Kereső toggle

Déneske milliói

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1994. március 16-án egy Heves megyei kistelepülésen megvertek otthonában egy
86 éves asszonyt, aki később meghalt a kórházban.

Az ügy első számú gyanúsítottjává a roma származású, iskolázatlan, szakértők
szerint gyenge idegzet? Pusoma Dénes vált. A nyomozás során számos körülmény
utalt Pusoma bűnösségére: egy szemtanú úgy vallott, hogy a bűntény délutánján látta
bemenni a férfit a néni házába, sőt szagmintát is azonosítottak a gyanúsítottól.
A fiatalember a rendőröknek, majd az ügyész kérdéseire is mindvégig tagadta, hogy bántotta
volna az áldozatot, a nyomozás "fordulópontja" viszont az volt, amikor Pusoma korábbi
cellatársánál egy általa írt levelet találtak, amelyben elismeri, hogy bántalmazta
Rozi nénit. Ezt a levelet ugyancsak bizonyítékként fogadta el a bíróság, amely
1995-ben több mint hat év börtönre ítélte a roma férfit.

1996 júniusában azonban a rendőrség elfogta a valódi tettest. A perújítás során a
bíróság megállapította, hogy az első fokú eljárás koronatanúja – a szomszéd
– elmebeteg volt, a vádlottról azonosított szagminta pedig semmit sem bizonyít,
hiszen sokszor megfordult a lakásban. 1996. május 30-án félbeszakították az ítéletet,
majd később felmentették Pusomát. A férfi ezt követően kártérítési pert indított.
Tragikus, hogy nem várta meg az ítéletet: idegrendszerét olyannyira megviselte a 26
havi börtön, hogy 1997 augusztusában felakasztotta magát. Az örökösök 2,4 millió
forint kártalanítás megállapítását kérték a bíróságtól.

Idén június 3-án az Egri Városi Bíróság elutasította a kártérítési igényt. A
tárgyaláson a bíróság a büntetőeljárási törvény azon passzusával indokolta döntését,
miszerint ha egy vádlott nem fellebbez az első fokú elmarasztaló ítélet ellen, később
akkor sem igényelhet kártalanítást az elszenvedett börtönbüntetésért, ha
bebizonyosodik az ártatlansága.

A magyar államot képviselő Igazságügyi Minisztérium (IM) alperesként mindenesetre
az első pillanattól kezdve ellenezte a fizetést. Érvelésük sarokpontja, hogy a büntető-eljárási
törvény szerint nem illeti kompenzáció azt, aki nem nyújtott be fellebbezést, vagyis
az ártatlanul meghurcolt hibája anyagi szempontból érdektelenné teszi az állami hatóságok
– és az általuk felkért védő – mulasztásait.

A rokonok ügyvédje, dr. Magyar Elemér a közelmúltban elkészítette a fellebbezést,
amely kifogásolja az első fokú ítéletet. Izing Antal, lapunk munkatársa, Pusoma Dénessel
még tragikus halála előtt többször beszélgetett. Ismerte a szerencsétlen sorsú
roma férfi életét, naivságát. Alábbi írásában egy képzelt beszélgetést írt le
Pusomával.



Tragikus sorsú ember. A "gépezet" áldozata    Fotó: MTI

Tudom, nem volt velem könnyű, néha erősre ittam magam, és olyankor mondtam mindenfélét.
Azaz egyetlen mondat mégis piszkál. Az, amit a temetésem után a Manci kiabált ki a
kapuján az ügyvédemnek:

– Az áldozat sírjánál is jártak?

– Kinek az áldozatánál?

– Tudják azt maguk – és itt a Manci arra gondolt, hogy hiába ez a nagy felhajtás körülöttem,
hiába lettem rablógyilkosnak mondva, aztán mégis felmentve, hiába vallotta be Danó
Alex többször is, hogy ő volt, a Manci akkor is tudja valahonnan, hogy bizony én
voltam, csak én lehettem, vagyis én vertem agyon a Róza mamát. Ezért kiabált ki a
kapuján az ügyvédemnek a temetés után, aki mellett ott volt az újságíró is, akitől
a Hedvig kocsmában azt kérdeztem, hogyan lehet írni, mert akarok, és ő azt mondta:
csakis írás közben.

Tudatom, hogy sokkal okosabb vagyok azóta. Manapság már egy fellebbezést meg tudnék
írni, tudnám, hogy azt három példányban kell a bíróságnak átadni. Tudnám, hogyha
vádolnak, és én nem fellebbezek, csak azt motyogom, mint egy tökkelütött, hogy "hát,
ha a szemembe mondják, hogy én öltem meg Joachim bácsit is és a Rozi nénit is, akkor
én vállalom a következményeket". Ezzel a mondattal ástam el magam, de mit tehettem
volna, nagyon meg voltam illetődve, és én a bíróságról úgy tudtam, hogy mindig az
igazat, csakis az igazat mondja, és amit ő kimond, az szent, azzal nem lehet vitatkozni.




És még a bíróságot is félrevezettem.

Nekem felróható módon ugyanis okot szolgáltattam arra, hogy a gyanú reám terelődjék.
Amikor tanúként hallgattak meg, azt mondtam: "Álmodok a Rozi nénivel, látom a testét,
egyik oldalon véres az arca, féloldalán fekszik, és az asztal négy lába Róza mama
mellett van." Ez elég ok. Írja is a Magyar Állam mint alperes. Ha ennyi ésszel, meg
egy vödör mésszel, amennyi most van nekem, visszatérhetnék, sofőr lennék, mindig
egyedül vezetve, rakományommal mögöttem olvasnék térképet, és az összes út menti
szőke tudná, hogy én vagyok a Dénes, minden útmentén gyalogló tudná, hogyha én jövök
arra kék IFA-val, akkor felveszem, és Pesttől Abonyig jól kikérdezném őket, hogy még
többet tudjak az emberiségről.

Arról, amelyik makacsul állította rólam – anyám neve: Makó Angyalka –, hogy
1994. március 16-án 17 és 18 óra között behatoltam Róza mamához, aki az én többszöri
felszólításom ellenére sem adta át nekem az ő pénzét, mire én bántani kezdtem,
vagyis ökölnek látszó öklömmel nagy erej? csapásokat mértem a fejére. És azt
mondták, hogy Róza mama ebbe halt bele egy hónap múlva, de úgy ám, hogy egy
pillanatra sem tért magához, egy mondat erejére sem, egy mondatéra, erre se: "Nem,
nem a Dénes volt."



Hat évre ítéltek.

Két és fél éve rohadtam benn szó nélkül, azt sem mondtam, hogy ártatlan vagyok,
mert azok a kigyúrt nagy emberek belemartak volna az arcomba. Soha senkitől semmit nem kértem,
ha kellett odatartottam magam, csak azután hagyjanak. Gondoltam, kitelik majd az idő.
Anyámról semmit nem tudtam. Nem haragudtam én rá, pedig azt mondták, rajta múlott
minden. Beidézték tanúnak, és megkérdezték tőle: "Hol volt Pusoma Dénes március
16-án 16 óra után?" "Nem tudom." "Mikor ért haza Pusoma Dénes?" "Sötétedés
után." Nem bírt, vagy nem akart hazudni. Később mondták meg, hogy mint egy szellem,
úgy bolyongott az utolsó időkben, megzavarodott érettem. Menetrendeket bogarászott,
el akart jönni, mert azt álmodta, bántanak benn. Mikor meghalt, kértem, engedjenek
haza eltemetni anyikámat, de azt mondták, nem lehet, azt a rácsos mindenit. Ennyit számított
a világban a Pusoma Dénes.

Aztán egyszer csak azt mondták: "Pusoma, maga ártatlan, menjen haza." Mentem is, jött
a faluba én utánam a sajtó és mindenféle fullajtár, olyan híres lettem, mint egy
polgármester. A Blikk első oldalán volt a fényképem, fölötte vastagon: "Két és
fél évet ült ártatlanul", fölötte pedig az, amit csak úgy elejtettem, félig tréfából
mondtam, hogy azután, ha fizetnek az ártatlanul benntöltött időért, én Daciát
veszek majd és Marlborót szívok. Nahát, ezt nem kellett volna mondani. Ha a gyilkosságot
még csak-csak, de ezt már, hogy én Marlborót szívjak a Daciában, már nem nagyon
tudták volna megbocsátani. Különben is úgy lett volna a pénzzel, hogy én azt a polgármester
úrnak adtam volna át, hogy minden hónapban adjon belőle nekem és Olga mamának, de úgy
ám, hogy húst ettünk volna hússal és hússal, ha éjjel felijedtünk volna, hogy
lement a cukrunk, akkor is húst. Kihizlaltam volna magunkat egy kicsit, és elkerültem
volna, hogy a fél Mátra cigányemberisége a nyakamba járjon azért, hogy így Dénes,
úgy Dénes, adj pénzt, beteg a gyerek. És én akkor azt mondtam volna: "Nálam nincs,
ki van adagolva egy egész életre." És akár haragudhatott is volna mind.

Azután, hogy így össze lettem zavarva, és egy év alatt annyi ember beszélt Pusoma Dénessel
– pestiek és doktorok –, amennyit az egész korábbi életbe nem lehetett megszámolni,
elhatároztam, hogy véget vetek mindennek. Jó előre kiköltöztem a temetőbe, fogasnak
használtam a betonoszlopot, derékaljnak azt a szép zöld gyepet, és intézni kezdtem házam
eladását. Meg is vették, adtak érte tízezer forintot, amit elvittem az ivádi boltba,
megköszöntem a hitelt, a többit elittam. Ivás után a temetőbe mentem, ahol lefeküdtem,
megint halottnak tettettem magam, magam előtt. És akkor gyorsított menetben tárgyalást
tartottam, mindennel megvádoltam magam, ami csak eszembe jutott, és bikakötél általi
halálra ítéltem magam.

Így haltam meg. Levelet nem írtam senkinek. Ha én írtam, abból mindig csak baj lett,
és írni csak írás közben lehet, én pedig úgy nem tudok. Például. Benn a fogdán
azt mondta nekem a vamzer, írd csak meg a beismerést, kihoz az ügyvédem, különben
nem tud segíteni. Azt mondta a vamzer, nem baj, ha a tartalma valótlan, a törvényszéken
minden fordított. A papírt elvették az őrök, a rohadékot pedig nem láttam utána
soha.

Szóval én kiléptem a kártalanítási perből, és beléptek helyettem az örökösök.
Ezek olyanok, akiket én sosem láttam, és én megértem az ügyvéd urat, hogy nem
nagyon tudja, most mi legyen. Mert hát nem az örökösök ültek, hanem én. Nem az örökösök
kötötték fel magukat, hanem én. Úgyhogy az ügyvéd úrnak, aki 32 éve dolgozik törvényekkel,
már nem nagyon hiányzik ez az egész, hiszen látom én, azon gondolkodik, ha nyer,
vajon milyen alapon fizessen az én drága Olga nénémnek, aki ugyan nem örökös, de mégiscsak
mellettem állt egész életemben. Meg aztán, azt sem nagyon hiszem, hogy ebből pénz
lesz. A Magyar Állam nev? alperes ellen nem könny? nyerni. Februárban levelet írt a
városi bíróságnak:

"Ismételten kérem, hogy a Bíróság a felperesek elődjének, Pusoma Dénesnek büntetőügyében
keletkezett nyomozati iratokat, a felmentése ügyében hozott perújítási ítéletet, a
kártalanítást kizáró okkal kapcsolatos ügyészi nyilatkozatokat küldje meg. A per
folytatását indokolják a közelmúltban megjelent sajtóközlemények, amelyekben a
felperesi jogi képviselő – dr. Magyar Elemér – kifogásolja a per elhúzódását.

Az eddigiek alapján nem zárható ki, hogy további sajtóközlemények jelennek meg (…),
ezért kérem, hogy a beadványomban felsorolt iratokat szíveskedjék rendelkezésünkre
bocsátani, és ezt követően a tárgyalást kitűzni. 1999. február 24. Magyar Állam
alperes"

A Magyar Állam szerint a Büntető eljárásról szóló törvény 384. paragrafus (2.)
bekezdés b/ pontja szerint nekem nem jár semmilyen kártalanítás, mert nem
fellebbeztem az alapügyben hozott ítélet ellen, hanem csak azt motyogtam, hogyha nekem
a szemembe mondják, hogy én öltem meg a Joachim bácsit is, meg a Róza nénit is,
akkor én vállalom a következményeket. Amit a bíróság mond – gondoltam akkor –,
az szent. Persze akkori ügyvédemet senki sem kérdezi: miért nem fellebbezett, hiszen
az majdnem kötelező, de hát lelke rajta, lehet, hogy lecsúszott a határidőről,
vannak a világban fontosabb dolgok, mint a Pusoma.

Azt állítja a Magyar Állam, hogy én elhallgattam a bíróságon alapügyben azokat a tényeket,
amelyek később, a perújításban felmentésemre vezettek. Kérdezem én. Amiről nem
tudok, azt hogyan hallgathatom el?! Honnan tudhattam volna, hogy ki az igazi tettes? És
miért mondja nekem a Magyar Állam, miért tesz úgy, mintha nem tudná, mi történik
fogdáiban, hogy én félrevezettem, hogy én az eredményes felderítés érdekében a
hatóság megtévesztésére törekedtem, és nekem felróható módot szolgáltattam
arra, hogy a bűncselekmény gyanúja rám terelődjék.

Hát tényleg nem ismerik a fogdákat? Tényleg nem hallottak a fogdaügynökökről?

A vamzerről, aki behúzza a csóró Pusomát. Mindegy. Lényeg, kedves Magyar Állam,
hogy tiszteld a törvény minden szavát, a többi dolog pedig mintha nem is lenne.

De én ártatlan voltam. A Magyar Állam mint alperes azt állítja, hogy én nemcsak a
nyomozati szakaszban tett írásbeli beismerő vallomással tereltem magamra a gyanút,
hanem azzal is, hogy a bűncselekményt megelőzően többször jártam a sértett lakásán,
annak ellenére, hogy a sértett kifejezetten tiltakozott a jelenlétem ellen, és hogy én
ott bármit is dolgozzak a kertben, vagy betegyem a lábam a kapun. Felróható magatartásom
abban áll, hogy erőszakosan zaklattam a sértettet. Pedig én csak a bűncselekmény előtt
jártam a sértettnél.

Tegyük fel, hogy ott jártam. Tegyük fel, hogy volt elszámolási vitánk, és én mérges
voltam, de ez még nem bűncselekmény, én nem tudhattam, hogy látogatásom után ott
emberhalál fog bekövetkezni. Tehát abszurd az az állítás, hogyha valaki egy bűncselekmény
előtt többször is találkozik a sértettel, ezzel "neki felróható" módon magára
tereli a gyanút. Tény, hogy gyanúba keveredtem, de mindez nem nekem felróható, hiszen
nem láthattam délben, hogy mi történik délután.

Pusoma Dénes ártatlan, de nem eléggé – írták rólam.

Olvasson tovább: