Valóban, sok helyen felmerül manapság ez a témakör. Mit is mondhat egy tanár a
padokban ülő nebulóknak, ha azok felvetik és mélyebben firtatni kezdik a kérdést.
El lehet tussolni a dolgot valamiféle ötletes vagy szellemes válasszal, de vajon
megoldja-e a problémát az ilyen fellengzős hozzáállás, vagy esetleg csak olajat önt
a tűzre? A diákok nyilvánvalóan azért fordulnak az oktatójukhoz ilyen kérdésekkel,
mert egyrészt bíznak benne, másrészt szüleiktől esetleg nem kapták meg a kellő
felvilágosítást. Elképzelhető, hogy a gyerekek esetleg már megkíséreltek feleletet
kapni a kérdéseikre a médián vagy a számítógépen keresztül, de előfordulhatnak
olyan részletek, amelyek továbbra sem világosak előttük, és ezeket szeretnék tisztázni.
A kérdés az: szabad-e a fiatalokat tájékozatlanul hagyni, avagy jobb, ha teljes, de
legalább részleges képet nyernek a dologról? A válasz erre is sokféle lehet, de talán
a legildomosabb, ha a gyerekek nemcsak szajkóznak valamit, hanem tudják, hogy miről
beszélnek és képesek megítélni annak helyes vagy helytelen voltát. Az oktatóknak
tehát az a feladatuk, hogy ezt tudatosítsák az iskolában és a helyes útra tereljék
a fiatalkorúakat.
Van azonban a dolognak egy másik oldala is. Napjainkban a gyerekek már korán szembe kerülnek
az élet komolyabb problémáival, hiszen a korszer? média jóvoltából ez szinte óhatatlan.
Nomármost, ha egy iskolás azt hallja a rádióban vagy a televízióban, hogy az elnök
nem mondott igazat az esküdtszék előtt, akkor joggal kérdezheti meg akár szüleitől,
akár tanítóitól, vajon neki is szabad-e így cselekednie, ha az államfő megengedheti
magának, hiszen a demokratikus rendben a legmagasabb hivatalokban lévő személyek sem
állnak a törvény fölött.
Persze nem könnyebb a helyzete az amerikai törvényhozásnak sem, mivel az elnök nyilvánosan
elismerte, hogy valótlanságot állított eskü alatt. A hamis tanúzás pedig büntetést
von maga után. Az ilyen esetben a Kongresszusnak jogában áll olyan határozatot hozni,
amely eltávolítja az elnököt a hivatalából. A dolog azonban korántsem olyan egyszerű,
mint amilyennek látszik. Az Egyesült Államokban minden bizonnyal demokrácia van, és
ez az államforma sok jogot ad a polgároknak, de épp elég kötelességet is ró rájuk.
Fokozott mértékben vonatkozik ez az ország választott tisztségviselőire. Ott van
azután a közvélemény, amelynek súlya van, és a médiának még annál is nagyobb.
Jelenleg országszerte folyik a vita arról, vajon helyes-e az elnök magánéletét
kiteregetni, avagy sem. Sokan úgy vélekednek, hogy ez megsérti az úgynevezett "Privacy
Act", azaz "a magánéletről szóló törvény" előírásait. A másik tábor
viszont azt vitatja, hogy az elnök bűncselekményt követett el, tehát felelnie kell érte,
mint minden más rang nélküli polgárnak kellene.
A törvényhozásban már saját pártjának egyes képviselői is elítélik az elnököt
viselt dolgaiért, és javasolták hivatalból történő eltávolítását. Más demokraták
síkra szállnak az államfő mellett, és körmükszakadtáig hajlandóak harcolni az
ilyen megnyilvánulások ellen. A Kongresszusban viszont kisebbségben vannak a demokraták,
így a nagyobb felelősség a republikánus képviselőkre hárul. Az egész ország, de
azt hiszem, talán az egész világ emlékszik még a Nixon elnök idejében lejátszódott
Watergate-botrányra és arra, hogy az akkoriban többségi Demokrata Párt kongresszusi részlege
milyen ádázul kirohant az elnök ellen, követelvén eltávolítását, amit bizonyára
meg is szavazott volna, ha az államfő meg nem előzi az egész folyamatot azzal, hogy önként
lemond és távozik a Fehér Házból.
Mi az oka annak, hogy a republikánusok most húzódoznak attól, hogy visszaadják a kölcsönt?
Feltehetően megvan a kellő magyarázatuk magatartásukra – a dolog nyitja valószínűleg
valamiféle politikai megfontolás. Amennyiben most elindítanák az elnök eltávolításának
folyamatát, esetleg meg is tudnák szerezni hozzá a kellő szavazati többséget. A bökkenő
csupán az, hogy a legközelebbi elnökválasztás csak 2000-ben lesz és odáig még több,
mint két esztendő van hátra. Amint az köztudomású, az elnök eltávolítása esetén
az alelnök lép a helyébe és költözik be a Fehér Házba. Két év alatt pedig megvan
a lehetősége annak, hogy az alelnökből lett elnök alaposan megerősítse politikai
helyzetét. Hozzájárul ehhez az a tény, hogy Amerikában az úgynevezett "incumbent",
azaz "hivatalban lévő" köztisztviselő mindenkor előnyt élvez a választók körében
a "challenger"-rel, tehát a "hivatalon kívüli vetélytárssal" szemben. A
republikánusok viszont két év múlva szeretnék viszszanyerni az elnöki hivatalt, amit
két ízben is elvesztettek. Az ő érdekük tehát az, hogy az esetleg államfővé előlépő
alelnök ne vehesse be magát úgy az elnöki palotába, hogy ne tudják onnan kiköltöztetni.
Ennek megfelelően nem valami nagyon hangoskodnak az elnök eltávolításáért.
A republikánusok végül is elindították az elnök hivatalból való eltávolításának
folyamatát. Várhatóan alkotmányjogi és törvényhozási hercehurcákkal húzzák majd
el az ügyet olyannyira, hogy a szavazásra csak néhány héttel a választás előtt kerüljön
sor. Így két legyet üthetnek egy csapásra, mivel eltávolítják hivatalából az államfőt,
ugyanakkor nem adnak időt és módot az alelnöknek, hogy túl hosszú ideig kormányozzon,
és beépüljön az elnökségbe.
Az elnök számára tehát a hamleti kérdés: "Menni vagy nem menni
?!"
Az előbbiek mindössze elgondolások, esetleg megvalósíthatatlan töprengések, de hát
a demokráciában pontosan ez a szép, hogy az újságíró a megtorlástól való félelem
nélkül, nyugodtan kifejtheti elgondolásait és véleményét. Annakidején egy kedves
anekdota járta, amely felvetette a kérdést, hogy mi a különbség a szovjet és az
amerikai szólásszabadság között? A válasz az volt, hogy Amerikában a szólás után
is megmarad a szabadság.
1998. 10. 31. (II/44)
