Kereső toggle

Nagy Imre élete és halála

Hatvan éve végezték ki a forradalom miniszterelnökét

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1956. június 7-én közel száz ember köszöntötte otthonában a 60. születésnapját ünneplő Nagy Imrét. A volt és leendő miniszterelnök életéből ekkor még két év és kilenc nap volt hátra, de utolsó hónapjai már teljes magányban teltek.

A pasaréti Orsó utcai villában jelenlévő hírességek közül senki nem tudta azt, hogy két évvel később, 1958. június 9-én a Gyorskocsi utcai Gyűjtőfogházban dr. Vida Ferenc bíró meg fogja nyitni Nagy Imre és társai büntetőperét. A tárgyalásról a korabeli sajtó nem számolhatott be, csak a kivégzés utáni napon, 1958. június 17-én jelent meg az „Igazságügyminisztérium (sic!) közleménye a Nagy Imre és társai ellen lefolytatott büntető eljárásról”.

„Ezek kivégeznek engem” – Nagy Imre ezt már 1956. november 4-én reggel tudta, amikor ezekkel a szavakkal reagált a Kádár-kormány megalakulását közlő rádióhírre. Pedig ekkor – látszólag – még biztonságban volt, mert a Parlamentből közvetlenül a szovjet tankok megérkezése előtt családtagjaival és munkatársaival a jugoszláv nagykövetségre menekült. Miért érezte mégis jól a miniszterelnök, hogy Kádár János nem hagyja életben? Talán azért, mert tudta, hogy az árulók számára az elárult személy mindaddig bűnük bizonyítéka, amíg életben van. Márpedig Nagy Imrének elég volt összevetnie az alig egy héttel korábban kinevezett kormánya névsorát azzal, akiket a Moszkvából ekkor még vissza sem tért Kádár János nevezett ki. Kilenc minisztere árulta el, köztük Kádár.

Rainer M. János a Nagy Imréről írt életrajzában úgy értékeli, hogy ez a realista felismerés magyarázza azt, hogy Nagy – aki egész addigi életében mindig kész volt arra, hogy hátralépjen, visszavonja nézeteit – sőt nyilvános önkritikát gyakoroljon –, most, a biztos halál tudatában következetesen végigharcolta utolsó küzdelmét politikai és erkölcsi túléléséért. Életének egyik nagy drámája, hogy az a Nagy Imre, akit „1956-ban egyre több barát, szimpatizáns, hívő vett körül, sőt egy-egy pillanatra maga mellett tudhatott átláthatatlan sokaságot is, mind magányosabbá vált, végül pedig teljes egyedüllétként élte meg utolsó hónapjait.”

A keménykalapos pártmunkás

Nagy Imre 1956 előtti élete nem arról szólt, hogy jelképpé válik, még az 1953-as első miniszterelnöki kinevezését követően sem. A forradalom nélkül nevét ma leginkább csak a korral foglalkozó történészek ismernék. Következetes kommunistaként nem tartozott a mozgalom, majd a párt legbelső köréhez, de ő sem törekedett arra, hogy középpontba állítsa személyét.

Kicsit mindig kilógott az elvtársak közül, külsejében, orgánumában és életmódjában egyaránt. Bár férfikorának jelentős részét az országtól távol, Moszkvában töltötte, mégsem szakadt el attól a vidéki Magyarországtól, ahová megszületett. Nagy Imre szülei dolgos emberek voltak, de sokat nélkülöztek. Apja szegényparasztként előbb mint kocsis dolgozott, majd vasúti szerelő lett, édesanyja a férjhezmeneteléig a kaposvári alispánnál szolgált cselédlányként. Mivel édesapja református volt, katolikus édesanyjának kellett vállalnia azt (a korabeli szóhasználattal: „reverzálist adnia”), hogy gyermeküket reformátusnak nevelik. Bár Nagy Imre felnőttként nem gyakorolta vallását, református háttere mégis erősítette a bizalmat személye iránt.

Az anyakönyvi dátumokból kikövetkeztethető, hogy édesanyja már terhes volt az esküvő napján, mert kevesebb mint fél év múlva, Kaposváron 1896. június 6-án megszületett első gyermekük. Nagy Imre egy 15 négyzetméteres szoba-konyhás lakásban nőtt fel, de szülei a lehetőségeikhez képest, sőt azon felül is igyekeztek támogatni a tanulmányait. Ám amikor a nyolc évfolyamos gimnázium felénél egy rossz bizonyítvány miatt elveszítette tandíjmentességét, inkább otthagyta tanulmányait, és 16 évesen Budapestre költözött, ahol lakatossegédként kezdett el dolgozni a MÁVAG-nál. „Itt tanulja meg azt a jelszót, ami később, nehéz óráiban annyiszor eszébe jut: »Vasas, ne hagyd magad!«” – írja későbbi barátja, Méray Tibor a Nagy Imre élete és halála című könyvében.

A vasútüzemből a frontra viszik, és mint a Monarchia katonája esik hadifogságba az orosz fronton. A fogságban, de külső kényszertől mentesen vált kommunistává, és ehhez az eszméhez – a maga értelmezése szerint – élete végéig ragaszkodott. A fogságban a bolsevikok oldalán harcol, majd 1921-ben kerül vissza Magyarországra. Mivel itthon is csatlakozik az illegális kommunista mozgalomhoz, többször is letartóztatják. Egyik fogolytársa, akivel a húszas években a hírhedt pesti Gyűjtőfogházban voltak (ide kerül majd vissza a forradalom után, 1957-ben, immár a kommunista rezsim likvidálásra váró foglyaként), Zgyerka János bányász úgy emlékezett vissza Nagy Imrére, mint aki a legnagyobb derűvel és nyugalommal viselkedett: „volt neki egy keménykalapja, azt rakta mindig a feje alá, s úgy aludt, jó nagyokat, mint akinek tiszta a lelkiismerete”.

„A keménykalapos pártmunkás: mennyire jellemző rá a kép. Nehéz ezt elmagyarázni; a hivatásos forradalmároknak hajadonfőtt vagy sildes sapkában kellett járniuk. Annyi minden van ebben: az ember öltözzék tisztességesen, ne játssza a »prolit«, legyen rendes és pedáns, és amikor beviszik a Gyűjtőbe, ott is keménykalapot tegyen a feje alá…” – fűzi hozzá az anekdotához Méray.

Nagy Imre tehát külsejében és habitusában távol állt a vezető pártaktivistáktól, pedig ugyanúgy alulról jött, mint azok többsége, köztük Kádár János is. (Kádár egész életében kisebbrendűséget érezhetett Nagy Imrével szemben: mindkettejüknek cselédlány volt az anyja, de míg őt egyedül nevelték fel, és csak három elemit végezhetett, addig Nagy családban, már-már kispolgári miliőben nőtt fel és tanulhatott, később pedig – szemben a gyermektelen Kádárral – gyermeke is született. Ez a bizalmatlanság akkor is megmaradt, amikor a kommunista hatalomátvétel után mindketten a politikai vezetés elitjébe tartoztak, majd Kádár árulása után pusztító gyűlöletté változott.)

A nyugodt, komótos életritmusból még a forradalom sem tudta kizökkenteni Nagy Imrét. Az 1956. október 23-a előtti két napot Badacsonyban töltötte a szüreten, onnan érkezett vissza Budapestre, ahol már zajlottak a tüntetések. De még ekkor sem zavartatja magát, 23-án délután szokásához híven délutáni nyugovóra tér, és másfél órás alvás után lát csak neki ahhoz, hogy beszédet írjon a Kossuth téri tüntetőknek, akik a kormányba kerülését követelik. Nem is sikerül jól a beszéd, mert a tömeg jelentős része kifütyüli a volt kormányfő pártbürokrata nyelvezetű szónoklatát. „Nem vagyunk mi elvtársak!” – kiabálják vissza, és Nagy Imre csak azzal tudja megmenteni a helyzetet, és visszaszerezni a tömegek támogatását, hogy félbehagyva beszédét, telt, zengő hangján elkezdi énekelni a Himnuszt.

NKVD-akták és legendák

De ne ugorjunk ennyire előre. Az illegalitásból Nagy Imre előbb Bécsbe, majd 1929-ben Moszkvába emigrált, ahol a párt „agrárvonalon” foglalkoztatta, jóllehet ilyen képzettsége nem volt. Mindenesetre a veszélyes sztálini éveket – a magyar emigráció számos tagjával, köztük Kun Bélával ellentétben – túlélte. Pedig volt, hogy letartóztatták, de néhány nap után elengedték, ami ritkaságszámba ment a nagy tisztogatások idején. Emiatt felmerült, hogy nemcsak szovjet állampolgárságot kapott, hanem az orosz titkosszolgálat, az NKVD is alkalmazta, és ez jelentett védettséget a számára. A rendszerváltás előestéjén Grósz Károly elő is állt azzal, hogy a KGB vezetőjétől kapott egy Nagy Imrére vonatkozó dossziét. Az úgynevezett Vologya-aktából annyi megállapítható, hogy emigráns kommunistaként Nagy kapcsolatot tartott az NKVD-vel, de ennek intenzitása, jellege most is viták tárgya, főként azért, mert a magyar emigrációra vonatkozó levéltári anyagok ma sem kutathatók a KGB utódszervezetének levéltárában. Azt se feledjük, hogy 1989-ben az orosz és magyar kommunista vezetésnek érdekében állhatott a mártír miniszterelnök emlékének besározása, így a valódi dokumentumok (köztük tényleges jelentések) közé hamisítványokat is keverhettek.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: