Kereső toggle

A szellem hatalma és a hatalom szelleme

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az eggyel korábbi jobboldali miniszterelnök, akiről nem tudható, hogy miniszterelnöki
tanácsadóként nagyhatalmú, szürke eminenciás vagy pedig szinekúrát élvező
politikai emlékmű, egy MDF lakossági fórumon kirohant az SZDSZ sokat emlegetett sajtóbeli
befolyása ellen. A sajtóközlemények szerint az SZDSZ teljes eltüntetését jósolta a
politikai közéletből, majd a sajtó és Boross abban maradtak, hogy csupán az SZDSZ
sajtóhegemóniájának megtöréséről volt szó. Boross Péter újra meg akarta törni
az SZDSZ állítólagos véleményformálási monopóliumát. Nagy múltú politikai
fantazmagória kísért a kirohanásban. Az a múlt századi elgondolás, amely szerint a
közvélemény korlátlanul befolyásolható. Az újságolvasó azt hiszi, amit az újságban
olvas, a tévénéző azt hiszi, amit a tévéhíradó sugároz neki. E szerint a mítosz
szerint a "közvéleménnyel" mindent el lehet hitetni.

A közvélemény korlátlan befolyásolhatóságának ez a rögeszméje a múlt század
végén a jobboldali körökben alakult ki, mivel nem akarták mással magyarázni, hogy
propagandájuk nem versenyképes a demokratikus pártok propaganda-hatásával. A polgári
lapok nagyobb példányszámával magyarázták, hogy a demokrácia eszméi erősebben
hatnak az újságolvasókra, mint az úrtisztelet, a prüdéria és a nagyhatalmi fölény
eszméi. Pedig már akkor is fordított volt az oki összefüggés. Nem a tőkefölény
biztosította nagy példányszám volt az olvasói érdeklődés kiváltója, hanem az
olvasói érdeklődés hozta magával a nagy példányszámot.

A szabadelv? sajtó iránti hisztérikus gyűlölet hazánkban is nagy múltra tekinthet
vissza. Már a két világháború között is hiába strapálta magát a jobboldal, hogy
a liberális újságokat lekonkurálja. A közvéleményt a Miklós Andor-lapok és Légrády
Pesti Hírlapja uralták. A klerikális jobboldal összeszedte nem jelentéktelen anyagi
erejét, és létrehozta a liberális sajtóhegemónia lekonkurálása végett a Központi
Sajtó Vállalatot (KSV), a kormány pedig állami pénzen létrehozta a propaganda
terjesztésére gründolt Stádium Rt.-t. Hiába. Minden politikára odafigyelő tudta,
hogy a híreket és azok magyarázatát csak a liberális sajtóból tudhatja meg, az
ellenoldal lapjaiban (KSV: Nemzeti Újság, Új Nemzedék, valamint a "szegediek", később
a fajvédők kurzuslovag hírharsonája, a Szózat) csak propaganda szövegeket talál.

Az "akié a hírközlés és a propaganda, azé a nép véleménye" téveszmét a Rákosi-korszak
cáfolta meg. Hiába volt hír- és propaganda-monopólium, a nép nem hitte el a
hivatalos közleményeket. A magyar történelemben 1948–1953 között bebizonyosodott,
hogy semmiféle monopolhelyzet? hírközlés nem tudja a közvéleményt formálni, ha állításai
ellentétben vannak a társadalom elemi tapasztalataival, és szemlélete ütközik a társadalom
tagjainak elfogadott értékrendjével.

Az előző kormány idején a demokratikus újságoknak és a tévé hír- és kommentárműsorainak
az adott hitelt, hogy a kormányt és a kormánypártokat is bírálták. Ha a kormány
vagy valamelyik kormánypárt érzékelhető politikai hibát követett el, azt az állami,
kormánybefolyásolta tévé lereagálta. Az életszínvonal-rontó intézkedések társadalmi
fogadtatását sem söpörték szőnyeg alá. Ezt összehasonlíthatta a tévénéző a
kifejlett Antall-rezsim gyakorlatával, amikor a tévéhíradó azzal kezdődött, hogy a
műsor főszerkesztője elmondta a kormányhoz intézett hozsannát, és rázúdította az
akkori ellenzékre az esedékes gyűlölet-tízpercet. Meg is mutatkozott az eredmény a
94-es választáson. A véleményformálás nem monopóliumok kérdése. A társadalmat ma
is inkább a francia forradalom jelszavai, a "szabadság, egyenlőség, testvériség"
eszméi szólítják meg, mint ellenkezőjük: a szabadság helyett Rend, az egyenlőség
helyett Hierarchia és a testvériség helyett Szigor.

Borosst a rádió megkövette. Augusztus 24-én interjút készített vele, amelyben
elmondhatta, hogy a vidéki MDF-gyűlésen nem azt mondta, hogy az SZDSZ-t ki kell iktatni
a magyar szellemi életből, hanem csak véleményformáló hegemóniájának a kiiktatását
követelte. Az interjúnak és a rádió kapitulációjának nagy sajtóvisszhangja volt.
Ebben az interjúban azonban a volt miniszterelnök mást is mondott. Kifejtette, hogy a Művelődési
Minisztérium indokoltan vette fel a meglehetősen nevetségesen hangzó kulturális örökségügyi
minisztérium nevet, mivel a kormánynak a múltból ránk maradt kulturális örökség
ápolásával kell foglalkoznia. Ennek során hangot adott annak a véleményének is,
miszerint ez esetleg bizonyos "exhibicionista irányzatok" megszűnését fogja maga
után vonni, azonban ez csak javára fog szolgálni az ország kulturális életének.
Ezzel az önfeltárulkozással a miniszterelnöki tanácsadó valóban hagyományt követ.
Irányzatot képvisel. Ezt az irányzatot egykoron Ignotus, a Nyugat főszerkesztője "perzekutor-esztétikának"
nevezte. Rendőri szépészetnek. A kulturális örökségnek két dimenziója van.
Nemcsak a múlt tartozik a körébe, hanem a jövő is. Nemcsak az tartozik feladatai közé,
hogy megítélje, mi a múlt értékes kulturális öröksége, hanem azt a mai kulturális
teljesítményt is ápolnia kellene, ami majd a jövőben kulturális örökség lesz.
Boross kirohanása az "exhibicionista" irányzatokról igazi "déjà vu"-élmény.
Hiszen a magyar kulturális örökségben ez a csata lezajlott már. Adyt minősítették
az akkori Borossok "exhibicionistának" (meg ezenkívül mindannak, amivel Boross és
eszmetársai az SZDSZ-t és szellemi holdudvarát vádolni szokták). Ady ma kulturális
örökségünk. Ezt még Fidesz-polgáriék sem merik kétségbe vonni. Kulturális persze
az egykori Ady-gyalázók szellemi teljesítménye is. Boross ennek az örökségnek ápolására
akar minisztériumot.

A Pokol felé vezető út máris helyet kaphat egy kulturális Pantheonban.

Olvasson tovább: