Kereső toggle

Nagy Imre élete és halála

Hatvan éve végezték ki a forradalom miniszterelnökét

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1956. június 7-én közel száz ember köszöntötte otthonában a 60. születésnapját ünneplő Nagy Imrét. A volt és leendő miniszterelnök életéből ekkor még két év és kilenc nap volt hátra, de utolsó hónapjai már teljes magányban teltek.

A pasaréti Orsó utcai villában jelenlévő hírességek közül senki nem tudta azt, hogy két évvel később, 1958. június 9-én a Gyorskocsi utcai Gyűjtőfogházban dr. Vida Ferenc bíró meg fogja nyitni Nagy Imre és társai büntetőperét. A tárgyalásról a korabeli sajtó nem számolhatott be, csak a kivégzés utáni napon, 1958. június 17-én jelent meg az „Igazságügyminisztérium (sic!) közleménye a Nagy Imre és társai ellen lefolytatott büntető eljárásról”.

„Ezek kivégeznek engem” – Nagy Imre ezt már 1956. november 4-én reggel tudta, amikor ezekkel a szavakkal reagált a Kádár-kormány megalakulását közlő rádióhírre. Pedig ekkor – látszólag – még biztonságban volt, mert a Parlamentből közvetlenül a szovjet tankok megérkezése előtt családtagjaival és munkatársaival a jugoszláv nagykövetségre menekült. Miért érezte mégis jól a miniszterelnök, hogy Kádár János nem hagyja életben? Talán azért, mert tudta, hogy az árulók számára az elárult személy mindaddig bűnük bizonyítéka, amíg életben van. Márpedig Nagy Imrének elég volt összevetnie az alig egy héttel korábban kinevezett kormánya névsorát azzal, akiket a Moszkvából ekkor még vissza sem tért Kádár János nevezett ki. Kilenc minisztere árulta el, köztük Kádár.

Rainer M. János a Nagy Imréről írt életrajzában úgy értékeli, hogy ez a realista felismerés magyarázza azt, hogy Nagy – aki egész addigi életében mindig kész volt arra, hogy hátralépjen, visszavonja nézeteit – sőt nyilvános önkritikát gyakoroljon –, most, a biztos halál tudatában következetesen végigharcolta utolsó küzdelmét politikai és erkölcsi túléléséért. Életének egyik nagy drámája, hogy az a Nagy Imre, akit „1956-ban egyre több barát, szimpatizáns, hívő vett körül, sőt egy-egy pillanatra maga mellett tudhatott átláthatatlan sokaságot is, mind magányosabbá vált, végül pedig teljes egyedüllétként élte meg utolsó hónapjait.”

A keménykalapos pártmunkás

Nagy Imre 1956 előtti élete nem arról szólt, hogy jelképpé válik, még az 1953-as első miniszterelnöki kinevezését követően sem. A forradalom nélkül nevét ma leginkább csak a korral foglalkozó történészek ismernék. Következetes kommunistaként nem tartozott a mozgalom, majd a párt legbelső köréhez, de ő sem törekedett arra, hogy középpontba állítsa személyét.

Kicsit mindig kilógott az elvtársak közül, külsejében, orgánumában és életmódjában egyaránt. Bár férfikorának jelentős részét az országtól távol, Moszkvában töltötte, mégsem szakadt el attól a vidéki Magyarországtól, ahová megszületett. Nagy Imre szülei dolgos emberek voltak, de sokat nélkülöztek. Apja szegényparasztként előbb mint kocsis dolgozott, majd vasúti szerelő lett, édesanyja a férjhezmeneteléig a kaposvári alispánnál szolgált cselédlányként. Mivel édesapja református volt, katolikus édesanyjának kellett vállalnia azt (a korabeli szóhasználattal: „reverzálist adnia”), hogy gyermeküket reformátusnak nevelik. Bár Nagy Imre felnőttként nem gyakorolta vallását, református háttere mégis erősítette a bizalmat személye iránt.

Az anyakönyvi dátumokból kikövetkeztethető, hogy édesanyja már terhes volt az esküvő napján, mert kevesebb mint fél év múlva, Kaposváron 1896. június 6-án megszületett első gyermekük. Nagy Imre egy 15 négyzetméteres szoba-konyhás lakásban nőtt fel, de szülei a lehetőségeikhez képest, sőt azon felül is igyekeztek támogatni a tanulmányait. Ám amikor a nyolc évfolyamos gimnázium felénél egy rossz bizonyítvány miatt elveszítette tandíjmentességét, inkább otthagyta tanulmányait, és 16 évesen Budapestre költözött, ahol lakatossegédként kezdett el dolgozni a MÁVAG-nál. „Itt tanulja meg azt a jelszót, ami később, nehéz óráiban annyiszor eszébe jut: »Vasas, ne hagyd magad!«” – írja későbbi barátja, Méray Tibor a Nagy Imre élete és halála című könyvében.

A vasútüzemből a frontra viszik, és mint a Monarchia katonája esik hadifogságba az orosz fronton. A fogságban, de külső kényszertől mentesen vált kommunistává, és ehhez az eszméhez – a maga értelmezése szerint – élete végéig ragaszkodott. A fogságban a bolsevikok oldalán harcol, majd 1921-ben kerül vissza Magyarországra. Mivel itthon is csatlakozik az illegális kommunista mozgalomhoz, többször is letartóztatják. Egyik fogolytársa, akivel a húszas években a hírhedt pesti Gyűjtőfogházban voltak (ide kerül majd vissza a forradalom után, 1957-ben, immár a kommunista rezsim likvidálásra váró foglyaként), Zgyerka János bányász úgy emlékezett vissza Nagy Imrére, mint aki a legnagyobb derűvel és nyugalommal viselkedett: „volt neki egy keménykalapja, azt rakta mindig a feje alá, s úgy aludt, jó nagyokat, mint akinek tiszta a lelkiismerete”.

„A keménykalapos pártmunkás: mennyire jellemző rá a kép. Nehéz ezt elmagyarázni; a hivatásos forradalmároknak hajadonfőtt vagy sildes sapkában kellett járniuk. Annyi minden van ebben: az ember öltözzék tisztességesen, ne játssza a »prolit«, legyen rendes és pedáns, és amikor beviszik a Gyűjtőbe, ott is keménykalapot tegyen a feje alá…” – fűzi hozzá az anekdotához Méray.

Nagy Imre tehát külsejében és habitusában távol állt a vezető pártaktivistáktól, pedig ugyanúgy alulról jött, mint azok többsége, köztük Kádár János is. (Kádár egész életében kisebbrendűséget érezhetett Nagy Imrével szemben: mindkettejüknek cselédlány volt az anyja, de míg őt egyedül nevelték fel, és csak három elemit végezhetett, addig Nagy családban, már-már kispolgári miliőben nőtt fel és tanulhatott, később pedig – szemben a gyermektelen Kádárral – gyermeke is született. Ez a bizalmatlanság akkor is megmaradt, amikor a kommunista hatalomátvétel után mindketten a politikai vezetés elitjébe tartoztak, majd Kádár árulása után pusztító gyűlöletté változott.)

A nyugodt, komótos életritmusból még a forradalom sem tudta kizökkenteni Nagy Imrét. Az 1956. október 23-a előtti két napot Badacsonyban töltötte a szüreten, onnan érkezett vissza Budapestre, ahol már zajlottak a tüntetések. De még ekkor sem zavartatja magát, 23-án délután szokásához híven délutáni nyugovóra tér, és másfél órás alvás után lát csak neki ahhoz, hogy beszédet írjon a Kossuth téri tüntetőknek, akik a kormányba kerülését követelik. Nem is sikerül jól a beszéd, mert a tömeg jelentős része kifütyüli a volt kormányfő pártbürokrata nyelvezetű szónoklatát. „Nem vagyunk mi elvtársak!” – kiabálják vissza, és Nagy Imre csak azzal tudja megmenteni a helyzetet, és visszaszerezni a tömegek támogatását, hogy félbehagyva beszédét, telt, zengő hangján elkezdi énekelni a Himnuszt.

NKVD-akták és legendák

De ne ugorjunk ennyire előre. Az illegalitásból Nagy Imre előbb Bécsbe, majd 1929-ben Moszkvába emigrált, ahol a párt „agrárvonalon” foglalkoztatta, jóllehet ilyen képzettsége nem volt. Mindenesetre a veszélyes sztálini éveket – a magyar emigráció számos tagjával, köztük Kun Bélával ellentétben – túlélte. Pedig volt, hogy letartóztatták, de néhány nap után elengedték, ami ritkaságszámba ment a nagy tisztogatások idején. Emiatt felmerült, hogy nemcsak szovjet állampolgárságot kapott, hanem az orosz titkosszolgálat, az NKVD is alkalmazta, és ez jelentett védettséget a számára. A rendszerváltás előestéjén Grósz Károly elő is állt azzal, hogy a KGB vezetőjétől kapott egy Nagy Imrére vonatkozó dossziét. Az úgynevezett Vologya-aktából annyi megállapítható, hogy emigráns kommunistaként Nagy kapcsolatot tartott az NKVD-vel, de ennek intenzitása, jellege most is viták tárgya, főként azért, mert a magyar emigrációra vonatkozó levéltári anyagok ma sem kutathatók a KGB utódszervezetének levéltárában. Azt se feledjük, hogy 1989-ben az orosz és magyar kommunista vezetésnek érdekében állhatott a mártír miniszterelnök emlékének besározása, így a valódi dokumentumok (köztük tényleges jelentések) közé hamisítványokat is keverhettek.

Ekkor kelt szárnyra az a legenda is, hogy Nagy Imre bolsevik karhatalmistaként, a hírhedt különítmény, a Cseka tagjaként részt vett II. Miklós cár és családja 1918-as jekatyerinburgi kivégzésében. Charles Gati amerikai történész cáfolta ezt a vádat; mint írja, személyesen beszélt a legendát Az utolsó cár című könyvében leíró Edvard Radzinszkijjal, aki nem tudta megjelölni, milyen forrásból származik az értesülése. Gati szerint a jekatyerinburgi szerepvállalást Moszkvában találták ki 1956 után.

Az biztos, hogy ha Nagy Imre kapcsolatban állt is az NKVD-vel, ez a viszony nem volt olyan szoros, mint amilyet legjobb moszkvai ismerőse, Münnich Ferenc ápolt a szovjet titkosszolgálattal. „Münnich moszkvai éveiben Nagy Imre családjának egyik legközelebbi barátjává vált: gyakran sütött-főzött nekik, Nagy Erzsébetet (Nagy Imre gyermekét – szerk.) szinte saját lányaként szerette, s Nagy Imrével közösen hallgatták a budapesti rádió közvetítette nótaműsorokat. Az ilyen rádióadásokat rendre végigdanoló Münnich 1936-ban még saját betegeskedő feleségét is Nagy Imre gondjaira bízta, mielőtt beállt önkéntesnek a spanyol köztársaságiak mellett harcoló Nemzetközi Brigádok soraiba” – ahogy Münnich Ferencről írta a Magyar Narancsban megjelent portréjában László Ferenc. Míg Kádár úgy árulta el Nagy Imrét, hogy nem volt köztük bizalmas kapcsolat, jobb keze, Münnich egykori személyes jó barátjának a bitóra küldéséhez járult hozzá szavazatával.

A belvárosi száműzött

A második világháború végét jelentő szovjet megszállás a moszkvai magyar kommunista emigráció túlélőit juttatta a hatalomba. Ebben nem osztottak főszerepet Nagy Imrének, aki – mint Rainer M. János írja – „élelmezési, majd begyűjtési miniszterként, pártközponti osztályvezetőként, illetve Politikai Bizottság-tagként és a Központi Vezetőség titkáraként sem lett jobb ülésező, aktívabb vezető, mint a korábbi években (…) végrehajtójává vált annak az agrárpolitikának, amelyet jószerével egyedül bírált akkor, amikor még csak tervezték annak bevezetését.” Részt vett a magyarországi németek kitelepítésében, a beszolgáltatások kikényszerítésében, személyét mégsem övezte olyan gyűlölet, mint az első vonalban álló és szintén moszkovita „négyesfogatot”: Rákosit, Gerőt, Farkast és Révait.

Emiatt, amikor 1953-ban, Sztálin halála után a szovjet vezetés úgy látta, hogy Rákosit hátrébb kell vonni a vezetésből, Nagy Imrére esett a választásuk, akit megbízható, lojális, ugyanakkor a közvélemény szemében is viszonylag népszerű, legalábbis elfogadható politikusnak tartottak, aki – ez is fontos szempont volt – a legfelsőbb politikai vezetés, a „négyek” tagjaival ellentétben nem zsidó. (Utóbb Kádár mellett is ez volt az egyik érv.)

Első miniszterelnökségének emlékezetes pillanata az úgynevezett „júniusi beszéd”, amelyet – ez is szimbolikus – nem egy pártkonferencián, hanem az Országgyűlésben mondott el, és a rádió élőben közvetítette. A belső terror enyhítését, az erőszakos beszolgáltatások leállítását, az internálótáborok felszámolását ígéri, nagyobb türelmet vallási területen, barátságosabb hangot az értelmiséggel, a „maszekoknak” iparengedélyek kiadását. „Beszédét megkönnyebbülés, fellélegzés s szinte hitetlenkedő öröm fogadta a nép körében. (…) A falvak népe emlékezetébe idézte, hogy ez az a Nagy Imre, aki annak idején a földet osztotta; íme, most megint kiáll értük: ez az ember az ő emberük. Az üzemekben csökkent a lélekölő hajsza, s a hétvégi borítékokban szaporodtak valamelyest a forintok; szabadabban lehetett beszélni, élni, szórakozni. (…) Az ország még messze volt a szabadságtól és a paradicsomi állapotoktól, de mégis: nyugodtabb, szebb, vidámabb lett az élet” – írja az utókor némi megszépítő messzeségéből Méray Tibor.

A júniusi fordulat, az „új szakasz” mindenesetre nem tartott sokáig. Rákosinak volt még ereje ahhoz, hogy fordulatot hozzon, és 1955 elején előbb a miniszterelnökségből, majd rá egy évre a pártból is kiszorította Nagy Imrét, akinek ráadásul az egészsége is megrendül ezekben a hónapokban. A szellemet azonban már nem lehet visszazárni a palackba, a közvélemény – de legalábbis az alkotó értelmiség – szemében a félreállított Nagy Imre testesíti meg a reményt, hogy nem tér vissza tartósan a sztálinista kurzus.

Mint Rainer M. János írja, maga Nagy Imre nem akart politikai igényekkel fellépni, még az 1956. februári, a sztálinizmussal leszámoló moszkvai XX. pártkongresszus után sem. Pártonkívüliként is önkéntes pártfegyelmet erőltetett magára, igaz, ezt a szerepet kiegészítették „1956. tavaszi rituális sétái a Belvárosban, utazásai az 5-ös autóbuszon, megjelenése színházban, koncerten, operában”. A mai fogalommal ezt imázsépítésnek nevezhetnénk, de valójában Nagy Imre csak azt az életet élte, amit mindig is szeretett volna, csak nem volt rá lehetősége. Közben azért szűkebb baráti társaságban beszélgettek, olvastatta kéziratait, és beadványait közvetítőkön keresztül még Titóhoz is eljuttatta.

Szuszlov tablettája

Így érkezett el 1956 októbere, amelynek első mérföldköve Rajk László újratemetése volt október 6-án, az aradi vértanúk napján. Rá egy hétre Nagy Imrét is visszaveszik a kommunista pártba, de a hatalom ekkor még a Rákosit váltó Gerő Ernő kezében van. Október 20-án el is utazik Budapestről, és a badacsonyi szüretről csak a forradalom előestéjén tér vissza.

Az első napok eseményeinek gyors sorozata – a tüntetések, a Rádió ostroma, a Kossuth téri sortűz, az utcai harcok – mintegy a feje felett zajlanak. Miniszterelnöknek jelölik (kinevezését a forradalom előtt, alatt és után is a helyén maradó, gyenge jellemű bábelnök, Dobi István írja alá, mint tíz nappal később Kádár Jánosét is), de az utca hangját nem nagyon hallja meg. Azt képzeli, hogy a dolgokat a neki tetsző, kényelmes tempóban lehet intézni, de ez nincs így. Hiába hirdet statáriumot, és egyben közkegyelmet is a fegyvereiket beszolgáltató forradalmároknak, az események fölött nincs befolyása. Elszigeteltségét és magányérzetét csak erősítették felesége és lánya beszámolói, akik elmondták neki, hogy az utcán forradalom zajlik, de erre csak rezignáltan annyit válaszolt: „Tudom.”

Október 27-én majdnem bele is halt az őrlődésbe. Az év elején volt már egy szívinfarktusa, így amikor az irodájában hirtelen összeesett, környezete azt hitte, hogy újabb szívrohamot kapott. Történetesen éppen jelen volt a moszkvai küldött, Szuszlov, aki egy tabletta Validol nevű orosz gyógyszert adott neki, amitől hamarosan talpra állt. „A sors furcsa fintora, hogy Nagy Imre életét valószínűleg éppen Szuszlov mentette meg” – írja Charles Gati a Veszett illúziók című könyvében.

De az is tragikus, hogy amikor Nagy Imre ténylegesen vezetővé válik, és kezdi megtalálni az összhangot a forradalom követelései és saját programja között, épp akkor Moszkvában már kimondják felette a verdiktet, amit hallgatólagosan Washingtonban is elfogadnak. A szovjet tankok már csendben útban vannak vissza, Magyarországra, amikor kinyilvánítja az ország semlegességét és a Varsói Szerződésből való kilépésünket. A miniszterelnök a katonai jelentésekből tisztában van azzal, hogy katonailag a helyzet reménytelen, de hírzárlatot rendel el, nehogy pánik törjön ki. Az ország néhány napig a szabadság illúziójában él, sorra alakulnak a politikai pártok, jelennek meg a régi és új lapok, miközben elcsendesülnek a harcok, és kezdik temetni a halottakat.

A végjáték

Egyvalamit nem tud Nagy Imre: azt, hogy hová tűnt Kádár János. Hiszen az évtizedes feszültség épp ezekben a napokban oldódik közöttük. Kádár lelkesen vett részt az újjáalakult párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt szervezésében, kiállt ország-világ előtt a forradalom mellett, és követelte a szovjet csapatok teljes kivonását. November elsején még ott sürög-forog a Parlamentben, aztán egyszer csak távozik, és nem találják. Vannak, akik felvetik, hogy átment az oroszokhoz, de Nagy Imrét ezúttal cserben hagyja a realitásérzéke: ilyen árulást elképzelni sem tud. Hiszen Kádárnak még 1954-ben miniszterelnökként ő nyittatta ki a börtönajtaját. Annyira megbízik Kádárban, hogy közel 48 órával az eltűnése után, november 3-án az újraalakított koalíciós kormányban, távollétében, államminiszternek nevezi ki.

Az igazság pillanata november 4-én hajnalban jött el, amikor Nagy Imre szembesült azzal, hogy éppen most indított puccsot ellene a szovjet tankok háta mögött az ekkor még Moszkvában, majd napokig Szolnokon lapuló államminisztere. Meglehet, az efeletti megdöbbenés is közrejátszott abban, hogy híres utolsó rádióüzenete értelmezhetetlen maradt az ország számára. Magát a szovjet támadás tényét ugyan reálisan jelentette be, de az utána következő két híres mondat („Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van”) már az elhangzása pillanatában sem volt igaz.

Tudjuk, Kádár árulása a Nagy Imre-kormány erőszakos megdöntésével nem ért véget. November 22-én büntetlenséget ígért a jugoszláv nagykövetségre menekült miniszterelnöknek és munkatársainak, de a távozókat még aznap elfogták és Romániába szállították. Ezt követően többször is kijelentette, hogy nem indul per Nagy Imre ellen, miközben már javában folyt a vád előkészítése.

Kádár csak az alkalomra várt, hogy a szovjetek (akik nem ragaszkodtak Nagy kivégzéséhez, igaz, nem is tiltakoztak ellene) és a világ közvéleményének figyelme lankadjon. 1958. június 9-én aztán megnyílt az egyszer már elkezdett per második szakasza, ami ezúttal egy hét alatt el is érte célját: Nagy Imrét, Kádárék árulásának élő bizonyítékát eltüntették, arccal a föld felé fordított, kátránypapírba csomagolt holttestét nyomtalan sírba kotorták.

Harmincegy évvel később, 1989. július 6-án a Legfelsőbb Bíróság megkezdte a tárgyalást Nagy Imre és társai rehabilitálására, amit a televízió élőben közvetített. Charles Gati így ír erről a nyári délelőttről: „A meghallgatás alatt valahonnan két cédula került elő, és járt kézről kézre a bírók között és a hallgatóság soraiban. Mindkettőn ugyanaz a szöveg volt olvasható: Kádár meghalt. (…) Csak a beavatott kevesek tudták, hogy Kádár testi és lelki egészsége akkor roppant meg, amikor egy évvel korábban Nagy Imre rehabilitálásának lehetősége szóba került. Még kevesebben tudhattak arról, hogy lidércnyomások kínozták, bűntudat és rettegés övezte egész életében, s az egyetlen ember, akiben megbízott, a felesége volt. Amiről pedig szinte senki nem tudott: mivel attól félt, hogy letartóztatják, megkérte őt, hogy készítsen össze neki egy kis bőröndöt a legszükségesebb holmikkal; ezt a kis bőröndöt házuk egy kijáratánál helyezte el; s hogy félelmében egyszer az asztal alá bújt. (…) Ami azon a reggelen a tárgyalóteremben történt, egy Shakespeare képzelőerejéhez méltó politikai dráma végkifejlete volt – a különbség csak annyi, hogy valóban megtörtént az egész.”

Nagy Imre utolsó szavai

A miniszterelnök a halálos ítélet kihirdetése után még egyszer szólhatott a bíróság előtt. Amit akkor mondott, 31 évvel később beteljesedett:
„A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom.
Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell.
Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is.
Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.”
12 órával később a bíró a következő nyilatkozatot jegyzőkönyvezte: „az orvosok jelentik, hogy Nagy Imre elítélt szíve 5 óra 16 perckor megszűnt dobogni.”

Olvasson tovább: