Kereső toggle

Doktor Marx a zsidókról

Műveivel megtanította a világot gyűlölni (2. rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Nos hát, hogy nevelt-e ki Marx gyilkosokat, nem tudom, de ahogy hallom, a férfi, akinek a lövései okozta sebeket most is magamon hordozom, Marx neveltje volt” – mondta Otto von Bismarck a berlini Reichstagban, 1886. március 31-én. Amit a német kancellár csak sejtett, a 20. század drámai módon igazolta.

Václav Havel híres, 1989-ben, a frankfurti Paulskirchében elmondott beszédében a kimondott és leírt szavak világformáló hatalmát Krisztus és Marx szavainak szembeállításával érzékeltette. Krisztus beszéde fényt és életet hozott a világba, ami kétezer éve élteti az emberiséget. Marx szavai is túlélték szerzőjüket, és igazi romboló erejük csak halála után mutatkoztak meg. Havel ezt a láthatatlan radioaktív sugárzás hatásával érzékeltette: a gyűlöletteli szavak pusztítása is sokszor csak később, a következményekből mérhető fel igazán. Thomas Mann-nak tulajdonítják a mondást, miszerint „a ma könyvei a holnap tettei”. Valójában Marx is ebben hitt, mert felismerte, hogy „az elmélet anyagi hatalommá válik, ahogy megragadja a tömegeket”.

Elgondolkodtató, hogy a marxizmus és kommunizmus áldozatainak a számát először csak 1997-ben merték összesíteni. A Stéphane Courtois francia történész által vezetett kutatócsoport A Kommunizmus fekete könyve című, közel 900 oldalas műve szerint „a szám megközelíti a 100 milliót … és az áldozatok száma ennél is nagyobb, ha azokat is számba vesszük, akiknek a szabadságát korlátozták, vagy akiket elhurcoltak, tönkretettek”. A könyv hatalmas nemzetközi figyelmet keltett, angol nyelvű fordítását a Harvard Egyetem kiadója jelentette meg. Húsz évvel később, az 1917-es bolsevik puccs centenáriumi évfordulóján Paul A. Globe, az amerikai külügyminiszter különmegbízottja azt mondta, hogy az újabb kutatások szerint az áldozatok száma közelebb van a 150 millióhoz.

Mérgező szavak könyvtára

Az emberi történelemben sokan írtak nagyhatású pusztító műveket, de egyikük sem részesül  ma olyan tiszteletben, mint Karl Marx. Születésének 200. évfordulójára Németországban ünnepi kiadásban, 122 (!) kötetben jelenik meg a Marx–Engels Művei című sorozat, ami messze felülmúlja a 42 kötetre rúgó szovjet életműkiadást is. Ráadásul ez a gigantikus mű mindenféle kommentár nélkül készül, szemben például Hitler Mein Kampfjával, ami 70 évi tiltás után – teljes joggal – csak az eredeti mű többszörösére rúgó kritikai jegyzettel ellátott kiadásként jelenhetett meg.

A Marx–Engels összkiadás „akadémiai igényességű” megjelentetéséhez a finanszírozást a német kereszténydemokrata többségű kormány határozata alapján „a szövetségi állam, Berlin, Szászország és Türingia tartomány vállalta”. A sorozat a méretével is azt sugallja, hogy példátlan tudományos értékről van szó, mint az előszóban a szerkesztők írják: „Karl Marxot és Friedrich Engelst kiemelkedő hely illeti meg a haladó gondolkodás és a világ alapvető szociális átalakításáért folyó harc fejlődésében. (…) nemcsak nagy tudósok voltak, hanem forradalmi politikai harcosok is”.

A vasfüggöny innenső oldalán élők jól emlékeznek a könyvtárakban érintetlenül díszelgő sok folyóméternyi Marx–Engels-sorozatokra, amelynek elolvasására a legelvhűbb kommunisták közül is csak kevesen vállalkoztak. Nehéz megérteni, hogy most Németországban háromszor akkora nyomtatott emlékművet készítenek Marxnak, miközben jószerivel egyetlen könyvét sem fejezte be, és életműve túlnyomó része újságcikkekből és tengernyi levelezéséből áll. Ezt az intellektuális illúziót Marx találta ki magának, amikor saját munkáit „tudományosnak” minősítette, megkülönböztetve mindenki másétól, amelyek „nem tudományosak”.

„Marx úgy érezte, tudományos magyarázatot talált az ember történelmi viselkedésére, darwini evolúciós elméletéhez hasonlót. Az a felfogás, hogy a marxizmus tudomány, olyan formában, ahogyan semmilyen más filozófia nem volt, és nem is lehet az, bekerült azoknak az államoknak a hivatalos doktrínájába, amelyeket követői alapítottak, s minden tárgy tanításában megnyilvánul  az iskoláikban és az egyetemeiken. Sőt átterjedt a nem marxista világra is, mivel az entellektüeleket, kivált az egyetemeken és főiskolákon működőket, valósággal megigézi a hatalom, s a marxizmust roppant fizikai erővel azonosítva sok oktató a saját területén is alkalmazni kezdte a marxista »tudományt«, főleg olyan nem egzakt vagy csak félig egzakt tárgyakkal kapcsolatban, mint a közgazdaságtan, a szociológia, a történelem és a földrajz” – írja a sorozatunk korábbi részében már említett Paul Johnson brit történész az Értelmiségiek című esszégyűjteményében. Johnson szerint a nyugati egyetemi és akadémiai elitnek a felelőssége sokkal nagyobb, mint a diktatúrában élő tudósoké, mert ők önként építik Marx kultuszát, mint ahogy Johnson szerint ahhoz sem fér „semmi kétség, ha 1941–45-ben Hitler és nem Sztálin győz (…) a náci doktrínák, amelyek szintén tudományosnak vallották magukat – például a fajelmélet –, kapták volna meg az egyetemi körök jóváhagyását, és mindenütt oktatnák őket szerte a világon. Ám katonai győzelem folytán a marxista és nem a náci tudomány kerekedett felül.”

A Marxot korunkban is körülvevő hatalmas intellektuális tekintély nyomán úgy tűnik, mintha minden ellentmondásával együtt az emberiség egyik rendkívüli géniuszával állnánk szemben, akinek munkássága ma is meghatározza a tudomány számos területét. „De vajon milyen értelemben volt (Marx) tudós – ha egyáltalán az volt? Azaz mennyire törekedett az objektív tudásra a tények gondos feltárása és értékelése által?” – teszi fel a kérdést a brit történész. Mint említettük, Marx rendelkezett alapos klasszikus műveltséggel, és mind zsidó, mind keresztény ismeretekkel is, és első művei szenvedélyes, ámde irodalmi értéket nélkülöző költői művek voltak. Az irodalomtól a filozófia felé fordult, e területen doktorátust is szerzett.  Szívesen vette, ha „Doktor Marx” néven emlegetik – bár a jénai egyetemen a követelmények nem voltak olyan szigorúak, mint Berlinben, és még itt sem kínáltak számára katedrát, ami miatt kénytelen volt újságíróként elhelyezkedni. Ezt a munkát is alárendelte fő céljának, a társadalmi rend felforgatásának: „A sajtó fő kötelessége most az, hogy a fennálló politikai állapot valamennyi alapját aláássa” – írta 1848-ban, amikor kitörtek Európa-szerte az általa a „történelem gőzmozdonyainak” nevezett forradalmak. (Kevésbé ismert, hogy nemcsak német, francia és brit lapoknak dolgozott Marx, hanem éveken át európai tudósítója volt egy amerikai hetilapnak is – lásd keretes cikkünket Kennedy elnök visszaemlékezésével.)

Marx családjával, mellette három lánya, mögöttük Engels
Az újságírás mellett Marx a klasszikus értelemben soha nem dolgozott. Sőt, amikor az 1848-as forradalom után véglegesen Londonban telepedett le, hamarosan felhagyott az újságírással, és idejét forradalmi gyűléseken, de főleg a British Múzeum könyvtárában töltötte. Johnson szerint megvolt benne a hajlam, hogy „óriási mennyiségű félig megemésztetlen tudásanyagot gyűjtsön össze, és enciklopédikus műveket tervezzen, amelyek aztán sohasem készültek el (…) de mélyebb értelemben nem volt igazi tudós, és egzakt értelemben egyáltalán nem volt az. Nem az igazság kiderítése, hanem a hirdetése érdekelte”. Még az élete főművének tartott könyvről, A tőkéről is elismerte, hogy csak azért nyújtotta el hosszabbra, mert „a német kutyák köbtartalom szerint becsülik a könyvek értékét.”

Marx az írásaiért kapott rendszertelen és csekély összegű honoráriumait évtizedeken át családjától és főként gazdag gyártulajdonos barátjától, Engelstől – gyakran erőszakosan követelt – támogatásokból egészítette ki. A családi kapcsolatokat – mint megsemmisítésre ítélt burzsoá csökevényt – megvetette, kivéve, ha pénzről volt szó. 1855-ben például lelkesen újságolta levélben Engelsnek: „Tegnap igen kedvező eseményről, feleségem 90 éves nagybátyjának haláláról kaptunk hírt. Ennek következtében feleségem (…) körülbelül 100 fontot fog kapni, sőt többet, ha a vén kutya a pénzének azt a részét, ami nem volt hitbizomány, nem hagyta a házvezetőnőjére”. Még durvább hangon beszélt saját anyjáról, akinek halálhíréről 1863. december 2-án ezt írta Engelsnek, akitől szintén pénzt követelt – sokadszor: „Két órával ezelőtt érkezett egy sürgöny, hogy anyám meghalt. A sors követelt valakit a családból. Én magam fél lábbal a sírban voltam. Az adott körülmények között rám mindenesetre még nagyobb szükség van, mint az öregasszonyra. Az örökség rendezésére Trierbe kell utaznom. (…) küldj postafordultával annyi pénzt, amiből azonnal útnak indulhatok.”

Az örökség mindenesetre egy időre rendezi az adósságokban úszó Marx-család helyzetét. „A jómódhoz hamar hozzászoknak. Mindenekelőtt átköltöznek egy szép, világos és tágas háromszintes házba, egy elegáns negyedben” – írja Françoise Giroud Marx feleségéről, Jenny Marxról írt életrajzában. A burzsoá jólétbe könnyű beleszokni, sőt, Marx új oldaláról ismerkedik meg a tőkének, amiről addig – míg híján volt – oly nagy megvetéssel beszélt. Így dicsekedett nagybátyjának: „… amin nem kevéssé fogsz csodálkozni, spekuláltam; részben amerikai állampapírokkal, de főként angol részvényekkel, amelyek ebben az évben gombamód nőttek ki itt a földből… Ezen a módon több, mint 400 fontot nyertem és most újból elkezdem.

Ez a fajta művelet kevés időt vesz igénybe, és valamit csak kockáztathat az ember, hogy ellenségei pénzét elvegye”. Ja, persze így már más: a kapitalizmus kíméletlen ostorozója csak azért vállalja magára a tőzsdei spekuláns szerepét, hogy „ellenségei pénzét elvegye”.

(Tanítványai ebben is követik mesterüket, megtanulták „belülről bomlasztani a rendszert”, továbbá azt, hogy a forradalmat kellemesebb bőséges éves osztalékokból vívni, lásd még „kaviárbaloldal”.)

Vérszívók és kufárok

Ha a tudományosság terén nem is jeleskedett Marx, írásainak hatását nem lehet vitatni. Ezek legfőbb jellemzője az éles kritika, ami szinte mindig ellenfelei kíméletlen gyalázásával párosul. Konrad Löw német politológus A kommunista ideológia vörös könyve című művében sok száz idézettel bizonyítja, hogy Marx mindent megtanult véres tollú példaképeitől – leginkább Voltaire-től és Marat-tól –, sőt túl is tett rajtuk.

Azokra, akikkel vitába szállt – és az évtizedek alatt előbb-utóbb mindenki sorra került – a dehonesztáló jelzők sokaságát aggatja: „Megható ezeknek a demokratikus trágyaléből kikelt badeni kis bolháknak a serénysége” – írja Engelsnek Londonból. „Ez a bolond … tenyészbarom Wilhelm, (…) inkább fogja be a pofáját” – ezt Wilhelm Liebknecht német szociáldemokrata íróról jegyzi meg. A tőkések „gyároscsürhe”, de német honfitársairól sincs jobb véleménnyel: „Hazánk istentelenül siralmasan fest. Ha nem kapnak kívülről egy jó kis verést, nincs mit kezdeni ezekkel a  kutyákkal” – mennydörgi a Csatorna túlpartjáról.

Senkivel szemben sem olyan brutális azonban, mint zsidó ellenfeleivel. „Lassalle [francia  munkásmozgalmi vezető – a szerk.], a zsidó nigger (…) jó sok időmet elvette. (…) miként fejformája és a hajzata is bizonyítja, azoktól a négerektől származik, akik csatlakoztak Mózeshez az Egyiptomból való kivonuláskor (hacsak az anyja vagy az apai nagyanyja nem szűrte össze a levet egy niggerrel). Nos, a zsidóságnak és a germánságnak efféle egyesülése a négerszerű alapszubsztanciával szükségképpen fura produktumot hoz létre. A fickó erőszakossága is niggerszerű” – írta Marx barátjának, Engelsnek 1862. július 30-án küldött levelében. Ilyen durva zsidózással és rasszizmussal még Marx legelfogultabb hívei sem tudnak mit kezdeni, ezért inkább mélyen hallgatnak az efféle megjegyzésekről. Megjegyezzük, Lassalle rendszeresen küldött anyagi támogatást Marxnak, aki ilyenkor rövid időre elhagyta a jelzőket a neve mellől – de ez nem tartott sokáig.

Marx írásaiban minden klasszikus antiszemita vádat megtalálhatunk. Ők robbantják ki a háborúkat, hogy a zavarosban halásszanak: „A zsidók jó üzletet csináltak a hódítással … Mivel a pénzügyi krízis be fog következni, és nem lehetetlen, hogy abban a zsidók nagy szerepet játszanak, így tőkéjüket meg fogják tízszerezni” – írja 1848-ban a Neue Rheinische Zeitungban. Ők uralják a sajtót és a tőzsdét: a legendás hírügynökség alapítóját csak úgy említi, mint a „helyesírást nem tudó Reuter, a trieszti távirati zsidó„. Egy másik levelében így panaszkodik: „A szerző, vagyis a Daily Telegraph disznó berlini tudósítója egy Meier nevű zsidó, rokona a citybeli üzlettulajdonosnak, egy Levy nevű angol zsidónak…” – írta Engelsnek, akivel folyamatos levélkapcsolatban állt. Kettőjük kommunikációjában még az átlagos gyalázkodásaiknál is többet engedtek meg maguknak, gyakran egészen az idézhetetlen trágárságokig is elmentek mások jellemzésében. A zsidók zsugori uzsorások, főleg ha neki nem adnak pénzt: „Bamberger zsidócska eddig egyetlen centime-t sem adott nekem, de ígérte, hogy ad, és a váltóra (addig is, amíg megérkezik) apránként legalább 15 fontot kipréselek majd belőle” – írta 1853. január 21-én, de amikor kapott pénzt, abban sem volt köszönet: „Amikor elutaztam Manchesterbe, 2 fontot kölcsönkértem Bamberger zsidócskától. A fickó most goromba felszólítóleveleket küldözget nekem, sőt fenyegetőzik is” – olvashatjuk fél évvel később, június 29-én írt levelében. A brit miniszterelnök, Benjamin Disraeli szerinte „zsidó szédelgő”, azok pedig, akik nem követték Németországban a 48-as forradalmárokat, „esztelen, gyáva (…) demokratikus zsidó söpredék”. De a zsidók általánosságban is mindig a hatalom kiszolgálói: „A kamarilla legnagyobb támasza Ausztria 99 nemzete és nemzetecskéje közül a zsidóság (…) két emberük még a minisztériumba is bejutott.”

A forradalom leverése után Marx gyorsan készen áll a magyarázattal: a zsidók árulók, vérszívók, akik kést döfnek azok hátába, akiket látszatra támogatnak. „Elhagyott minket a francia zsidóság (…) demokráciánk csúcspozícióiban csak gyáva, hűtlen zsidó kufárok és frázishősök ülnek, el sem tudom képzelni, miképpen tudnánk győzni. Ha mégis győznénk, megint csak közönséges zsidók vinnék el a hasznot, a demokrácia spekulációjuk miatt amúgy is elveszítette a népben minden tekintélyét. Ha uralomra kerülnek, bevisznek minket a burzsoá társaság minden alávalóságába. Minden demokratikus egylet, az egész sajtó élén csak zsidók állnak. A biztonsági bizottságban is ők voltak a hangadók, demokratát játszottak, és zsidók csapatait vonzották Bécsbe … Ausztriában egy teljes millió zsidó él, aki csak kufárkodásból él, ami azt jelenti, harminc emberre jut egy vérszívó” – írta Marx, a Neue Rheinische Zeitung antiszemita zsidó újságírója.

Mi az oka Marx zsidógyűlöletének? Önostorozás? A jámbor, vallásos zsidó őseit szégyellte? Arnold Künzli svájci filozófus szerint Marx egész életművének értelmezéséhez a nem vállalt, eszelősen gyűlölt zsidóság a kulcs. Nem csak személyes kérdés ez azonban a számára: Marx magát a zsidóságot akarta megsemmisíteni, Istenükkel, törvényükkel, vallásukkal és családmodelljükkel együtt. Sorozatunk következő részében azzal foglalkozunk, milyen végső megoldást kínált Marx a zsidókérdésre, és hogyan befolyásolja ez a mai anticionista baloldal magatartását világszerte. (folytatjuk)

Kennedy története Marxról

A hivatalban lévő amerikai elnök rendszerint felszólal az Amerikai Lapkiadók Egyesületének éves közgyűlésén. A beszédek általában kötetlen anekdotázásból és az újságírókkal kapcsolatos csipkelődésből állnak. 1961-ben John F. Kennedy egy, akkor is több mint 100 éves történetet mesélt el Marxról:
„1851-ben a Horace Greeley által fenntartott és kiadott New York Herald Tribune egy meglehetősen ismeretlen újságírót alkalmazott londoni tudósítóként, akit Karl Marxnak hívtak. Mi úgy tudtuk, hogy ez a külföldi tudósító, Marx, koldusszegény, a családja beteg és éhezik, ő maga pedig folyamatosan azzal a kéréssel bombázta a kiadót, Greeleyt és a főszerkesztőt, Charles Danát, hogy emeljék az egyébként nagylelkű, cikkenkénti 5 dolláros fizetését – miközben ők ketten Engelsszel ezt a fizetést hálátlanul »a legrosszabb, piti burzsoá csalásnak« nevezték. De amikor minden anyagi igényét elutasították, Marx más megélhetési és hírnévforrás után nézett. Végül megszakította kapcsolatát a Tribune-nel és képességeit teljes időben annak az ügynek szentelte, amely a leninizmus, a sztálinizmus, a forradalom és a hidegháború magvait hagyta örökségül a világ számára. Bárcsak ez a kapitalista New York-i lap jobban megbecsülte volna Marxot; bárcsak megmaradt volna külföldi tudósítónak – az egész történelem másképpen alakulhatott volna. Remélem, hogy minden lapkiadónak eszébe jut ez a lecke, amikor legközelebb egy alig ismert újságíró némi költségtérítés-emelést kér a szegénységre hivatkozva tőlük.” – mondta Kennedy.

Olvasson tovább: