Az apokaliptikus mese Washington legújabb félelmét leplezi le: a vegyi, biológiai
és nukleáris fegyverekkel elkövethető terrortámadástól. A nem túl távoli múltban
három esemény alapozta meg a politikaformáló elit e félelmeit: a japán Aum Shinrikyo
kultusz által 1995-ben végrehajtott mérgesgáz-támadás a zsúfolt tokiói metrón, a
volt Szovjetunió jelentős biológiai fegyverprogramjáról szóló új információk, és
a zavarba ejtő felfedezések Szaddám Huszein iraki elnök rejtett vegyi és biológiai
fegyvereiről. William Cohen védelmi miniszter így summázta a tömegpusztító
terrorizmust körülvevő hangulatot: "Már nem az a kérdés, megtörténhet-e, hanem
hogy mikor."
Az ilyen borúlátó előrejelzések talán jót tesznek egy izgalmas újsághírnek vagy
egy filmnek, de semmiképpen sem építőek a politikában. Ahogy a félelem légköre
eddig példátlan módon átjárja az amerikai védelmi rendszert, a világ kormányai is
egyre több figyelmet szentelnek a fenyegetésnek. De bármilyen ijesztőek is a kilátások,
a viszonylag kicsi kockázat nem igazolja a védelembe befektetett hatalmas összegeket.
Nemcsak azért, mert az óvintézkedések többsége teljesen hatástalan, hanem mert ezek
meghozatalával a potenciális szuperterroristák tágabb céljai valósulnak meg: lekötik
az ország erőforrásait, és pánikhangulatot hoznak létre, amely bármilyen terrortámadás
hatását jelentősen megnöveli.
Kapacitás és káosz
Az 1999-es amerikai költségvetés – amennyiben a kongresszus jóváhagyja – többszáz
millió dollárt szán a szuperterrorizmus megtorlására és a támadás utáni talpraállást
elősegítő programokra, ide értve a hatalmas fertőtlenítő állomásokat, ellenszérum-rakományokat
és antibiotikumot, valamint a vegyi és biológiai fegyverek felkutatásának fejlett
eszközeit, a speciálisan képzett szakemberekkel együtt. Intézkedések történtek
annak biztosítására, hogy a gyógyszergyártó cégek és kórházak megfelelő ellátást
biztosítsanak egy esetleges terrortámadás után. Ha ilyen ütemben halad a védelmi
program kidolgozása, a következő évtizedekben ennek számlája akár több milliárd
dollárra is rúghat.
Vajon mi áll a megnövekedett félelem mögött, mi diktálja a terrorizmus szakértőinek
és magas rangú kormányzati tisztségviselőknek egyaránt, hogy hamarosan egy eddig példátlan
katasztrófa tör az Egyesült Államokra?
Érveik mögött két feltevés rejlik.
Az egyik szerint bárki, aki hozzáfér a modern biokémiai technológiához, és
rendelkezik némi – mondjuk főiskolai szint? – természettudományos képzettséggel,
elő tud állítani akár London, Tokió vagy Washington elpusztításához elegendő
vegyi és biológiai fegyvert háza pincéjében. A szükséges nyersanyagok könnyen elérhetőek
a gyógyszergyártóknál, génbankokban, egyetemi laboratóriumokban, vagy akár a helyi
patikában. Manapság ez a tény okozza a legtöbb aggodalmat.
Az aggodalom másik oka, hogy a hidegháború utáni világban hemzsegnek a szélsőséges
csoportok, vallási fanatikusok és különféle őrültek, akiknek leghőbb vágya, hogy
csapást mérjenek a civilizált világra – legelőször is Amerikára. Legtöbbjüknek
egyre több lehetősége van hozzáférni, illetve előállítani tömegpusztító
fegyvereket. Az ilyen csoportokat vagy egyéneket nemigen rettenti el a túlerő
klasszikus fenyegetése.
Ez a kétpólusú logika azonban hibás. Alapvető tévedés lenne azt gondolni, hogy a tömeges
terrorizmus elkerülhetetlen. A terroristák éppen arról szeretnék meggyőzni a világot,
hogy bárhol, bármikor támadóképesek, de káoszról igazán nem lehet beszélni. A
terroristák viselkedése nagyon is kiszámítható, és a legtöbb csoportot idejekorán
azonosítani lehet. Azok, akik százzerek megölésével fenyegetőznek, tisztában vannak
vele, hogy túlélési esélyeik szinte a nullával egyenlőek. A terroristák nem tömegpusztítást,
hanem tömeges figyelmet akarnak elérni. A tömegek szimpátiájára van szükségük.
Ugyanakkor nem egyik napról a másikra lesz valakiből terrorista. Időbe telik, míg
valaki veszélyessé válik, míg annyira meg tudja keményíteni magát, hogy polgárokat
öljön meg. Nem mellékes, hogy a terrorizmus – kevés kivétellel – csoportjelenség.
A radikális szervezetek ideológiájuk hirdetésével és tevékenységükkel már korán
felhívják magukra a figyelmet, így a veszély feltérképezhető. A hatékony megelőzés
jobb módszer, mint a túlfűtött, pánikkeltő retorika.
A legveszélyesebbek
De kiktől is kellene a legjobban tartani? Történelmi tapasztalatok és a legjobb kutatók
véleménye alapján a következőkkel számolhatunk:
Ezredvégi vallási kultuszok, amelyeknek közös jellemzője, hogy a világtól elzárkózva
várják a világvégét, de másokra nem jelentenek veszélyt. Leginkább önmagukra veszélyesek,
például kollektív öngyilkosság elkövetésével. Ez alól kivételt jelentett a japán
Aum Shinrykyo kultusz, amelynek tagjai mérgesgáz-támadást intéztek a tokiói metró
utasai ellen.
Olyan brutalizálódott csoportok is veszélyt jelenthetnek, melyeket a nemzetüket ért népirtás
vagy fenyegető, visszafordíthatatlan pusztulás miatti bosszúvágy hajt. Határtalan
haragjuk és a tehetetlenség érzése miatt rendszerint mindent egy lapra tesznek fel.
Kis terroristasejtek vagy társadalmilag kirekesztett csoportok, akik reális politikai célok
híján nem számolnak kellőképpen a vegyi vagy biológiai fegyverek használatának következményeivel.
Bár teljesen nem zárható ki, mégis valószínűtlen, hogy az ilyen elszigetelt egyének
vagy kis csoportok hozzájussanak a tömegpusztításhoz szükséges fegyvermennyiséghez.
Egy rögeszme anatómiája
A Hamasz-, Hezbollah- és Iszlám Dzsihád-féle csoportok, amelyektől sok amerikai
olyannyira tart, nem tartoznak a szuperterroristák közé. Bár e szervezetek és állami
szponzoraik gyűlölik a "Nagy Sátánt", Amerikát, tudják, hogy egy Hirosimához
hasonló katasztrófa az ő létüket és jövőjüket is veszélyeztetné – ezt pedig
biztosan nem szeretnék. Ha úgy látszik, hogy egy sikeres szuperterrorista támadás
veszélye ennyire kicsi, akkor mégis miért tart tőle olyan sok ember?
A félelem kialakulásában komoly szerepet játszik a dolgok egyfajta összemosása. A
legtöbben elfelejtik megkülönböztetni a terrorizmus négy fajtáját: a tömegbalesetet
okozó terrorizmust, az államilag támogatott, vegyi és biológiai fegyverekre épülő
terrorizmust, a kis hatókör? vegyi és biológiai terrortámadásokat és a
szuperterrorizmust. A Pan Am 103-as gépe elleni támadás, az oklahomai és a New York-i
World Trade Center-beli robbantás a civilek tömeges megölésére irányuló hagyományos
terrorizmus példái. A Nyugat iránt ellenséges érzelmeket tápláló államok
esetleges vegyi és biológiai támadásai a második kategóriába tartoznak. A harmadik,
ezektől élesen megkülönböztethető kategóriát a vegyi és biológiai fegyverekkel
elkövetett kis hatókör? támadások jelentik. A szuperterrorizmus – a vegyi és biológiai
fegyverek stratégiai használata tíz- és százezrek elpusztításának céljával –
erősen elkülönül mind a három másik kategóriától. A kérdés nem fegyverek
menynyiségéről és kapacitásról szól, hanem a csoportmentalitásról és a pszichológiai
motívumokról. Csak egy ritka szélsőséges gondolkodású, minden politikai és morális
megfontolástól mentes csoportról feltételezhető, hogy ilyen támadást indít.
A félelem generálásának másik fő tényezője az anyagi érdek. A szuperterrorizmustól
való rettegés nagy valószínűséggel gazdaggá tesz néhány vállalkozót, és jómódot,
illetve hírnevet biztosít egypár szakértőnek. A terrorizmus-ellenes megszállottság
és a következő években várható hatalmas kormányköltségvetés előreláthatólag
nagy hasznot hoz majd az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Hivatalának, az újonnan létrehozott
katonai és rendőri kommandós csoportoknak és egy sor energia- és közegészségügyi
egységnek. A szuperterrorizmusról szónoklók szívesen tetszelegnek a civilizációt a
21. század legnagyobb fenyegetésétől megmentő összefogás részeseinek szerepében.
Krimiíróknak, kiadóknak, tévétársaságoknak és szenzációhajhász újságíróknak
szintén jól jön a szuperterrorista őrület. Clintonhoz közeli források szerint az
elnökre olyan mély benyomást tett egy szuperterrorista támadást leíró regény, hogy
továbbította azt Newt Gingrich fehér házi szóvivőnek és a hírszerző szerveknek
további áttekintésre és analízisre. De bármennyire is személyes és anyagi érdekből
energizálja a média ezt a rettegést, tudni kell, hogy ezzel a nagyközönség komoly
pszichikai szükségletét is kielégíti. Az emberek imádnak félni. Mindennek a végén
persze az adózó állampolgár fizet.
Hajszálon függő védelem
Való igaz, hogy terrorista körökben nő az érdeklődés a kis hatókörű, taktikai célokból
bevethető vegyi és biológiai fegyverek iránt. Az ilyen fegyvereket körülvevő misztérium
szerint dühödt, a társadalomtól elidegenedett csoportok hagyományos politikai célok
elérésére használhatják őket. Ezek felderítése és kivédése azonban nem kerülhet
tetemes öszszegbe. A vita végső forrása ismét a pénz. Amennyiben a nagyarányú támadás
valószínűsége ennyire kicsi, a támadás utáni helyreállítás is sokkal kisebb összegeket
emészt fel. A pénzt igazából a korai felderítésre kell fordítani, és a retorikájukban
és tevékenységükben radikalizálódást mutató csoportok figyelemmel kísérésére.
Semmilyen empirikus vagy logikus érv nem támasztja alá azt az elméletet, hogy a
terrorizmusnak valamilyen posztmodern korszaka lenne eljövendőben, vegyi és biológiai
fegyverekkel felszerelt tömeggyilkosokkal közöttünk. A valódi szuperterrorizmus nem
jelenthet egy Hirosima-méret? katasztrófát, sokkal inkább egy széles körben
elterjedő pánikot, amelyet néhány halálos áldozatot követelő kisebb terrortámadás
okoz. Ne felejtsük el, hogy a terrorizmus lényege nem a gyilkolás. A lényeg a pszichológiai
hadviselés, amelyben néhány ember megölése meggyőzi a többséget arról, hogy rá
is sor kerülhet. Az ilyen esetek nyomán kialakuló rémhírek, idegesség és hisztéria
teljes lakónegyedek, esetleg városok pánikszer? kilakoltatásához vezethet, ezáltal
akár közvetetten okozott halálesetekhez is. Ilyen veszélyek mellett nehéz lesz ellenállni
annak az igénynek, hogy – akármilyen abszurd összegekre rúgóan is – az Egyesült
Államok megnövelje terrorizmus-ellenes költségvetését. A fenyegetést komolyan kell
venni, de a közvéleménynek tudnia kell, hogy egy valódi katasztrófa veszélye nem
komoly. A félelem azonban fertőz, és egy visszafogott amerikai álláspont sokakat kijózaníthat
a világméretű mániából.
(A Foreign Report folyóirat cikkét Szabó Ibolya Anna fordította. Rövidített változat)
1998. 10. 10. (II/41)
