Kereső toggle

Kalandok Nyugaton és otthon

Kicsit sápadt vagy, öreg

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az orosz vadászpilóták többsége leginkább az extrém sportok űzőire hasonlít,
akik a cél érdekében néha még az életüket is képesek kockára tenni. No, meg
persze az általuk vezetett többmillió dollár érték? gép épségét. Ezt ők nagyon
jól tudják, valahányszor csak beülnek szélsebes járgányukba; a repülés egy
bizonyos stádiumában azonban a jelek szerint ez teljesen, tökéletesen kitörlődik az
emlékezetükből. Így keletkeznek a légi bemutatók fő attrakciói, a "majdnem-katasztrófák"
(és néha sajnos a katasztrófák is). Néhány hete, június 12-én Le Bourget-ben egy
SZU–30MK típusú vadászgép rendkívül alacsonyan vitte véghez az egyik legnehezebb,
az orosz repülősök körében "ereszkedő hordó" néven ismert figurát, de a
mutatvány közben a farokrész beleakadt a földbe. A gép, követve a torony utasítását,
még fölemelkedett mintegy 50 méternyi magasba – eközben azonban már lángolt. Két
másodperccel azután, hogy a két pilóta sikeresen katapultált, a repülő lezuhant.

1993 júliusában pedig egy fairfordi (Nagy-Britannia) légi bemutató során ütközött
egymásnak a levegőben két MIG–29-es vadászgép. A gépek lángoló darabokban
lezuhantak, a pilóták szerencsésen katapultáltak.

1989 júniusában Le Bourget-ben szintén egy MIG–29-es gép zuhant le. Ekkor kivételesen
egy hajtóm?be berepült madár okozta a gép vesztét. A pilótának ez esetben is sikerült
megmenekülnie.

Végezetül következzen egyetlen eset, kicsit közelebbről: a túlélő pilóta, Valerij
Menyickij visszaemlékezéseit a Szoversenno Szekretno cím? orosz hetilap közölte:

"A feladat egy MIG–31-es vadászgép egyik prototípusán való kísérleti repülés
volt. (A fejlesztés során egy-egy új modellt úgy próbálnak ki, hogy először egy gépen
csak a hajtóműveket vizsgálják. Egy másikon csak a vezérlés beállítása történik.
A harmadikon a navigációs rendszert tesztelik, néhányon pedig csak a
fegyverrendszereket vizsgálják. A mérések adatait összesítik, azután a megépített
mintapéldányon látjuk viszont az eredményt – ez az a bizonyos »etalongép«,
amellyel a berepülés történik).

A munka hosszadalmasnak és fárasztónak ígérkezett: a gép üzemanyagtartálya
telis-tele volt, és addig kellett a levegőben maradnunk, amíg el nem fogy. Viktor, a másodpilóta
csak sóhajtozott: »Most aztán repkedhetünk napestig.« A sors azonban másképp
akarta.

Alig voltunk 30-35 perce a levegőben, mikor észrevettem, hogy vészesen fogy a kerozin.
A műszerek jelzése szerint a felhasználás nem egyenletes, aránytalanul nagy, sőt
egyre növekszik. Közöltük az irányító központtal, hogy a feladat teljesítését
megszakítjuk és a legközelebbi reptéren leszállunk. Igen ám, csakhogy a legközelebbi
reptéren, Lukovicen épp szünnap volt. Arra nem mertünk vállalkozni, hogy kivárjuk, míg
az ügyelet beüzemelteti a rendszereket – az üzemanyag ugyanis ijesztő mértékben
fogyott. Itt már nem percekről, hanem másodpercekről volt szó…

Átváltottunk a legtakarékosabb repülésmódra, és a következő leszállóhely felé
vettük az irányt. Még 25 kilométerre voltunk Zsukovszkijtól, amikor az üzemanyag-szintmérő
mutatója már a vésztartalék zónájában, 0 és 500 kg között ingadozott. No, akkor
már felajánlottam Viktornak: »Te ugorj ki, én meg itt elvacakolok valahogy.« (A gépen
két külön katapult van).

Neki azonban nem tetszett az ötlet: »Vagy együtt oda, vagy együtt amoda« – felelte.
(Az oda és az amoda között csak annyi a különbség, hogy amonnan még senki sem jött
vissza). Így hát maradtunk mindketten, ami – így utólag bevallhatom – nagyban növelte
a biztonságérzetemet. Közben hál\' Istennek túljutottunk a lakott településeken
– a reptér viszont még 15 km-nyire volt, ami csak ahhoz képest tűnt rettentő nagy távnak,
hogy a mutató már stabilan a 0-jelzésen nyugodott. Úgy terveztük, hogy leállított
hajtóművekkel fogunk földre szállni (kár, hogy ezt még azelőtt sosem próbáltuk…)


A »nagykönyv«, no meg a józan ész szerint katapultálnunk kellett volna, de én
valahogy abban bíztam, hogy sikerülni fog.

Közeledett a reptér. Kiengedtük a futóműveket: komolyan mondom, egy egész végtelenségnek
tűnt, mire kijöttek. Ezután csak az volt fontos, hogy tartsuk a sebességet.

A tartalék kifutó felé száguldottunk 470 kilométeres sebességgel, lekapcsolt hajtóművekkel,
és pattanásig feszült idegekkel figyeltük, nem okoznak-e gondot az utunkban álló
betonoszlopok. Itt már tényleg csak a vakszerencsében bízhattam. Megúsztuk az
oszlopokat is – csak kettőt téptünk ki, mint valami gyufaszálakat –, és végre
feljutottunk a kifutópályára, ahol egy idő után szépen leálltunk.

Ránéztem Viktorra – falfehér volt az arca. Mondtam is neki: »Kicsit sápadt vagy, öreg.«

Mire ő: »Nézz csak magadra, milyen piros a fejed.«

Közben odaértek a tűzoltók is: »Gyerekek, minden rendben?«

»Hát persze« – feleltük kórusban. Nagy megkönnyebbülés, móka, kacagás, cigizünk
a gép mellett. Mondom a Viktornak: »Mit szólsz, milyen gyönyör? napos idő van, mi
pedig éppen egy ekkora pocsolyában landoltunk?«

Erre a tűzoltó parancsnok elsápadt, szó nélkül kivette a cigarettáinkat, és ott
helyben elnyomta a kérges tenyerén. Aztán csendben intett: »No, húzzunk innen
gyerekek, de hamar…« Nem kellet kétszer mondania.

Kiderült, hogy a kerozin valami kis hiba miatt a gép belsejébe csorgott át – mind a
12 tonna. Most pedig, hogy földet értünk, szép lassan szivárgott kifelé, egyre
nagyobb tócsát képezve a repülő alatt…

Emlékszem, egyszer egy pilóta nem vette észre, hogy a gépén maradt egy felhasználatlan
bomba. Kénytelen volt egy órán keresztül mozdulatlanul ülni és várni, amíg a tűzszerészek
hatástalanítják a nemkívánatos rakományt. Viszont utána, cserébe a férfias kiállásáért
kapott egy nagy színes tévét. A mi kis »hőstettünk« jutalma egy-egy 80 rubeles fényképezőgép
lett. Viktor még sokáig dohogott: »Ez aztán az elismerés azért, hogy megmentettünk
egy többmillió dolláros repülőt…«

Én meg mindig csak nyugtatgattam: »Kit érdekel? Hál\' Istennek életben maradtunk, és
ez a lényeg…«"



(Fordította Laudancsek Katalin)

Olvasson tovább: