A norvég fővárosban folytatott megbeszélések sikerre vezettek, s Washingtonban a
Fehér Ház zöld gyepén aláírhatták az Elvi Nyilatkozatot Izrael és a palesztinok
megbékéléséről, egymás kölcsönös elismeréséről, valamint az erőszakról való
kölcsönös lemondásról.
Az egyezmény jogi alapja, az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242. (1967) és 338.(1973) sz.
határozata, mely szerint a felek kötelesek tárgyalások útján megoldani vitájukat. A
megoldásnak két alapelvet kell figyelembe vennie. Az egyik Izrael csapatainak kivonása
az 1967-ben elfoglalt területekről. A másik pedig az, hogy a térség minden államának
joga békés és biztonságos határok között élni. A határozatok elfogadása mellett
az értelmezésben jelentős eltérések vannak. Izrael szerint a két alapelvet együttesen
kell figyelembe venni. Vagyis a visszavonulás mértéke függvénye a békés és biztonságos
határoknak. Eszerint Izrael csak olyan mértékben vonja ki csapatait az elfoglalt területekről,
amilyen mértékben az nem veszélyezteti békéjét és biztonságát. A palesztinok követelik
majd a végső rendezésről szóló tárgyalásokon, hogy Izrael teljesen vonuljon ki Gázából,
a Nyugati Partról és Kelet-Jeruzsálemből, de ez nyilvánvalóan Izrael ellenállásába
fog ütközni. A határozat hallgat a palesztin államiságról, s a problémát menekült-kérdésként
kezeli. Ez azt jelenti, hogy Izraelnek nem kötelessége egy független palesztin állam
elfogadása.
Az Elvi Nyilatkozat szerint a békefolyamat két alapvető szakaszból áll. Az első az
átmeneti megállapodás a Gázai övezetben és a Nyugati Parton létesítendő palesztin
autonómiáról, a második, befejező szakasz a palesztin autonómia végső jogállásáról
való határozat. Ötéves átmeneti időszak után a folyamatnak 1999. májusáig be
kellene fejeződnie. Ám a folyamat jelentős késésben van, mert a végső rendezésről
szóló tárgyalásoknak már három éve meg kellett volna kezdődniük. A késedelemért
a nemzetközi közösség és a palesztinok is egyaránt Izraelt hibáztatják. Ezzel
szemben a tények vizsgálata azt mutatja, hogy a mulasztásért a felelősség egyértelműen
Jasszer Arafatot terheli.
Az egyezményben Izrael és a PFSZ kölcsönösen elismerte egymást, a két nép
politikai jogait, kölcsönösen lemondtak az erőszak alkalmazásáról, s úgy határoztak,
vitás kérdéseiket tárgyalások útján rendezik majd. Jasszer Arafat külön levélben
vállalta a Palesztin Nemzeti Tanács összehívását szervezete Alapokmányának a módosítására.
(Ezt mind a mai napig nem teljesítette.)
Izrael területeket és autonómiát ad
Az első fázisban a megállapodás szerint Izrael átadta a polgári közigazgatás jogát
a Gázai övezetben és a Nyugati Parton a megszerveződő Palesztin Autonómia h atóságának,
és 1994. májusától kezdve kivonta csapatait az övezetből és Jerikóból, majd a
nagyvárosokból, Betlehemből, Tulkáremből, Kalkiliából, Nabluszból, valamint az
azokat körülvevő falvakból. Szabadon engedte az izraeli börtönökben elzárt
palesztinok egy részét, s felfegyverezte a megalakuló palesztin rendőrséget. Általános
választásokat tartottak – először szabadon – a Palesztin Autonómia Tanács 82 képviselői
helyére, amelynek elnöke nagy többséggel Jasszer Arafat lett.
A látványos kibékülés kétfelé osztotta az izraeli társadalmat. A baloldal üdvözölte,
a jobboldal elutasította a megállapodást. Ez utóbbiak szerint az 1967-ben elfoglalt
területek, Júdea és Somrun a történelmi Izrael része, lemondani róluk nem szabad.
Az ellenzék világi fele szerint Izrael nem bízhat meg Arafatban, a véreskez? háborús
bűnösben. A vallási része szerint a Mindenható adománya nem adható át a zsidó nép
ellenségének.
A baloldali kormány gondolkodására szintén rányomta bélyegét a Rabin és Peresz közötti
ellentét. Peresz az "Új Közel-Kelet" utópiáját akarta megvalósítani, amelyben
a két nép véget vetve a háborús szenvedéseknek gazdasági-technikai és szellemi
kooperációban felvirágoztatja majd a térséget, amelyben Izrael gazdasági
nagyhatalommá válik. Rabin ebben egyáltalán nem bízott. Szerinte a megoldás a két nép
totális szétválasztása. Nézetkülönbségük ellenére abban egyetértettek, hogy
mielőtt Izraelnek szembe kell néznie Iránnal, a leendő katonai atomhatalommal,
rendeznie kell a palesztinokkal és a határos arab államokkal a viszonyát, hogy megerősítse
helyzetét a térségben.
Izrael megtette a maga részét. A történelemben először háborús győztesként
jelentős területeket adott át a palesztinoknak, annak fejében, hogy békét és
biztonságot kap cserébe. Erre azonban még ma is várnia kell. Arafaték nem számoltak
le a megbékélést ellenző iszlám fundamentalista, rasszista, antiszemita Hamasszal és
az Iszlám Szent Háború – elnevezés? szervezettel. Arafat éppen ellenkezőleg:
titkos megállapodásban vállalta, hogy nem akadályozza Izrael-ellenes tevékenységüket,
és cserében e szervezetek nem támadják az Autonóm Hatóságot. Arafat az oslói
egyezményt a hitetlenekkel kötött ideiglenes paktumnak tekintette, taktikának, amely
nem mond ellent az Izrael lerombolását célzó stratégiának. Így nyilatkozott az
egyezmény aláírását követően egy johannesburgi mecsetben, majd egy évvel később
a Stockholmban akkreditált arab nagykövetek előtt.
A palesztinok a területekért terrort adnak cserébe
Az átmeneti időszak első három évében egymást követték a súlyos áldozatokkal járó
tömeges merényletek, amelyekben ráadásul időnként még a palesztin rendőrség
tagjai is szerepet vállaltak. (A 36 terrorista közül, akiknek a kiadatását Izrael követeli,
12 rendőr.) Ebben az időszakban az áldozatok száma egy hasonló, bár "nem békés"
időszak áldozatainak többszörösére rúgott. Kamikáze merénylők autóbuszokat
robbantottak Jeruzsálemben és Tel Avivban. Lövöldözések, kézigránátos merényletek,
késes szurkálások váltogatták egymást. Az ellenzék ezen időszak 250 halottját már
az oslói szerződés, a "béke" áldozatainak tekintette.
Arafat nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Nem módosította a PFSZ Alapokmányát,
nem fegyverezte le az iszlám terrorszervezeteket, sőt szövetséget kötött velük. A
terrorcselekményt elkövetőknek menedéket nyújtott, sőt egy részüket besorozta rendőrségébe,
amelynek létszámát 40 ezerre növelte (az oslói megállapodás 24 ezer rendőrt enged
meg). A háborús uszítás Izrael ellen úgy folytatódott, mintha nem írtak volna alá
semmiféle egyezményt. A palesztinok területeket kaptak, de nem adtak cserébe békét
és biztonságot.
Pereszék hibát követtek el, amikor nem függesztették fel a folyamatot, s nem követelték
meg Arafattól az egyezmény teljes végrehajtását. Az izraeli társadalom teljes
megosztottságát csak megerősítette, amikor a vallásos cionista Jigal Amir joghallgató
1995. novemberében több lövéssel megölte Rabin miniszterelnököt egy Tel Aviv-i békedemonstráción.
Amit Rabin és Peresz elnézett Arafatnak, azt izraeli választók nem bocsátották meg.
Az 1996. évi választásokon a jobboldali koalíció a "biztonságos béke" jelszavával
győzött. Netanjahu miniszterelnök a kölcsönösséget hangsúlyozta: a palesztinoknak
is teljesíteniük kell a maguk részét.
A palesztinok válaszul megszakították a biztonsági együttműködést az izraeli
titkosszolgálattal, s 1996 szeptemberében kirobbantották az "alagút-válságot".
Arafat szerint az Izrael által már korábban megépített szűk alagút a "Fal" mentén
aláásta a Szikla-mecsetet, s az most össze fog dőlni. A rémhírre a palesztin autonómia
területén zavargások törtek ki, a palesztinok megrohamozták az izraeli határrendőrség
alakulatait, Ráchel sírját Betlehemben, Józsefét pedig Nabluszban. Arafat rendőrei
pedig – a Pereszéktől kapott – automata fegyvereikből tüzet nyitottak, s a támadásoknak
16 izraeli katona esett áldozatul.
Mindezek ellenére Netanjahu 1997 januárjában aláírta a hebroni megállapodást. Átadta
a város négyötödét a palesztinoknak, s az izraeli katonaság a zsidó települések köré
a fennmaradó 20 százalékba vonult vissza. Az újabb paktum további csapatkivonásokat
helyezett kilátásba, azzal a feltétellel, hogy a palesztinok is végrehajtják, amit vállalnak.
Így Arafat kötelezte magát az oslói egyezmény maradéktalan megvalósítására: a háborús
uszítás beszüntetésére, a terror elleni küzdelemre, a biztonsági együttműködés
újraindítására, a zavargások megakadályozására, valamint az Alapokmány módosítására.
Természetesen nem lett semmi. Hebron azóta is terrorfészek. Csak a legutóbbi két hétben
hét terrorcselekmény indult ki innen. Amikor e sorokat írom, temetik Dani Vargast, a
helyi áramszolgáltató társaság 29 éves biztonsági őrét, akit előző nap mészároltak
le Hebronban.
A folyamat emiatt megrekedt
Az oslói folyamat közel másfél évig stagnált. A nemzetközi közösség, a
palesztinok és az izraeli baloldal a kormányt okolta. Megalapozatlanul, mert a késlekedés
nyilvánvaló oka, hogy a palesztin fél nem teljesítette az alku rájuk eső részét. A
terrorcselekmények folytatódtak, bár Arafaték elejét vették a tömeges merényleteknek,
mivel már nem szolgálta az érdekeiket. Az Alapokmány érintetlen maradt, a háborús
uszítás azonban folytatódott, a Hamasz, s az Iszlám Szent Háború továbbra is
zavartalanul működhetett. A fegyvercsempészés és a lázas bunkerépítés egyértelművé
tette: Arafat nem kötelezte el magát a béke mellett. Ezt beszédeiben is rendre kinyilvánította,
mondván: előtte minden opció (így a háború is) nyitott, aki úgy hiszi, hogy ez nem
így van, saját magát csapja be.
A marylandi Wye Plantationben a felek amerikai felügyelet alatt, tíznapos feszített ütem?
tárgyalásokon újabb egyezményt kötöttek. Izrael vállalta, hogy 13,1 százaléknyi
területet ad át a Nyugati Parton a palesztinoknak, Arafaték pedig ismét kötelezték
magukat az idáig elmulasztottak teljesítésére. Így a Palesztin Nemzeti Tanács hatályon
kívül helyezi az Alapokmányt, az Autonómia hatósága 24 ezerre csökkenti a rendőrség
létszámát, begyűjti az engedély nélkül birtokolt lőfegyvereket, felszámolja a
Hamasz és az Iszlám Szent Háború infrastruktúráját, megszünteti az Izrael-ellenes
háborús uszítást, letartóztatja az eddigi terrorcselekmények tetteseit, felújítja
a biztonsági együttműködést, elejét veszi a gépkocsilopásoknak, megakadályozza a
fegyvercsempészést. A megállapodás szerint előbb a palesztinoknak kell teljesíteniük
a maguk részét, s Izrael csak azután, részletekben ad át területet.
Tovább osztódik az izraeli társadalom
Az újabb egyezmény most a jobboldalt is megosztotta. A vallásos fele (a Nemzeti Vallásos
Párt és a Chabad-mozgalom), a világi Comet, a Moledet párt, a Zsidó Telepesek Tanácsa
és a 12 képviselőt számláló Izrael Föld Frontja megvonta támogatását Netanjahutól.
Pártok oszlanak meg, új pártok várhatók, s nem kizárt, hogy a két éve hatalomra
került Netanjahunak előre kell hoznia a választásokat.
A Nemzeti Vallásos Párt további jobbratolódása azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a társadalom
világi és vallásos része között a párbeszéd megszűnik. Izrael földjének "vallásos
és világi megváltása", a vallási és nemzeti cionizmus teljesen elválik egymástól,
s megerősödhet az a zsidó vallási fundamentalizmus, amely elutasít munkát, adózást,
honvédelmet, toleranciát, s az izraeli államhoz való viszonya a közömbösségtől az
ellenségességig terjedhet. Ez megrendítené az izraeli zsidó társadalmat, amelynek
baloldali fele már amúgy is értéket-értékét vesztett.
Az egyezmény izraeli támogatottsága ennek ellenére nagy, bár a megvalósításában
kevesen bíznak. A jobboldal úgy véli, hogy Arafat ezúttal sem teljesíti ígéreteit.
A baloldal pedig Netanjahunak nem hisz. Mindezek ellenére ne temessünk addig, amíg
nincs halott. Az egyezményt megkötötték, reméljük mindkét fél be is tartja, s
akkor nem lesz akadálya a végső megállapodást célzó tárgyalások megindításának,
amelynek keretében a legérzékenyebb problémák várnak megoldásra: így Jeruzsálem,
a palesztin területek jogállása, a zsidó települések, a menekültek és a határok kérdése.
Ezek a legsúlyosabb kérdések, amelyeknek a megoldása különösen nagy nehézségekbe
ütközik majd. A tét igen nagy. A kudarc valószínűsége szintén.
A folyamat vége: háború vagy béke?
Jasszer Arafat elnök kilátásba helyezte a palesztin állam egyoldalú kikiáltását
1999. május 4-én, arra az esetre, ha ezekben a kérdésekben nem születik megállapodás.
Izraeli részről ezt úgy tekintik majd, mint az oslói egyezmény felmondását, s válaszul
kilátásba helyezték a Nyugati Part még izraeli ellenőrzés alatt álló részének
annektálását. Ez nyilvánvalóan fegyveres összeütközés kezdetét jelentené.
Most vegyük sorra az egyes pontokat, benne a palesztin és izraeli álláspontot, s a
lehetséges megállapodás körvonalait.
1.) Jeruzsálem státusa: A palesztinok szerint a város keleti arab fele a születendő
államuk fővárosául szolgál majd. Al-Kudsz (Jeruzsálem arab neve) a muszlim vallás
harmadik legszentebb városa Mekka és Medina után. A Templom-hegyre épített
Szikla-mecsethez való zarándoklat minden hívő kötelessége. A szent helyek legfőbb
őre címéért Arafat és Husszein, a jordán király verseng. Korábban ez a Hasimiták
előjoga volt.
Az izraeliek szerint Jeruzsálem egységes és oszthatatlan város, a zsidó nép és
Izrael örökös fővárosa. A zsidó vallás legszentebb helyei a keleti városrészben
vannak, így a zsidó óváros, benne a Siratófallal és a Templom-hegy- gyel. Jeruzsálem
az ősi zsidó állam fővárosa, amely sohasem volt arab főváros. Jeruzsálem a brit
mandátum alapján a zsidó nemzeti otthon része. A Vatikán álláspontja szerint Jeruzsálemet
– az ENSZ 1948. évi közgyűlés határozata alapján – nemzetközi városként az
ENSZ igazgatása alá kell helyezni. Ezt a megoldást mind a palesztinok, mind Izrael
elutasítják. Az izraeliek Jeruzsálem kérdésében egységesek: a város nem lesz a születendő
palesztin állam fővárosa. A lehetséges kompromisszum: a környező arab falvak egyikének
a városhoz csatolása és "Al-Kudsszá" minősítése. A muszlim szent helyek pedig már
most is az iszlám Wakf kezelésében állnak. Őrzésükben azonban a Jordániával kötött
békeszerződés előjogokat biztosít a Hasimita királyi háznak.
2.) A menekült-kérdés: A palesztinok követelik a menekültek visszatérési jogát,
amely szerint a közel kétmillió menekült egy része települhessen vissza izraeli lakóhelyére.
Aki nem akar visszaköltözni, az kárpótlásra legyen jogosult. Az 1948. és az 1967. évi
háborúban otthontalanná váltak túlnyomó többsége ma is táborokban él. Helyzetük
még mindig megoldásra vár.
Az izraeliek elutasítják a visszatérés jogát. Érvelésük szerint nem kötelesek
befogadni ilyen nagy létszámú – velük szemben ellenséges – arab népességet,
mert azzal az állam zsidó jellegét veszítené el. Ha az araboknak lehet húszegynéhány
államuk, akkor talán a zsidóknak is joguk lehet egyre. Ma is már közel egymillió
arab él az országon belül.
A menekültek az arab országok által indított fegyveres agresszió következményeképpen
váltak otthontalanná, így gondjaik jelentős részét ezeknek az államoknak kell
megoldaniuk. Annál is inkább, mivel Izrael az 1948. évi háborút követően – az európaiakon
felül – hétszázezer zsidót telepített le, akiket az Izrael megalakulását követő
pogrom-hullám űzött el otthonaikból, és akiket elűzőik mind a mai napig nem kárpótoltak.
A visszatérésbe – családegyesítési kérelmek egyedi elbírásán kívül – Izrael
nem egyezik bele. A palesztin autonómia azonban – az erőforrásaihoz mérten – be
kell, hogy fogadja a menekültek egy jelentős részét. A kárpótlásra mind az arab,
mind pedig a zsidó menekültek igényt tarthatnak.
3.) A palesztin területek jogállása: Jasszer Arafat célja a független palesztin állam
kikiáltása Jeruzsálem fővárossal a Gázai övezetben és a Nyugati Parton. Izrael
elutasítja a teljes szuverenitást, de széles kör? autonómiát helyez kilátásba
korlátozott rendőri erőkkel, reguláris hadsereg nélkül. A kül- és hadügyek, a határok
és a tengerparti sáv, valamint a légtér védelme Izrael kezében maradna. A
kompromisszum szerint a palesztinok többet kapnának, mint egy autonómia, de kevesebbet,
mint egy önálló állam. Izrael ugyanis ekkora biztonsági kockázatot semmiképpen sem
vállal majd. Az oslói egyezmény alapjául szolgáló 242. sz. BT-határozat nem szól
palesztin államról, így ez Izraelt nem kötelezi.
4.) Zsidó települések Gázában és a Nyugati Parton: a Palesztin Hatóság követeli
majd a települések felszámolását, és az azokban élő, közel százezer zsidó áttelepítését
Izrael területére. Álláspontjuk szerint az izraeliek által megszállt területen a
zsidók betelepítése törvénytelen volt. Önálló államot követelnek abszolút
szuverenitással, amelyet nem korlátozhatnak a zsidó települések.
A Nyugati Part történelmi nevei Júdea és Somrun, ezek az ősi zsidó állam területét
képezték, a brit mandátumszerződés szerint a zsidó nemzeti otthonhoz tartoznak.
Silo, Bétel, Efrat, Kirjat Arba, Hebron, Tekoah (és folytathatnánk a sort) települései
így nem törvénytelenek, s felszámolásuk szükségtelen. Ha Izraelben élhet milliós
palesztin népesség, akkor – kérdezik izraeli kormánykörök – miért nem élhet százezer
zsidó a palesztin részeken.
Lehetséges kompromisszumként – biztonsági megfontolásokból – Izrael bizonyos
településekről lemond majd, azonban a többségét – úgy gondolom – megtartja. A
palesztinoknak nagyobb esélyeik vannak a zsidó települések lerombolására a Gázai övezetben,
mint a Nyugati Parton.
5.) A határok kérdése: A palesztinok követelése önálló állam a Gázai övezetben
és a Nyugati Parton, Jeruzsálem fővárossal. Az átmeneti megállapodás szerint a határokat
közösen őrzik, előbb az izraeli, majd pedig a palesztin rendőrség ellenőrzi az
utas- és áruforgalmat. A végső megállapodásban követelni fogják a kizárólagos
palesztin ellenőrzési jogot, szárazföldön, levegőben és vízen.
Az izraeliek ezt elutasítják majd, mondván a palesztin széles kör? autonómia a
szuverenitásnak ezen elemeit nem foglalja magában. A palesztinok által ellenőrzendő
terület nagysága mintegy 50 százalék lesz az átmeneti megállapodások végrehajtása
után. Alku tárgya, hogy a végső nagyságban hogyan egyeznek majd meg. Jeruzsálem
azonban nem eladó.
Nem valószínű, hogy Izrael a határok ellenőrzésében enged majd. Ez biztonsági kérdés,
amely kevés rugalmasságot tesz lehetővé. A területek nagyságában azonban valószínű,
hogy a kompromisszum kielégíti majd a palesztinokat. A 242. sz. határozat mindenesetre
nem kötelezi Izraelt a terület teljes kiürítésére.
E kihívások alaposan megpróbálják mindkét felet. Az elkövetkezendő fél év alatt,
benne egy újabb marylandi csúcstalálkozóval márciusban, eldől, hogy e kísérlet a
konfliktus rendezésére sikerrel járt-e. Béke honol majd a Szentföldön, vagy pedig ez
az öt év nem marad más, mint furcsa epizód Izrael háborúkkal dúsan tarkított történelmében.
1998. 10. 31. (II/44)
