Barátaim és ismerőseim, akik nem tudnak rólam az utóbbi időben, bizonyára megdöbbenve
fogják hallani, hogy rendkívül kínos jogi bonyodalmakba keveredtem valamely gyilkos közlekedési
baleset nyomán, és ennek következtében alig hihető, hogy újból mint törvénytisztelő,
derék ember jelenhessek meg a társadalom ítélőszéke előtt.
A közlekedési baleset, amelybe belekeveredtem, a tel-giborimi országúton esett meg,
amikor is hazafelé tartva, a déli órákban egy nagy állami autó összeütközött egy
biciklistával, és alaposan helybenhagyta. Az autó a tilos vörös fényben robogott át
a menetiránnyal ellentétes irányban, túlzott sebességgel, ezenfelül az is kiderült,
hogy a sofőr ittas állapotban van, és nem uralja érzékeit. Mivel az egyetlen tanú
voltam a környéken, engedtem a rendőr kérésének, hogy beidézzenek a tárgyalásra
tanúskodás céljából.
A bírósági terem zsúfolásig megtelt kíváncsi polgárokkal, ugyanis kiderült a vádiratból,
hogy a gázoló járművet egy eléggé ismert közéleti férfiú vezette. Ezen férfiú
jó anyagi körülmények között él, és ezért módjában állott nagy gyakorlattal
rendelkező jogász segítségét igénybe venni.
Lévén az egyetlen tanú, kihallgatásommal kezdődött a tárgyalás. Személyi adataim
feljegyzése után a vádlott ügyvédjének rendelkezésére bocsátottak, mire amaz felállott
helyéről, és bejelentette, hogy be fogja bizonyítani a tekintetes bíróságnak,
miszerint én megbízhatatlan, hazudós és rovott múltú fráter vagyok, akinek a tanúvallomása
egy fabatkát sem ér. Ezután a jogászember, a perrendtartás szabályai értelmében, különböző
kérdéseket tett fel nekem, amelyekre legjobb tudásom szerint igyekeztem válaszolni.
Ügyvéd: K. úr, vajon igaz az, hogy 1957 őszén a nemzetközi rendőrség körözte önt
fegyveres útonállás és hamis eskü vádjával?
Én: Nem igaz.
Ügyvéd: Vajon azt akarja ezzel mondani, hogy nem a fenti vádak miatt körözte önt a
rendőrség 1957 őszén?
Én: Egyáltalában nem köröztek engem, már miért körözött volna engem a nemzetközi
rendőrség?
Ügyvéd: Tehát milyen rendőrség körözte?
Én: Semmilyen.
Ügyvéd: Miért nem?
Én: Tudom én, hogy miért nem?
Igen, ez hiba volt. Erre az utolsó kérdésre azt kellett volna válaszolnom: "Azért
nem körözött semmilyen rendőrség, mert nem követtem el semminem? törvénybe ütköző
cselekedetet." Ám mentségemre legyen mondva, hogy igen nagy feszültségben
leledzettem a tárgyalás folyamán a nagy nézőközönség miatt, és különösen
nyugtalanítottak a sajtó fényképészei, akik egész utamon a bíróság épülete felé
folyton-folyvást fényképeztek, sőt az újságírók a tárgyalás alatt is egyre-másra
rohantak a telefonfülkék felé, hogy tanúvallomásomat megfelelő formában tálalhassák
újságjaikban. Az ügyvéd néhány suttogó szót váltott a vádlottal, majd folytatta
a kihallgatásomat:
Ügyvéd: Vajon igaz-e, K. úr, hogy tizennyolc hónapos börtönbüntetésre ítélték
kiskorú ellen elkövetett fajtalankodásért?
Én: Nem igaz.
Ügyvéd: Akkor mennyi időre ítélték fajtalankodásért?
Én: Nem voltam elítélve semmilyen fajtalankodásért.
Ügyvéd: Akkor miért volt elítélve?
Én: Semmiért.
Ügyvéd: Azt akarja mondani, K. úr, hogy országunkban semmiért ítélik az embert börtönbüntetésre?
Én: Nem ültem én soha börtönben.
Ügyvéd: Nem mondtam, hogy ült börtönben, azt mondtam, hogy börtönbüntetésre ítélték!
Semmilyen mellébeszélés nem fog segíteni magán, K.! Szabatos választ kérek, igen,
vagy nem!
Én: Nem ítéltek el soha, nem ültem börtönben.
Ügyvéd: Mi volt tehát az ítélet a fajtalankodás elkövetéséért?
Én: Nem volt semmilyen ítélet.
Ügyvéd: Miért nem?
Én: Micsoda kérdés az, hogy miért nem? Mert nem volt semmilyen per.
Ügyvéd: Akkor mi volt?
Én: Tudom én, hogy mi volt?
Szóval, megint belebonyolódtam a vallomásomba. Hogy egész őszinte legyek, arra voltam
felkészülve, hogy a tel-avivi országúton látott balesetről fognak kihallgatni, és
az önéletrajzi adatokat nem is vettem számításba. A közönség ellenséges magatartása
is erősen zavart, folytonosan sugdolóztak egymás között, felém mutogattak, és néha
gúnyosan mosolyogtak, és ezenfelül, a kihallgatásom ötödik órájában, megjelentek
a tárgyalóterem bejáratánál a rikkancsok, és nagy hangon árusították az újságokat,
amelyeknek első oldalán hatalmas betűkkel üvöltött a főcím: "A VÉDELEM: K.
FIATALKORÚAKKAL FAJTALANKODOTT!" Majd ez alatt kisebb betűkkel az alcím: "K. tagad
– kihallgatása folytatódik."
Váratlan gyengeség vett erőt rajtam az újságok láttán, és nagy félelemmel
gondoltam feleségemre, aki egyszer? asszony lévén, nem tudja pontosan, mit jelent "a
védelem", és még azt hiheti, hogy a törvényszék maga hangoztatta a fenti vádakat
ellenem, jóllehet, felesleges mondanom, ezen vádaknak semmi komoly alapjuk nem volt. Akárhogy
is legyen, a perrendtartás szabályai értelmében állnom kellett a kihallgatás
kereszttüzében, amíg csak a vádlott ügyvédje le nem mond rólam.
Ügyvéd: Vajon igaz-e, K. úr, hogy első felesége elvált öntől azután, hogy ön
megszökött az őrültekházából, és a rendőrség közbenjárásával kényszerítette
önt arra, hogy visszaszolgáltassa családi ékszereit, amelyeken a jaffai zsibvásáron
adott túl?
Itt beavatkozott a bíró, és felhívta figyelmemet, hogy nem vagyok köteles olyan kérdésekre
válaszolni, amelyek családi bonyodalmaimat érintik. Megfontoltam a bíró szavait, és
arra a következtetésre jutottam, hogy tényleg nem érdemes élettársamat az ügybe
belekeverni, annál is kevésbé, mert soha el nem váltam tőle, és családi életünk
mintaszerűnek mondható. Ám hallgatásom csak fokozta a magas feszültséget a tárgyalóteremben,
olyannyira, hogy egy kövér nő az első sor szélén megvetése jeléül kiköpött felém,
és rendreutasíttatott. Ennek ellenére nem vesztettem el önuralmamat, és nem válaszoltam
az ügyvéd azon kérdésére sem, hogy miért szöktem meg a katonaságtól a felszabadító
háború idején, sőt ignoráltam további kérdéseit is méhen kívüli terhességgel,
valamint azon váddal kapcsolatban, hogy leánygyermekemet az ágyhoz szoktam láncolni
Itt – a láncoknál – kínos kis incidensre került sor, amely peremnek egész menetére
rányomta bélyegét. Egy jól megtermett garázsmunkás felkelt a közönség soraiból,
és dühös káromkodás közepette rám vetette magát, hogy, szavai szerint, szétverje
a fejemet. A rendőrök mentettek ki a keze közül, de nehéz volna azt mondani, hogy
helyzetem kedvezőbbé vált volna, sőt látván az ügyvéd kezében a további kérdések
vég nélküli listáját különböző légből kapott bűneimmel kapcsolatban, váratlan
szédülés vett erőt rajtam, és üvölteni kezdtem, hogy mindent bevallok, én, és
csakis én vagyok a bűnös a tel-giborimi országúton elkövetett gázolásban
A bíró rendreutasított, és figyelmeztetett, hogy egyelőre csak tanú volnék, és
kihallgatásom tovább folytatódott.
Ügyvéd: Vajon igaz-e, hogy egy hasonló közlekedési kihágás ügyével kapcsolatban múlt
év júliusában három drága perzsaszőnyeget kapott az egyik ismert tel-avivi importőrtől?
Én: Nem igaz.
Ügyvéd: Azt merészeli állítani, K., hogy nincsenek perzsaszőnyegei odahaza?
Én: Vannak
Ügyvéd: Helyi gyártmányúak, vagy importáltak?
Én: Importáltak.
Ügyvéd: Köszönöm! Nincs több kérdésem!
Ezzel az ügyvéd a közönség lelkes ünneplése közepette visszaült helyére, és látható
megelégedéssel fogadta a gratulációkat. Ekkor már megjelent az újságok második
kiadása a fényképemmel a címlapon és új nagy címekkel, hogy aszongya: "A SZŐNYEGBOTRÁNY
RÉSZLETEI A BÍRÓSÁG ELŐTT – K.: VANNAK SZŐNYEGEIM, DE NEM AZ IMPORTŐRTŐL! – A
VÉDELEM: HAZUG, ALJAS CSIRKEFOGÓ!"
Váratlan rosszullét vett erőt rajtam, és engedélyt kértem, hogy hazatérhessek, de
kiderült, hogy az ügyésznek még van egy kérdése hozzám a tel-giborimi esettel
kapcsolatban, vagyis, hogy szerintem szabálytalanul vezették-e az autót. Mondtam, hogy
igen, és hazaküldtek.
A törvényszéki altiszt csempészett ki a hátulsó kijáraton, nehogy a bírósági bejárat
előtt gyülekező, fütykösökkel és kövekkel felfegyverzett tömeg kezébe kerüljek.
Azóta is bujkálok embertársaim elől, ahogy a fejezet elején említettem volt, és
csak abban bízom, hogy az idők folyamán el fogják felejteni felebarátaim az ügyvéd
kérdéseit.
(Efraim Kishon 111 válogatott humoreszkje – köztük a fenti írás –
hamarosan újra megjelenik az Officina \'96 Kiadó gondozásában. Köszönjük a kiadó
hozzájárulását a lapunkban történő közzétételhez.)
1999. 10. 16. (III/41)
