Kereső toggle

Stratégiai verseny a Közel-Keleten

Fenyegetés és elrettentés

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A héten emlékeztek meg világszerte a hiroshimai atomtámadás 53.
évfordulójáról. A második világháborút követően kialakult nukleáris status
quót az elmúlt hónapokban több kihívás is érte: az indiai–pakisztáni nukleáris
robbantás sorozat, majd az iráni közép-hatótávolságú rakétakísérlet új
kérdéseket vetett fel a közel-keleti erőegyensúllyal kapcsolatban. Cikkünk a londoni
Islamic Affairs Analyst jelentése alapján azt vizsgálja: mennyire megalapozottak az
"iszlám bomba" megjelenésével kapcsolatos aggodalmak és milyen lehetőségekkel
rendelkezik Izrael ma és a közeljövőben e fenyegetések kockázatainak
csökkentésére?



Beomlott kráter az atomrobbantás helyszínén. Megrendült egyensúly Fotó:
archiv

A pakisztáni nukleáris kísérlet után nem sokkal az iszlám világ büszkén
vallotta magáénak az "iszlám bombát", az "iszlám nemzet büszkeségét",
ahogyan az iszlámábádi bejelentést Ahmed Jasszin sejk, a Hamasz vezetője
kommentálta. Kamal Kharrazi iráni külügyminiszter kijelentette: "A muszlimok sokkal
magabiztosabbak lehetnek, amióta Izrael nukleáris kapacitásával szemben Pakisztán
nukleáris ereje az elrettentés eszköze lehet".

Bár a hangzatos kijelentések mögött meghúzódó veszély valóságos, mégsem jelent
közvetlen kockázatot – állítja az angol tanulmány. Normális körülmények
között nem valószínű, hogy Pakisztán átadná nukleáris szakértelmét a
közel-keleti iszlám országoknak. Egyelőre semmi jel nem mutat arra, hogy Pakisztán
jelenlegi nukleáris ereje – mintegy 210 kilogramm dúsított uránium, amely tíz
átlagos méret? atombomba előállításához elegendő – számottevő mértékben
befolyásolná a közel-keleti erőegyensúlyt. Az sem valószínű, hogy Iszlámábád
korlátozott készleteiből bármennyit is áruba kívánna bocsátani.

Ugyanakkor fennáll az a veszély, hogy amennyiben a nyugat szigorú gazdasági
szankciókkal sújtja Pakisztánt, az anyagi érdekekre hivatkozva kénytelen lesz mégis
megosztani nukleáris technológiáját más iszlám országokkal. Aligha kétséges, hogy
ebben az esetben Irán, Irak, Líbia és Szaúd-Arábia azonnal jelentkezne
vásárlóként Pakisztánnál. A nyugati szankciók okozta nehézségek nagy mértékben
destabilizálhatnák az országot, ami egyben az iszlám fundamentalizmus erősödéséhez
is vezethet. Ez újabb – ezúttal ideológiai – motivációt jelenthet a nukleáris
technológia exportjához.

Szakértők szerint az igazi veszély mindazáltal abban rejlik, hogy Pakisztán és India
büntetlenül megúszhatja kísérleteit, ami könnyen arra bátoríthatja Irakot, Iránt,
Líbiát és a többi iszlám országot, hogy kövessék a példát. Ez nem is lenne olyan
nehéz, mint ahogyan némelyek gondolják. Tucatszámra akadnak olyan nyugati vállalatok,
amelyek képesek és hajlandóak is arra, hogy nukleáris technológiát adjanak el
fejlődő országoknak, jól tudva, hogy ezzel gyakorlatilag atomfegyverek gyártásához
nyújtanak segítséget.

Nukleáris know-how

A egyik legnagyobb és legfontosabb forrás azonban minden bizonnyal Oroszország,
pontosabban a volt Szovjetunió, melynek összeomlása után a szovjet nukleáris
fegyverek és "know-how" némi túlzással szabad prédává váltak. Bár
Oroszország aláírta a nemzetközi atomsorompó egyezményt, és nincs is közvetlen
bizonyíték arra, hogy nukleáris technológiát vagy fegyvereket adott volna el az
iszlám országoknak, a Szovjetunió összeomlása óta nagyon sok rosszul fizetett és
elégedetlen orosz tudóst vonzottak a magas fizetések arab országokba, ahol
atomkutatással foglalkoznak.

Elterjedt, és valószínűleg jól fizető üzletág az iszlám országokba irányuló
fegyvercsempészet is. A nagy hatótávolságú nukleáris fegyverek beindítása
bonyolult kódokat és engedélyeket kíván, így nem valószín? ezek Oroszországból
való kikerülése, ám a harctéri taktikai nukleáris fegyverek beépített biztonsági
mechanizmusa kevésbé kidolgozott. Kicsik is, és így könny? elrejteni őket. Egy
nukleáris tüzérségi lövedék kényelmesen elfér egy autó csomagtartójában.
Vlagyimir Orlov lefegyverzési szakértő szerint 1993-ban két részeg orosz munkás
ellopott két nukleáris rakétatöltetet egy orosz gyárból. A rakétatölteteket
később megtalálták, de az eset jól illusztrálja az orosz biztonsági rendszer
hiányosságait, csakúgy mint a Greenpeace környezetvédő szervezet minapi
bejelentése, miszerint 1991-ben 250 ezer dollárért kis híján sikerült egy moszkvai
tábornoktól nukleáris töltetet vásárolniuk. A Greenpeace az ellenőrizetlen
atomkészletek veszélyeire kívánta volna így felhívni a figyelmet, ám az akciót az
időközben kitört augusztusi moszkvai puccs meghiúsította.

A francia védelmi minisztérium 1997 májusában nyilvánosságra hozott hivatalos
jelentése még azt is megkérdőjelezte, hogy Oroszország tisztában van vele, milyen
mennyiség? atomfegyverrel rendelkezik. 1997 szeptemberében Alexander Lebegy volt orosz
biztonsági tanácsadó arra figyelmeztetett, hogy az orosz hadsereg több mint száz
darab, bőröndnyi nagyságú atombombát "elveszített", amelyek Lebegy leírása
szerint ideálisak lehettek terrorcselekmények elkövetésére. A bombák egyenként
százezer ember elpusztítására voltak alkalmasak. A volt biztonsági tanácsadó
hozzátette: "A rakétafejeket egy ember is aktiválhatja, és könnyen
szállíthatóak".

A gyenge biztonsági intézkedések minden bizonnyal kevéssé tudják megakadályozni,
hogy az iszlám országok illegális úton orosz atomfegyverekhez jussanak, ha arra
komolyan elszánják magukat. Irán egyes feltételezések szerint már meg is tette ezt.

Kína szintén kulcsfontosságú támogatója a közel-keleti fegyverkezési
törekvéseknek. Pakisztánnal való együttműködése a nukleáris fegyverek gyártása
terén 1974-ig vezethető vissza, amikor tucatnyi tudóst küldött Pakisztánba. Egy CIA
jelentés szerint 1983-ban Kína két bomba készítéséhez elegendő dúsított
urániumot adott át Pakisztánnak, a megvalósítást leíró tervekkel együtt. Három
évvel később további dúsított urániumkészleteket továbbított, tíz nukleáris
fegyver készítéséhez elegendő tríciumgázzal együtt. 1994 és 1996 között Kína
segítséget nyújtott Pakisztánnak egy 300 megawattos atomerőm? létesítéséhez
Chasmában és egy tríciumgáz-tisztító üzem építéséhez Khushabban. Peking
amellett, hogy segített Pakisztán nukleáris programjához, jelentős mértékben
támogatta Iránt is ugyanebben a szándékában. Azt sem felejthetjük el, hogy a negyven
éven át komoly nukleáris ambíciókat tápláló Észak-Korea is szoros kapcsolatban
áll több iszlám országgal. Bár az Egyesült Államokkal 1994-ben kötött egyezmény
eredményeként a phenjani rezsim lezárta kísérleti atomreaktorát Yongbionban, nagyon
valószínű, hogy még mindig folytat titkos atomkutatásokat, és e kutatások
eredményei minden bizonnyal folyamatosan vándorolnak és vándorolni is fognak,
mindenféle egyezmény ellenére.

Bár a fentiekből egyértelmű, milyen bőséges és készséges források állnak a
nukleáris hatalomra vágyó iszlám országok rendelkezésére, ők maguk is sokat
tesznek e hatalom elérése érdekében. Érdemes sorra venni, milyen mértékben haladtak
előre erőfeszítéseikkel.

Megújuló próbálkozások

Amikor az ENSZ fegyverzet-ellenőrző szakemberei az Öböl-háború után először
Irakban jártak, meglepődtek azon a gigászi erőfeszítésen, amit Szaddám Husszein
tett az atombomba előállítására. Mintegy 7000 tudós és 20 ezer főnyi személyzet
vett részt a programban, amelynek költségét legkevesebb ötmilliárd dollárra
becsülték. Irak utólag bevallotta, hogy orosz és francia forrásból rendelkezésére
álló tekintélyes mennyiség? nyersanyag egy részéből atombomba előállítását
tervezte. Amerikai hírszerző források becslése szerint a kilencvenes évek elején
Irak mintegy 6–12 hónap közelségébe került a bomba előállításához. Szaddám
Husszein elszántságát mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy hosszú éveken
keresztül küldött diákokat a világ vezető egyetemeire azzal a céllal, hogy
ismereteik által megalapozza nukleáris kutatásait. A nemzetközi közösség ekkor még
nem ébredt rá Irak valódi szándékára.

Mindezek láttán hiba lenne azt feltételezni, hogy az Öböl-háború alatti erőteljes
bombázás véget vetett akár Szaddam nukleáris ambícióinak, akár lehetőségeinek.
Az elmúlt hónapok tapasztalatai is azt bizonyítják, hogy az ENSZ
fegyverzetellenőreinek látogatásai szintén kevéssé befolyásolják Irak nukleáris
kapacitását, különösen a megfelelő taktikázásnak és Oroszország előzetes
figyelmeztetéseinek köszönhetően. Szaddam Husszein megbízásából Szudán és
Algéria szintén jelentős mennyiség? iraki tulajdonban lévő nukleáris felszerelést
és radioaktív anyagot tárol. Az amerikai szankciók esetleges megszűnésével és a
fegyverzetellenőrök munkájának befejeztével Irak újra egy éven belül képes lehet
atombomba előállítására.

Az iraki példát szemlélve nem lehet messze az idő, amikor Irán is szert tesz
használható nukleáris kapacitásra. Izraeli és amerikai sajtójelentések szerint
Irán a nemzetközi feketepiacról fegyvergyártásra is alkalmas anyagok beszerzésén
fáradozik, miközben polgári atomprogramja keretében megpróbálja – gyártási
hulladéknak álcázva – a szükséges nyersanyagokat előállítani. Az iszlám
forradalmat követő rövid megtorpanás után Irán újult erővel folytatta
atomprogramját, határozottan állítva, hogy az kizárólag békés célokat szolgál.
(Ebben az esetben is nyitva marad a kérdés, hogy a világ egyik vezető olajtermelő
országa energiaigényei kielégítésére miért épít hatalmas összegekért
atomerőműveket?)

1998. június 8-án a félhivatalos kairói al-Ahram cím? lapban jelent meg Abdelmoneim
Saeed elemzése Egyiptomnak a nukleáris fejlesztésekkel kapcsolatos stratégiájáról.
A cikk rámutatott, hogy Izrael helyzeti előnyben van a nukleáris fegyverek esetleges
alkalmazása terén: úgy tudná megtámadni az arab fővárosokat, hogy annak
következményei őt magát nem érintik. Ezzel szemben az Izraelben egymástól szinte
lépésnyi távolságban élő zsidó és palesztin lakosság egyformán áldozat lenne
egy nukleáris támadás esetén. Ez nyomós érv az ellen, hogy bármely muzulmán
ország megpróbáljon atombombát használni Izrael ellen – véli az egyiptomi lap.
Elhangzanak azonban más, harcias vélemények is, amelyek éppen ellenkezőleg, a
pakisztáni példa követésére biztatják a kairói kormányt.

Ami Szaúd-Arábiát illeti, nem valószínű, hogy a hatalmas olajkészletekkel
rendelkező ország ki akarna maradni egy atomfegyverkezési versenyből, ha Irán (vagy a
térség bármely más országa) nukleáris hatalomra tenne szert. A növekvő
Amerika-ellenességet tekintve pedig a saját elrettentő erő megszerzése (az amerikai
védelem helyett) vonzó perspektíva lehet az ország számára. Mohamed al-Khilewi volt
szaúdi diplomata 1994 júliusában nyilvánosságra hozta, hogy Riyadh 5 milliárd
dollárral járult hozzá a titkos iraki atomprogramhoz, és támogatta Pakisztán
erőfeszítéseit is abban a reményben, hogy Bagdad és Iszlámábád révén akár
védelemhez, akár nukleáris technológiához juthat. Bár Szaúd-Arábia 1988-ban
csatlakozott az atomsorompó egyezményhez, nem írta alá azt a biztonsági egyezményt,
amely arra kötelezné Riyadhot, hogy felhasználási céltól függetlenül valamennyi
nukleáris jelleg? létesítményét megnyissa a nemzetközi ellenőrzés előtt.

A Begin-doktrína

Milyen reakció várható Izrael részéről az "iszlám bomba" megszületése
esetén? Egybehangzó szakértői vélemények szerint Izrael 1968-ban kezdte fejleszteni
nukleáris fegyvereit, jelenleg több mint 200 ilyen fegyverrel rendelkezik. Menáhem
Begin volt miniszterelnök által lefektetett nukleáris politikája, amelyet gyakran
Begin-doktrínának is neveznek, egyszer?: Izrael egyetlen szomszédjának sem engedheti
meg, hogy nukleáris hatalomra tegyen szert.

Izrael egyenlőre nem feltételezi, hogy a pakisztáni nukleáris fegyverek fenyegetést
jelenthetnek számára, mivel Pakisztán nem számít regionális hatalomnak, és
nincsenek olyan rakétái sem, amelyekkel elérhetné Izraelt. Azt a lehetőséget azonban
aggasztónak tartják, hogy Pakisztán eladhatja nukleáris technológiáját vagy
felszereléseit Izrael muzulmán szomszédainak. Mint említettük, Pakisztánt erre akár
gazdasági megfontolások is vezethetik, amennyiben a nyugat szigorú korlátozásokat
vezet be vele szemben. Szintén aggodalomra ad okot maga az a tény is, hogy Pakisztán
példája felbátoríthat más iszlám országokat (többek között Irakot és Iránt)
nukleáris kutatásaik felgyorsítására. Izraeli lapértesülések szerint Irán 2002-re
képes lesz atombomba előállítására, amelynek célbajuttatásához addigra már
nemcsak a közelmúltban sikeresen tesztelt – az izraeli városok elérésére alkalmas
– Sehab-3 nev? rakéta, hanem annak továbbfejlesztett változatai is rendelkezésre
állhatnak majd.

Amennyiben Izrael iszlám szomszédai határozott lépéseket tennének az atomfegyverek
megszerzésére (különösen kész fegyverek megvásárlásával), akkor nehéz
elképzelni, hogy Izrael meddig lesz képes fenntartani nukleáris fölényét a
térségben az állandó megelőző csapások stratégiájával.

Vissza a feladónak

Mindez azt jelenti, hogy Izrael számára létfontosságú kérdés védelmi
rendszerének továbbfejlesztése. Az iráni Sehab-3 rakéták kifejezetten az izraeli
antiballisztikus rakétavédelmi rendszer kijátszására készültek. Az amerikai Arrow
típusú légelhárító rakétákat még az Öböl-háború idején használt Scud-B
rakéták ellen hozták létre. Mivel Irán nagy erőfeszítéseket tesz egy
továbbfejlesztett típus, a Sehab-4 fejlesztésén, Izrael gyorsan felismerte: hamarosan
jelenlegi védelmi rendszerénél sokkal komolyabb antiballisztikus pajzsra lesz
szüksége.

Izraeli mérnökök egy olyan – az angol rövidítés alapján BPI-nek nevezett –
védelmi eszközt javasolnak, amely felszállásának korai szakaszában lőné le az
ellenséges rakétát, mialatt az még a gyorsulási fázisban van, és ezért könnyen
sebezhető. Ebben az esetben a rakéta halálos töltete – legyen az akár biológiai,
akár vegyi vagy nukleáris fegyver – az ellenséges területre hullana vissza. Minél
nagyobb teljesítmény? a kilőtt rakéta, annál nagyobb pusztítást visz végbe a
támadó fél területén. A korai megsemmisítés további előnye, hogy amennyiben az
első akció eredménytelen lenne, még mindig marad idő az Arrow rakétarendszerrel az
érkező rakéta elpusztítására – bár ekkorra a rakéta már izraeli területek
fölött járna.

Egy ilyen sikeres védelmi rendszer elrettentő ereje bámulatos lehet. A gyorsulás
szakaszában a ballisztikus rakéta hatalmas, látható és sérülékeny célpont, aminek
álcázása különösen nehéz – állítják a szakértők. Ebben a szakaszban a
rakéta nem hajt végre váratlan manővereket, így megsemmisítése drámai módon
csökkentheti az általa hordozott halálos veszélyt.

A BPI (Boost Phase Intercept: felszálló ágban történő elfogás) nevet viselő terv
megvalósíthatóságának vizsgálatába már 30 millió dollárt fektetett az Egyesült
Államok és Izrael. A szakértők egyetértenek abban, hogy brilliáns ötlettel van
dolguk. A megvalósulásig azonban még hosszú út vezethet. A legfőbb kérdésre, hogy
mivel lehetne elpusztítani az ellenséges rakétát, a szakemberek különböző választ
adnak: egyesek robotpilótával irányított repülőgépekről kilőtt
elhárítórakétákat, míg mások lézerfegyvert javasolnak. Bármelyik megoldás
mellett döntenek is, abban a szakértők egyetértenek, hogy a gyakorlati megvalósítás
még éveket vesz igénybe.

Olvasson tovább: