a Szíriával és a palesztinokkal folytatandó tárgyalások
eredményeként a mai vízforrások több mint harmada szír és palesztin ellenőrzés alá
kerülhet.



Szomjas ország – veszélyes ország



Szíria valószínűleg nem egyezik bele abba, hogy Izrael a stratégiai fontosságú Golán-fennsík
vízforrásai feletti ellenőrzést megtartsa. A Szíria és Izrael között folyó vita,
hogy a zsidó állam az 1923-as nemzetközi határra vagy pedig az 1967. június 4-i határra
vonuljon-e vissza, valójában a vízkérdés körül forog. A nemzetközi határ a Tibériás-tótól
tíz méterre húzódna, míg az 1967. június 4-i vonal a tó partján lenne.

Ez utóbbi esetben Damaszkusz a nemzetközi jog értelmében magának követelhetné a tó
vízkészletének felét, mivel a határ így a tó középvonalán helyezkedne el. Izrael
jelenleg vízszükségletének egyharmadát nyeri a Jordán folyóból, amelynek tápláló
mellékfolyói: a Hatzbani, a Dan és a Banyas folyók a fennsíkon erednek. Ha a Golán
visszakerül szír fennhatóság alá, akkor Izrael vízforrásainak jókora része átkerül
Szíriához, amelynek magának is szüksége van a vízre. Ma Szíria ötmillió embernek
ad otthont, és mivel a népességnövekedési ráta igen magas, 2020-ra megkétszereződhet
a lakossága.

Még ma is előfordul, hogy Damaszkusz korlátozza a lakosság vízfogyasztását. "Ha
nem lesz vize, Szíria olyan lesz, mint egy szomjas farkas, amely veszélyes lehet" –
jelentette ki Arnon Soffer, a haifai egyetem geográfiai tanszékének vezetője. A megoldás
Törökország. Megállapodást kell kötnünk, hogy Szíria ne használja vízforrásainkat,
de azért, hogy ne legyen szomjas, nekünk el kell rendeznünk, hogy vizet kapjanak az
Eufráteszből. Törökország Izrael barátja, és ha ő megengedi, hogy a víz csatornákon
és csöveken át Szíriába folyjék, akkor meg vagyunk mentve. Bár Jordánia kötött vízügyi
egyezményt Izraellel, Szíriának nem szabad túlfogyasztania a Yarmuk folyó vizét,
mert azt Jordánia is használja. Az egész rendszert szigorúan közös és/vagy nemzetközi
ellenőrzésnek kell felügyelnie. Szíriának ugyanakkor kötelezettséget kell vállalnia
arra, hogy nem épít olyan gyárat a Golánon, amely annak vízforrásait megmérgezné"
– tette hozzá a haifai vízügyi szakértő.



Túlterhelt kutak



A vízkérdés nemcsak Szíria és Izrael problémája, a palesztinokkal folytatandó végső
rendezésben is központi helyet követel magának. Izrael vizeinek 25 százalékát a
Jordán folyó keleti partja szolgáltatta idáig. A vízgyűjtő, amely egy óriási fürdőkádhoz
hasonlítható, a júdeai és szamáriai hegyek alatt található, és nem ismer határokat.
A palesztinok azt követelik, hogy az a vízmennyiség, amely a nyugati parti hegyekre
esik, az övék legyen, még akkor is, ha az, miután beszivárog a talajba, föld alatti
folyókon, búvópatakokon és hajszálereken át Izraelbe folyik. Továbbá azt is állítják,
hogy morális joguk van a vízhez, mert harminc éven át Izrael használta fel a döntő
többségét, miközben a palesztinoknak sokkal kisebb mennyiséget biztosított.

A Héber Egyetem hidrológus professzora, Gwirtzman szerint amíg az egy főre eső
izraeli vízfogyasztás 108 köbméter volt egy évben, addig 35 köbméter jutott minden
egyes palesztin lakosra. Izrael azonban azt állítja, hogy ő építette ki ezeket a víztározókat,
kezdve a múlt század végén, a török hódoltság végnapjaiban, majd folytatta a brit
mandátum idején, azaz jóval az 1967-es, hatnapos háború előtt. Az izraeliek attól
tartanak, hogy a palesztinok túlmerítik a forrásokat, és olyan sok vizet pumpálnak
ki, hogy a sótartalom megnövekedésével a vízforrás használhatatlanná válik. Ez történt
a gázai tengerpart víztározóival is. Ma a nyugati parti víz a legtisztább, a sótartalom
itt a legalacsonyabb, és baktériumok is csak elenyésző mértékben vannak benne.

A víz mindkét nép számára misztikus-mítikus jelentőségű. Az izraeliek számára víz
nélkül nincs mezőgazdaság, nincsenek narancsültetvények, nincs visszatérés a földhöz,
és nincs "új zsidó" sem. A palesztinok is kötődnek egy földművelő kultúrához
és életmódhoz, a földhöz, amelyet "elvesztettek vagy eljátszottak", így a víz
egyben a szuverenitás szimbóluma is számukra.



Az ország lakossága növekszik



Ehud Barak helyzetét a végső tárgyalásokon nehezíti, hogy szakértői ellentétes véleményeket
hangoztatnak. Egyes álláspontok szerint Izraelnek nem kell ragaszkodnia a Nyugati Part vízforrásaihoz,
mivel játszi könnyedséggel találhat más forrásokat. Mások szerint viszont nem
szabad lemondani az ottani vízről, mert az nemzeti vagyonnak számít, és más forrásokat
találni bonyolult, de főleg költséges.

Amikam Nachmani, a Bar-Ilan Egyetem szakértője szerint ez a vita arról szól, hogy kié
legyen a nagy hiány. A következő 15 év alatt a térség lakossága olyan mértékben
megnövekszik, hogy a víz nem lesz képes kielégíteni sem a palesztin, sem az izraeli
igényeket. "Lehet vitatkozni arról, hogy kihez tartozzanak a vízforrások, de ez nem
segít sem rajtunk, sem a palesztinokon – jelentette ki a politikai tudományok
professzora, aki vízkérdésekre specializálódott. – Mind a víz mennyisége, mind
minősége csökken. Nincs kétségem afelől, hogy meg kell tartanunk a víz feletti
rendelkezés jogát, de ez nem oldja meg sem a mi problémánkat, sem a palesztinokét.
15-20 éven belül 14 millió ember lakja majd a térséget, és nem marad egy pohár víz
sem azon felül, amit a házakban felhasználnak" – tette hozzá a politológus
professzor. Gerson Baskin, egy közös palesztin–izraeli kutató- és információs központ
vezetője szerint a megoldás nem a vízforrások elosztása, hanem közös használatuk.

Az izraeli Nemzetbiztonsági Tanács legutóbb azt javasolta Ehud Baraknak, hogy a vízforrások
közös kezelésébe csak egy átmeneti időszakot követően egyezzen bele. A
palesztinoknak ugyanis bizonyítaniuk kell, hogy a rendelkezésre álló forrásokat nem
úgy kezelik majd, mint ahogy a gázai parton tették. Addig is – hangzik a tanács
jelentése – Izrael ellenőrizze a vízforrásokat.



Új megoldások?



A szakértők szerint azon kellene gondolkodni, hogy hogyan teremtsenek új vízforrásokat.
A megoldás nem az, hogy óriási ballonokban szállítsanak vizet Törökországból vagy
fektessenek le tenger alatti csöveket, hanem sólepárló üzemeket kell létrehozni, és
a sós tengervízből édes ivóvizet teremteni. A probléma azonban az, hogy ez igen költséges.
A palesztinok úgy érvelnek, hogy erre nekik nincsen pénzük. Számukra a Nyugati Part vízforrása
elegendő, és onnan szállítanának vizet Gázába is.

Izrael azzal érvel, hogy ha közös projektet indítanának, azt a nemzetközi közösség
finanszírozná, míg Izrael erre egyedül nem kap pénzt. A németek már hajlandóak
lettek volna egy közös projekt finanszírozására. A palesztinok azonban nem voltak készek
a kooperációra, így a német pénz elúszott. Ők a víz feletti rendelkezés jogát
akarják megszerezni. Számukra a víz nagyon fontos: ha Izrael ebben a kérdésben enged,
akkor biztonságot és területet kaphat cserébe.

Izraelnek már vannak kisebb sólepárló telepei, a legnagyobb Eilat mellett, amely a város
vízszükségletének 80 százalékát fedezi. A helyzet azonban nem olyan egyszerű, mert
legalább három év kell, amíg egy ilyen telep megépül, és mindössze 50 millió köbméter
vizet termelhet. Ennyivel növekszik minden évben Izrael vízszükséglete. Így annak
fedezésére minden évben egy új gyárat kellene létrehozni. De mi lesz jövőre és
azután? "Még ha megtartjuk a vízforrásokat, akkor is bajban vagyunk" –
jelentette ki Gwirtzman professzor.

Csak egyetlen megoldás segíthet, ha csökkentik a mezőgazdaságnak juttatott vízmennyiséget,
amely az évi szükséglet 50 százalékát teszi ki. Ez azonban kinyithat egy politikai
Pandora-szelencét. Amellett, hogy a földművelés ideológiai fontossággal bír, az
izraeli társadalom tíz százaléka ezzel keresi a kenyerét. "Ezért az országnak
mindenképpen meg kell tartania a vízforrásokat. De ha meg akarja tartani a biztonsági
szempontból fontos területeket, a zsidó településeket és a vízforrásokat is, mi
marad, amit adhatna?" – kérdezi a vízügyi szakértő.

A palesztinok úgy vélik, hogy a Nyugati Part vízforrásainak ellenőrzése nélkül nem
jöhet létre életképes palesztin állam. Nabil Sarif, a Palesztin Vízügyi Hatóság
elnöke szerint a legkevesebb, amit a tárgyalásokon el akarnak érni, hogy a vizet
egyenlő mértékben használhassák. Sarif vágya azonban az, hogy alapvetően megváltoztassa
a jelenlegi rendszert: ahelyett, hogy a palesztinok egy bizonyos vízmennyiséget kapnának
évente, maguk szeretnék ellenőrizni vízforrásaikat. "Az eljövendő palesztin államban
a mezőgazdaság lesz a fő jövedelmi forrás" – jelentette ki Nadir Khatib, a
betlehemi környezet- és vízfejlesztési szervezet elnöke. – A Nyugati Partról nincs
kijárat a tengerhez. A gázai övezetben van ugyan, ám az nagyon drága, így nem maradt
más, mint a nyugati parti vízforrásra való támaszkodás. A vízre vonatkozó
palesztin jogok megvalósítása nemzeti kötelesség, s a szükségletek meghatározásánál
figyelemmel kell lenni nemcsak a növekvő népességre, de a megművelhető területek növelésére
is" – tette hozzá az elnök.

A politológusok szerint a Közel-Keleten nem lehet béke, ha a vízkérdést nem
rendezik. Ésszerű, mindenki által elfogadható megoldást, amely elsősorban a természetes
vízforrások használatán alapul, csak regionális együttműködés teremthet meg. Törökország,
Szíria, Libanon, Jordánia, a palesztinok és Izrael, ha nem adják fel háborús szándékaikat,
az egész térséget katasztrófába sodorhatják.


Beduin források

Október közepe: a Barrada folyó, amely táplálja Damaszkusz milliónyi
lakosságát, széles medrét meghazudtolva alig láthatóan csordogál. Az ok: a
rendelkezésre álló vízkészletek szűkösek, a Közel-Kelet szárazsággal sújtott
forrásvidékei nem képesek már ellátni a szapora arab lakosság növekvő vízigényét.
Továbbá a helyzet súlyosságát jelzi, hogy Jordániában jegyrendszert vezettek be a
lakossági fogyasztás korlátozására.

De még ha a várva várt eső meg is érkezne, a segítség akkor is csak ideiglenes. A
szárazság következtében megcsappanó vízhozamok ugyanis csak elindították azt a
lavinát, amely már évek hosszú sora óta fenyegeti a közel-keleti államok lakosságát.


Nézzük meg közelebbről a vízhiány gyökereit. A legoptimistább előrejelzések
szerint is az arab országok lakossága – beleértve az Atlanti-óceántól az Arab-öbölig
terjedő területet – az 1990-ben számlált 227 millió lakosról 2025-re 446 millió főre
növekszik. Ez a szám, ha Jordániát vesszük górcső alá, 4,3 millió főről 11,5
millió főre való növekedést jelent, amely két és félszerese a jelenlegi lakosságnak.
A vízfogyasztás növekedése értelemszerűen a vízminőség romlásával is együtt jár.
A Jordán városok vízfogyasztásáról készült felmérés szerint az egy főre jutó vízfogyasztás
az elmúlt két évtizedben 2200 m3/fő/évről 1100 m3/fő/évre csökkent. Ez a szám vészesen
közel esik ahhoz az ominózus 1000 m3/fő/éves értékhez, amelyet irányadóként, még
a válság bekövetkezte előtt fogadtak el, mint a lakosság életkörülményeit már károsan
befolyásoló vízhiányt. A szakértők azt mondják, ha a probléma tiszta, számtalan a
megoldás, csak választani kell közöttük. A szegényebb arab országok megoldáskeresésükkel
valahol a két szélsőséges lehetőség – a vízforrások kiapadása és a gazdagabb
országok számára megvalósítható lehetőség, a sólepárló üzemek létesítése
– közötti ösvényen kutakodnak.

Alapmegoldásnak kínálkozik az áttérés a pazarló öntözéses mezőgazdasági termelést
eredményező elöregedett, "számos sebtől szivárgó" vízvezetékrendszerről az
Izraelben már honos, csepegtetéses öntözéses gazdálkodásra. Ha közelebbről megnézzük
a számokat, láthatjuk, hogy a mezőgazdaságnak az összes vízmennyiség felhasználásán
belüli aránya 90 százalék. Lehetőségként felmerülhet a víz városok felé irányítása,
de ez Jordániában a nemzeti érzületű, önfenntartó országmodell végét jelentené.
Nehezíti még a helyzetet, hogy a Jordán kormányzat gavallér módjára bánt a kútfúrási
engedélyek kiadásával a beduin törzsek számára, akik a jordán királyság biztos
politikai támaszát adják.

Nyilvánvaló, ám a helyzetből fakadóan mégis az egyik legbonyolultabb lépés a helyi
országok közötti kooperáció. A legutolsó konferenciát a témában Bejrútban
tartották, ahol az együttműködés elősegítésére bizottságot hoztak létre. A
tagok: Egyiptom, Jordánia, Szíria, Libanon. Izrael nem csatlakozott a bizottsághoz. A véleményeket
nem sikerült közelíteni egymáshoz. A vízfelhasználás mennyisége egyes országokban
oly mértékben eltérő, hogy egyes országok, így például Izrael számára a vízfelhasználás
drasztikus csökkentése jelentené a kooperációt.

Az összehasonlítás kedvéért megemlíthető, hogy 1995-ben Jordánia városi vízfelhasználása
fele volt az izraeli felhasználásnak. A kontraszt még szembetűnőbb, ha a palesztin
felhasználással vetjük egybe, ahol ötöd anynyi az egy főre jutó városi vízfelhasználás,
mint Izraelben.

Más országokkal sem tűnik egyszerűnek az együttműködés. Északon Szíria – dacára
a szárazságnak – viszonylag jól ellátott vízzel, saját felhasználását nagyjából
fedezi. Ugyanaz a földközi-tengeri hatás, amely Szíriában esőt hoz, Libanont a térség
egyik legszárazabb országává teszi. Az itteni kormányzat hatalmas víztározó
kapacitás építését irányozta elő. A környék legfontosabb vízbázisa az Eufrátesz,
amelyből a vízkivétet számos egyezmény szabályozza, mégis megszámlálhatatlan
konfliktus forrása. A megoldás, mint azt a felsorolt tények mutatják, grandiózus
feladatot ró a közel-keleti kormányzatokra. Éppen ezért az elkövetkező évek két
legfontosabb feladata: a növekvő lakosság ellátása a tovább már csak nehézkesen bővíthető
vízbázisokból, illetve új alternatívák keresése oly módon, hogy a víz minősége
ne romoljon. (Ramor Frigyes)

Olvasson tovább: