Kereső toggle

Nem évülhetnek el a gyermekrablási ügyek

Piszkos háború a csecsemők ellen

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A svájci igazságszolgáltatás a héten Emilio Massera kiadatását kérte Argentínától,
arra hivatkozva, hogy a volt admirális felelős egy svájci-chilei állampolgár eltűnéséért.
Massera annak idején az argentin katonai junta második számú vezetője volt. Jelenleg
házi őrizetben tartják a diktatúra idején, a "piszkos háborúként" emlegetett
időszakban elkövetett megrázó gyermekrablási ügyek miatt, amelyeknek részletei csak
most kezdenek napvilágot látni a sajtóban.

A chilei-svájci állampolgárságú Alexis Jaccard 1977 májusában tűnt el. A férfi
arra készült, hogy Argentína fővárosából Santiagóba, Chile fővárosába utazzon,
amikor az argentin hatóságok letartóztatták. Azt követően nyoma veszett, és azóta
sem tudni, hogy mi történt vele. Jaccard feltehetően az akkori dél-amerikai katonai
rezsimek áldozatául esett, amelyek törvénytelen eszközök alkalmazásával véres
leszámolást indítottak a politikai máskéntgondolkodók ellen.

Masserát Argentínában 1985-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték,
egyebek között emberiség elleni bűncselekmények és kínzások elkövetéséért.
Carlos Menem államfő 1990-es amnesztiarendeletének köszönhetően azonban visszanyerte
szabadságát, míg idén október 24-én ismét le nem tartóztatták a junta idején
elrabolt gyermekek ügyével kapcsolatban.

Argentina egyike azoknak a latin-amerikai országoknak, ahol az 1970-es és 80-as években
a katonai rezsimek lábbal taposták az emberi jogokat. A chilei ex-diktátor közelmúltban
történt letartóztatása a világ figyelmét újból ráirányította a dél-amerikai
nemzetek egykori despotáinak személyeire, akiket sok esetben pontosan azok az
amnesztia-rendeletek védelmeznek, amelyeknek a demokráciára való áttérést kellene
szolgálniuk. Argentínában a borzalmak tetőfoka 1977-ben volt, amikor a katonai junta a
becslések szerint 10-30 ezer állampolgárt gyilkoltatott meg. Az állami terror részeként
a szülők feltételezett kommunista érzelmei miatt erőszakosan szakították el az anyáktól
gyermekeiket – írta a U.S. News and World Report cím? amerikai lap.

A katonai kormány humánusnak távolról sem nevezhető "örökbefogadási programja"
annak a "piszkos háborúként" aposztrofált politikai tisztogatásnak a részét képezte,
melynek fő célja az volt, hogy az argentinok következő generációját "megtisztítsa"
az akkori politikai álláspont szerint felforgatónak minősített eszméktől. Az átnevelési
program ijesztően hatékonyan működött. Az akkor elrabolt többszáz csecsemő mára már
fiatal felnőtté vált, és sokan közülük nincsenek is tudatában annak, hogy nevelőik
nem valódi szüleik. Bár némelyikük tudja az igazságot a származásával
kapcsolatban, mégis hajthatatlanul védelmezi katona vagy rendőr szüleit, akik őt
annak idején örökbefogadták és felnevelték.

Silvia Quintela négyhónapos terhes volt, mikor egy titkos fogdába szállították
Buenos Aires mellett. Mikor szülési fájdalmai megkezdődtek, szemét bekötve, hordágyra
kötözve szállították egy katonai kórházba. Nem sokkal azután, hogy gyermekét
napvilágra hozta, megölték. Quintela férje, Abel Madariaga, aki szerencsésebben járt
feleségénél, és azóta sem hagyott fel elrabolt gyermekük utáni kutatással, most úgy
hiszi, végre megtalálta őt egy huszonegyéves fiatalember személyében, aki – mint
mondja – tökéletes hasonmása meggyilkolt nejének.

Pablo Bianco, a gyermek azonban hallani sem akar Madariagáról, és nem hajlandó alávetni
magát a vérvizsgálatnak, amely igazolhatná a vérségi kapcsolatot. A fiú nevelőapját,
Norberto Bianco katonai orvost – aki jelenleg letartóztatás alatt áll – azzal vádolják,
hogy több csecsemőrablást is véghez vitt, végül pedig megtartott magának két
kisgyereket, Pablot és egy kislányt, akinek a Carolina nevet adta. Bianco mellett
azonban másokat is letartóztattak. Az egyik fővádlott az ügyben a júniusban letartóztatott
Jorge Videla tábornok, aki a katonai junta vezetője volt 1976 és 1983 között. Ő volt
az, aki a csecsemőüzletet elrendelte. A vádlottak padjára került Emilio Massera admirális
is, aki szintén a junta egyik prominens tagja volt. Őt azzal vádolják, hogy az
argentin hadiflotta laktanyáit használta fel a szülők likvidálásra és a csecsemők
elrablására. Mindhárom vádlott életfogytiglani börtönbüntetésre számíthat,
amennyiben az ellenük felhozott vádak beigazolódnak.

Bár Videla és a juntának más tagjai is kegyelmet kaptak Carlos Menem elnöktől
1990-ben, egy argentin bírósági döntés kimondta: az amnesztia nem vonatkozik a
csecsemők elrablására. Sok argentin állampolgárt sokkhatásként érték a
Videla-Bianco-Massera-ügy kapcsán napvilágra került tények. Az eljárás során több
ápolónő, nőgyógyász és más kórházi dolgozó is egybehangzóan tanúsította,
hogy anyák ágyukhoz láncolva voltak kénytelenek megszülni gyermekeiket, és sokszor
hiába kérték, hadd vegyék az újszülöttet legalább csak egyszer a kezükbe. A múlt
bűneinek kiderültével egyre többen követelnek igazságszolgáltatást. Egy Buenos
Aires-i közvélemény-kutatás azt mutatja, hogy a főváros lakosságának 74 százaléka
szerint szükséges a "piszkos háború" eddig elhallgatott bűntetteinek kivizsgálása,
és az abban résztvevők felelősségre vonása.

Az egyik argentin szervezet, a "Plaza de Mayo Nagyanyái" elnevezés? csoport a "piszkos
háború" alatt eltűnt személyek felkutatását tűzte zászlajára. A múlttal való
szembenézés talán az "eltűntek gyermekeiként" emlegetett, a két évtized alatt
felnőtté vált örökbefogadottak számára jelenti a legnagyobb dilemmát. Valahogyan
össze kell egyeztetniük vér szerinti szüleik szomorú sorsát azzal a ténnyel, hogy
– sokszor szeretett gyermekként – idegenek nevelték fel őket. A tinédzser korukból
éppen kilépő fiataloknak a következő kérdéssel kell szembenézniük: bírósági úton
újraegyesítsék-e őket valódi családjukkal vagy sem? A válasz a Plaza de Mayo
Nagyanyái szerint egyértelműen igen. A szervezet a vérminták és a gén-adatbank segítségével
negyvenegy elrabolt személyt már sikeresen újraegyesített vér szerinti családjával.
Van azonban néhány kiskorában elrabolt fiatal, aki a kérdésre határozott nemet
mondott.

Pablo és Carolina Bianco például a szomszédos Paraguayba menekült a bírósági döntés
elől, amely kimondta, hogy kötelező alávetniük magukat a vérvizsgálatnak. "Engem
nem érdekel, mit mondanak. Nem tudják bizonyítani. Nem érdekel Videla. Én csak apámat
és anyámat szeretném viszontlátni" – mondta Carolina még a nyáron egy TV-stábnak
nyilatkozva. Madariaga, aki úgy hiszi, ő az igazi apa, együtt érez velük. "Megértjük,
hogy nehéz nekik. Az igazsággal való szembenézés azt jelenti, hogy rá kell jönniük,
azok, akikről azt hitték, szeretik őket, csak hazugságokkal tömték tele a fejüket"
– mondta. Elena Gallinarist tízéves korában találta meg nagyanyja és nagybátyja.
Miután a vérvizsgálat egyértelművé tette a rokoni kapcsolatot, a bíró tudomására
hozta valódi származását. A most huszonegy éves Elenát sokkal szorosabb szálak fűzik
vér szerinti családjához, mint ahhoz a rendőrhöz és feleségéhez, aki tíz éven
keresztül őt nevelte. Mivel mindent tudni szeretne meggyilkolt szüleiről, Elena hosszú
órákat tölt a róluk készült fényképek, és a velük kapcsolatos újságcikkek
tanulmányozásával. Valódi szülei utáni vágyakozása éles ellentéte Carolina és
Pablo Bianco viselkedésének, akik biológiai szüleiket "felforgatóknak" nevezték.

A dilemma elé állított argentin fiatalok egy része megpróbálja magát kivonni az ügyből,
míg mások segítőcsoportot alakítottak. A tizenhétéves Carlos D\'Elia a sajtót
arra kérte, hogy felejtse őt el, biológiai nagyanyját pedig, hogy ne nyilatkozzon
senkinek. A fiú teljesen kétségbe esett, mikor katona nevelőszüleit börtönbe zárták,
új családját pedig csak most kezdi megszokni. A többi eltűnt szülő gyermekéhez
hasonlóan D\'Eliának is hirtelen szembe kellett néznie azzal a múlttal, amelyről
addig nem tudott, de amelyet ugyanakkor addig nem is próbált elkerülni.

Olvasson tovább: