Kereső toggle

Pillanat a Bakonyban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

És akkor Ervin elhevert a tarlóra terített pulóverén, bal szemét behunyva, jobbal
a szűrőbe tekintve észlelte a Hold első nyolcados térnyerését, és azt kérdezte tőlem:

– Tudod, hogy ötmilliárd év, és vége?

– Minek van vége?

– A Napnak.

– Akkor nem is dolgozunk többet – mondtam, mire Ervin felnyerített. Ervin
számára az én társaságomat, számomra az övét egy kilenckilós görögdinnye jelenléte
tette csaknem teljesen elviselhetővé. Jó barátok vagyunk. Ervin már tizenöt évesen,
1985-ben is várta ezt a napot, dereng, hogy beszélt is róla lelkesen, mígnem csillagászati
érdeklődését a robbanószerek otthoni előállítása enyhén szólva megosztotta. A
barlangászat sokkal később jött, de alapvetően veleszületett dolgok ezek, ahogy például
a kerekek iránti szeretete. Attól kezdve ezt hallgattam. Szerettem hallgatni. De ez már
sok. Még hogy öt milliárd év, és meghal a Nap – szürcsöltem dühöngve –, mire
Ervin – újabban szívlapáttal eszem a tudományt –, ráhúzott a tizenkilencre: először
vörös lesz és nagy, aztán összemegy olyan sűrűre, hogy egy kávéskanálnyit egy
teherautó sem tud elvinni belőle. Belevágtam a késem. Magam felé húztam a nyelét,
és élveztem, ahogy tompán reped. Hatalmas karéjokat vágtam, combomra folyt a dinnye
hideg leve, bögölyök jöttek, elküldtem őket délnek.

Héja röpült fölénk a Bakony-térkép által Csermák-kertnek nevezett helyen, Bakonybél
fölött. Vijjogott a héja, Ervin pedig, aki a madártanban is jártas, tudni vélte,
hogy a Nap segítségével tájékozódik, ezért vesztette el héjai méltóságát. Távcsővel
bámultunk tépett szárnyai után, és alapvetően kiröhögtük. Aztán kezdett az ég kékje
amolyan mediterrán kékké mélyülni, érkezett egy kis hűvös, mert a Nap szép lassan
képernyőkímélő üzemmódba kapcsolt. Úgy éreztük magunkat, mint egy fóliázott
ablakú, légkondicionált autóbuszban.

A nappali sötét hideglelést hozott mindkettőnkre, akkor már álltunk a tarlón, én a
kezem is égnek emeltem. Táncoltam is. Láttunk két csillagot. Az emberekre gondoltam,
akik most éppen így állnak, mint Ervin meg én, de ezt a gondolatot nem folytatom, nem
kenyerünk a pátosz. A szemben lévő hegyen vakuk villogtak, a madarak saját szerzeményeiket
adták elő a megszokott dallamok helyett. Aztán pirkadatkor megszólaltak a bakonybéli
kakasok, ezen nagyobbat röhögtünk, mint a héján. Persze, a bakonybéli Vadszőlő Szálló
kertjében ülve – az ebédlőben könyves szekrények! – megfordult a fejünkben a múló
idő is. Harminc évesen, elindulunk megkeresni a Somhegy fölött jelzett ősi földsáncot,
és tudom, hogy botokat szedünk fel, kitaláljuk, hol álltak őrt, tudni fogjuk, hogyan
működött a védmű, megcsodálunk bizonyos sziklában nevelkedett gyökérkarókat, hülyeségből
harcolunk is a botokkal, majdnem kiütjük egymás szemét, és "Támadnak a damilok!"
felkiáltással kicsit összebalhézunk, és visszafelé – életünkben először –
megpiszkálunk egy lehullott tűlevelekből álló, egy méter magas hangyabolyt. Élvezzük,
ahogy felborul a rendszer. Kárpótlásul szöcskét fogunk nekik.

Bár költeni keveset akartunk, Dudaron mégis megállunk Mónikánál. Szarvas pörköltet
kérünk vegyes körettel, házi savanyúval. Szekszárdi kékfrankost hozzá. Aztán
fagyi, és megyünk haza.

Hazafelé Ervin arról beszél, hogy a Föld 12 ezer kilométer átmérőjű, a legmélyebb
mesterséges furat pedig 12 ezer méter mély. Ez ugyanazt jelenti, mintha egy méter átmérőj?
kör belsejéből csak egy millimétert ismernénk.

– Hallottad, hogy ötmillliárd év, és vége? – próbáltam témát váltani.

– Minek van vége?

– Ennek a napnak.

Olvasson tovább: