Kereső toggle

Új kolozsvári főkonzul: viharos fogadtatás

Funar kóbor ebei

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Még a kolozsvári polgármester, Gheorghe Funar közismert személyiségvonásai
mellett is különös jelenség, hogy egy a diplomáciában szokásos váltás mekkora
vihart kavar Romániában. Távozott Magyarország eddigi kolozsvári főkonzulja, Bitay Károly,
helyét Alföldi László vette át. A város fura ura pedig azért tudott olyan hatalmas
ügyet kreálni a képviselet élén történt változásból, mert a diplomácia hűvös
szerkezete ellenére ez az intézmény mégiscsak különleges.



Alföldi László kolozsvári főkonzul. Kémnek nézik    Fotó:
MTI

Kolozsvár egyfelől – és számunkra nyilvánvalóan – az erdélyi magyarság
egyik legfontosabb városa, politikai és kulturális centruma. Amit Magyarországon talán
kevesen tudnak az az, hogy Kolozsvár a románság számára hasonlóan fontos város.
Egyik szimbóluma annak, hogy Erdély román. Kolozsvár volt a helyszíne az elmúlt évtizedek
egyik legintenzívebb betelepítési mozgalmának, sok tízezer embert hoztak a Kárpátokon
túli területekről, óriási lakótelepeket emeltek számukra, grandiózus gyárakban
kaphattak munkát. A hetvenes években – ismétlem nagyon is tudatos politika következményeként
– Kolozsvár gyakorlatilag elrománosodott. Jelenleg is a lakosságnak alig egynegyede
magyar, és az 1992-ben hatalomra került városvezető egyik legfontosabb tevékenysége,
hogy visszamenőleg is felszámolja a város magyar eredetét. Ennek okán került új emléktábla
a Mátyás-ház falára, amelynek mondandója, hogy nagy királyunk román volt, és ennek
jele a Mátyás-szobor körüli román zászlóerdő. Ezt szimbolizálják a Funar által
felállíttatott emlékművek, szobrok városszerte. Ezért kellett szinte minden
utcanevet megváltoztatni, és ugyanennek a koherens gondolkodásnak az eredménye, hogy még
a főtér padjai is román nemzeti színeket kaptak. Az, ha ebben a városban a magyar állam
bármiféle módon is képviselteti magát, például hogy a főtér egyik épületének
homlokzatán piros-fehér-zöld a zászló és nem piros-sárga-kék, nehezen elviselhető
tényező, állandó frusztrációs ok Funar és köre számára.

Ceausescu számára is tulajdonképpen természetes volt, és az akkori magyar diplomatákat
sem lepte meg igazán, hogy amikor a diktátor igazán durva magyarellenes lépésre szánta
el magát, amikor nyilvánvalóvá akarta tenni a román–magyar viszonyok teljes elhidegülését,
akkor ezt a képviseletet záratta be. 1988-ban mélyponton volt a két ország
kapcsolata. Ennek fő oka az volt, hogy Magyarországon már eléggé felpuhult a diktatúra
ahhoz, hogy megengedje a tiltakozást a romániai diktatúra ellen. Érdekes eleme volt
ennek a magyarországi tiltakozásnak, hogy nem egyszerűen a romániai magyarok érdekében,
hanem általában a lidérces romániai világ, az ottani totális elnyomás ellen indult,
hiszen a falurombolás, amely miatt vagy százezer ember ment ki 1988 május 27-én a Hősök
terére, nem csak a magyar településeket fenyegette. Akik ott voltak ezen a tüntetésen,
jól tudják, már több helyen elmondták, leírták, hogy a tiltakozás tárgya maga a
diktatúra, amely Romániában egyaránt sújt románt, magyart és németet. A tömegtüntetés,
amelynek résztvevői a román követség elé is felvonultak, végtelenül felingerelte
Ceausescut. A válaszlépés tehát nem maradt el, de érdekesmód az intézkedés kissé
hiányos. A magyar nagykövetet a román külügyminiszter arról tájékoztatta, hogy a képviseletet
két napon belül be kell zárni, az ott dolgozóknak el kell hagyniuk az országot.
Azonban nem történt meg az ilyen esetekben szokásos diplomáciai gesztus, a diplomaták
nemkívánatos személlyé nyilvánítása és formális kiutasítása az országból.
Ennek feltehetően az lehetett az oka, hogy ha a román külügyminisztérium ezt is
megteszi, akkor ezt már meg kellett volna részletesen indokolnia, magyaráznia a világ
közvéleménye, és nem utolsósorban az akkor Bukarestben dolgozó diplomáciai testület
előtt.

Amikor tehát bekövetkezett a 89-es decemberi fordulat, az egykori képviselet egyik
diplomatája minden gond nélkül visszatérhetett Romániába. Alföldi László, aki az
egykori konzulátus második embere volt, 1990 után hamarosan a bukaresti nagykövetség
második embere lett. Mivel nem volt korábban persona non grata, azoknak a politikusoknak
sem volt kifogásuk ellene, akik akkor fontos vezető pozícióban voltak, most pedig
ellenzékiekként nagy komolyan mondogatják, hogy milyen súlyos dolog, ha egy kiutasított
diplomatát akkreditál a bukaresti külügyminisztérium. Két nevet érdemes kiemelni:
amikor Ion Iliescu frissen megválasztott államfőként fogadta a diplomáciai testületek
szokásos gratulációit, a magyar nagykövetséget Alföldi László első titkár képviselte;
Teodor Melescanu pedig, aki most egy az Iliescuéktól levált kisebb ellenzéki erő
vezetője, külügyminiszterként vett részt számos olyan tárgyaláson, például az
alapszerződés előkészítésekor, vagy egyszerűen olyan partikon, ahol megint csak az
eltéveszthetetlen külsejű, egyébként mindenki által roppant rokonszenvesnek tartott,
magas, szakállas, halk szavú diplomata képviselte Budapestet.

A magyar–román államközi kapcsolatok valóban jelentős pillanata volt, amikor a
Ceausescu által bezáratott képviselet 1997-ben újra megnyílhatott. Kellett hozzá egy
újabb fordulat Romániában: Ceausescu bukása ehhez nem volt elég, Iliescuéknak is távozniuk
kellett a kormányzásból, csak így válhatott lehetségessé, hogy a 96-ban győztes
romániai koalíció, amelynek az RMDSZ is részese, egyáltalán elképzelhetőnek tartsa
a kolozsvári főkonzulátust. És kellett hozzá egy különlegesen európai személyiség?
külügyminiszter, aki olykor saját kormánya más tagjaival ellentétben is világosan látta,
hogy Románia számára a jövő a Magyarországgal, sőt a magyarokkal való kapcsolat
javítása, hogy az évszázados gyűlölködés nemcsak hogy atavisztikus, de határozottan
gátolja a mai Románia integrációs törekvéseit. Nyilván ennek a felismerésnek volt
jele, hogy Adrian Severin első külügyminiszteri útja Budapestre vezetett. Ennek a háromnapos
útnak volt egyik eredménye, hogy a magyar és a román fél megállapodott a konzulátus
újranyitásában.

Ezek után pedig a főkonzulátus volt az a legelső ügy – megelőzve az olyan fontos témákat
mint a magyar egyetem vagy a magyarok kárpótlása –, amely a 96 őszén hatalomra került
új vezetés "magyar politikáját" először megzavarta. Egy bukaresti lap tette azt
a "szenzációs" felfedezést, hogy a kolozsvári főkonzulátust annak idején azért
kellett bezáratni, mert Budapest konzulátus címen valóságos kémközpontot tartott
fenn. Elmondta pedig mindezt a lapban a Ceausescu-féle Securitate egy volt magas rangú
tisztje, és ez a vallomás indította el az első kampányt, amely a magyarokkal
kapcsolatban tűz alá vette az új bukaresti vezetés politikáját. Severin ellen tudott
állni a nyomásnak, és 1997-ben akkori kollégájával Kovács Lászlóval együtt
megnyitotta a képviseletet. Funar pedig – emlékezhetünk mindannyian – lelopatta a zászlót
az épületről.

Ezzel a gesztusával a polgármester gyakorlatilag törvényen kívül helyezte magát
annak ellenére, hogy a román hivatalos szervek nem mertek igazi eljárást indítani
ellene, mint ahogy sok más durva provokációt is büntetlenül túlélhetett. Más
oldalról viszont valóban igen komoly veszély fenyegeti. Történt, hogy egy részvénytársaság,
amellyel szemben a polgármesteri hivatal Funar személyes közreműködésével valóban
törvénytelenül járt el, kivételesen nem hagyta magát, és büntetőeljárást indított.
Olyan ügyről van szó, amelynek keretében a város ura hivatali hatalmával való
visszaéléssel és egyéb köztörvényes bűnökkel vádolható. Noha a polgármester
minden eszközzel megpróbálta késleltetni az eljárást, a folyamat kritikus szakaszához
érkezett: már csak egy-két embert kell kihallgatni, illetve magát a polgármestert is,
és ha minden egybevág, Gheorghe Funar vád alá helyezhető, mi több, le is tartóztatható.

Ebben a helyzetben a polgármester számára kapóra jött a csere a magyar képviselet élén.
Nemcsak hogy ismét vele lehet tele a román sajtó, nemcsak hogy ismét szolidárisak
vele a magyarellenes politikai erők, de elterelheti a figyelmet arról a kellemetlen tényről,
hogy köztörvényes bűnözőként letartóztatás fenyegeti. Sőt, megvan az esélye,
hogy ha az ügyészség épp most adja ki ellene az őrizetbe vételi parancsot, azt az
ország színe előtt pillanatok alatt átfordíthatja a maga javára. Hiszen, ha most
bilincselik meg, akkor azt a magyarokkal kollaboráló hatalom nyilván nemzeti politikája
miatt teszi vele, tehát méltán ünnepli majd hősként egész Románia. Ennyit megér még
a legostobább, legnevetségesebb provokáció is. Ha másként nem megy, úgy is ébren
lehet tartani ezt a harci állapotot, hogy a polgármesteri hivatal kiadja az utasítást
a sintértelepnek: fessenek nemzeti színekre befogott kóbor kutyákat. Egyébként
innentől kezdve a polgármesteri gesztusrendszer kissé zavaros, mert az első parancsban
az szerepel: kutyák magyar nemzeti színeket kapjanak, és így zavarják el a kémkedéssel
vádolt főkonzult, egy nappal később viszont már arról volt szó, hogy román nemzeti
színekben pompázó ebek kényszerítsék Alföldit meghátrálásra.

Mindeközben a képviselet a lehető legtermészetesebben végzi munkáját. Mivel nem
kapta vissza eredeti épületét, kissé helyszűkében vannak a munkatársak. A konzuli
ügyek intézésére, a vízumra vagy áttelepedési engedélyre várakozók kénytelenek
a lépcsőházban álldogálni, amíg beengedik őket. Maga a főkonzul első kolozsvári
munkanapján tartott egy sajtótájékoztatót, amelyen a román újságíró kollégák
úgy faggatták, mint ügyészek a vádlottat, vagy még inkább mint rendőrök a gyanúsítottat,
de Alföldi továbbra is csendesen, higgadtan, rezzenéstelen arccal és kissé
melankolikusan magyarázta nekik, hogy nem kém, és nem persona non grata. Az az újságírókat
– mint a később megjelent cikkekből kiderült – nem nagyon érdekelte, hogy Alföldi
szerint a magyar–román kapcsolatok nagyon ígéretesek, hogy a Funar-féle gesztusok
elsősorban magának Romániának ártanak, és feltehetően az sem kerül a címoldalra
majd, hogy az új képviseletvezető már szorgosan szervezi a két ország közti megbékélés
újabb eseményét, azt, hogy a román és a magyar miniszterelnök október 6-án együtt
koszorúz Aradon. Igaz, a kolozsvári polgármesternek azért ehhez is van megjegyzése,
hiszen ő úgy tudja, hogy a 13 vértanú semmi mással nem foglalkozott mint románok
gyilkolásával a szabadságharcban.

Olvasson tovább: