Kereső toggle

A kivégzésre ítélt szabadság

Görgei útja Bécs kapujától Világosig (2. rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Bécs megtámadásával még akár Ferenc Józsefet is foglyul ejthették volna a magyar csapatok, de az ország sorsát ekkor már eldöntötték az európai nagyhatalmak és a túl gyorsan szétfoszló katonai bakancsok.

égezzenek velük gyorsan” – közölte szenvtelenül a brit kormány véleményét Palmerston külügyminiszter, amikor az orosz nagykövet diplomatikusan megkérdezte, mit tenne Anglia, ha a cári hadsereg, átlépve a Kárpátok határát, hátba támadná a tavaszi diadalát ünneplő magyar szabadságharcot. Annak ellenére, hogy az elvi döntés az osztrák–magyar háborúba történő beavatkozásról már korábban – április 19-én – megszületett, I. Miklós számára mégis megnyugtató volt a tudat, hogy még a nyugati hatalmak is csöndes félrenézésükről biztosították a szerveződő orosz intervenciót, aminek világpolitikai súlyát érzékelteti, hogy soha korábban, még a napóleoni háborúkban sem mozgósítottak ilyen nagy haderőt egy külföldi hadjárathoz. A 200 ezer katonát megmozgató hatalmas vállalkozás több tízmillió ezüstrubelre rúgó költségeit mind a cári kincstár állta, ami szokatlanul nagy „baráti szívesség” volt a veszélybe került Habsburg-ház felé.

A harctéren elszenvedett vereséget diplomáciai úton győzelemre fordító siker kulcsszereplője Schwarzenberg herceg, a bécsi udvar miniszterelnöke volt, aki a lengyel felkelés rémképével szította fel Miklós harci kedvét. A birodalmi „fake news”-gyártók szerint Kossuth korábban egy titkos szerződést kötött a lengyel emigránsokkal, akik ennek köszönhetően tízezer számra álltak be a honvédek soraiba, annak reményében, hogy a magyar győzelem után a forradalmi tüzet majd az orosz megszállás alatt álló Lengyelföldre viszik tovább. Persze a valóságban alig 2-3 ezer emigráns szolgált a magyar hadseregben, ők is tisztán szimpátiából, az Orosz Birodalomnak tehát semmi félnivalója nem volt Kossuth „lengyel bajkeverőitől”.

Közben a formálódó Bécs–Szentpétervár–London-tengely paktumától messze Görgei Artúr a tavaszi hadjárat döntő csatájára, Komárom felmentésére készült, mit sem sejtve arról, hogy győztes honvédseregével már csupán a reménytelen vesztesek háborúját vívja. A 24 ezer fős magyar sereg a Dunán átkelve heves szuronyroham keretében kapta oldalba a komáromi várat ostromló osztrákokat: „Még csak egy lövés sem esett, olyan szorosan álltak a felek egymáshoz. Az egész (csata) egy hang nélküli néma fojtogatásból állt, és a sáncharcból csupán 90 osztrák tudott 4 tiszttel megmenekülni” – számolt be a kegyetlen közelharc részleteiről a főparancsnok, Ludwig von Welden báró. A császári sereg egy nap alatt több mint 2000 embert veszített el, és végső kétségbeesésében a nehéz ostromágyúkat folyóba szórva hátrált a küzdőtérről Győr irányába.

„A harcban is megmutatkozik, hogy az osztrákok jóval a honvédek mögött állnak” – ismerte el a magyar seregben beállt tavaszi fordulatot Welden. A drámai összeomlás ütemét érzékelteti, hogy az a parancsnok, aki április 19-én még úgy hencegett az udvari papnak: „na, páter, ma fogsz látni magyart futni”, alig egy héttel később már azt írta: „a Monarchia üdve most egyedül az oroszoknak Krakkó felőli gyors bevonulásától függ”. A számszerűen továbbra is egyértelmű túlerőben lévő osztrák egységek rendre képtelenek voltak megtartani az állásaikat a kisebb létszámú, de a harcban már megedzett és sikereiktől fellelkesült honvéd ezredekkel szemben. A tábori kimutatás szerint például a 74192 császári katona közül alig 45 ezer volt bevethető állapotban, 10 ezer beteg volt, a többi pedig dezertált, vagy pedig mindenáron kerülte a csatát. Úgy látszott, a seregben mindenki igyekezett szabadulni a harctéri szolgálat alól, a helyzet egyre kétségbeejtőbbé vált.

Bécs vagy Buda

„Az ellenség és az idő nem vár!” – figyelmeztette a bécsi udvart a növekvő veszélyre Welden, mire a miniszterelnök, Schwarzenberg mindössze ennyit reagált: „benne vagyunk a sz…ban”. A cári egységek ugyanis nem óhajtottak sietve érkezni, mivel Miklós úgy látta, serege egyedül is képes legyőzni a magyar forradalmat, így nincs szükség eltérni az eredeti ütemtervtől, ami a nyár kezdetére időzítette a tömeges offenzívát. Célja nem a Habsburg-ház, hanem Európa megmentése volt a forradalmi eszméktől, ezért presztízsszempontból is lényegesnek tartotta, hogy a nyugati közvélemény ne úgy nézzen az orosz intervenciós haderőre, mint akik a megvert osztrák csapatokat kisegítették a bajból, hanem mint dicsőséges felszabadító hadseregre, akik biztosítják Európa békéjét. Miklós a győzelmet egészen biztosra vette, így számára kulcskérdés volt, hogy a várható diadalban a monarchia szerepe minél kisebb legyen, ezzel is fokozva az Orosz Birodalom könnyen szerzett dicsőségét.

A felbomló serege mellett Ferenc József schönbrunni palotáját azonban mindössze 800 katona és 3 ágyú védte, így a tehetetlen osztrák hadvezetés már a császár biztonságát is veszélyben látta. A „rebellis lázadókkal” továbbra sem tárgyaló Schwarzenberg ekkor magas rangú követet küldött Varsóba azzal az utasítással, hogy ha kell, térden állva könyörögje ki az orosz felmentő csapatok mielőbbi bevetését Bécs megmentésére. A szégyenteljes feladattal megbízott Bernhard Caboga altábornagy a szemtanúk szerint valóban látványos és érzelemdús performanszt produkált az orosz tábornok, Paszkevics herceg előtt. „Miután szóban is előadta a levél tartalmát, letérdelt, és a varsói herceg kezét csókolgatva, könnyezve kérlelte, hogy »mentse meg Ausztriát«, mert »minden nap és minden óra drága«.” Hiába. A nyugodt orosz tábornagy közölte, hogy amíg minden oroszok cárja személyesen nem ad neki erre vonatkozó utasítást, serege nem lép a monarchia területére.

1849 májusában tehát volt szűk egy hónapos intervallum, amikor Görgei egy gyors, Bécs elleni rohammal talán még térdre kényszeríthette volna a cári offenzívára várakozó Habsburg-házat. Hermann Róbert történész – a szabadságharc egyik legismertebb szaktekintélye – szerint azonban a magyar seregek sem voltak éppen harcra kész állapotban: „A Bécs elleni támadásra azt lehet mondani, hogy Görgeinek nem sok esélye volt. Komárom alatt 26ezer emberrel és 107 ágyúval rendelkezett. Az ellenségnél pedig több mint 50ezer harcra kész ember volt, és az ágyúk száma is elérte a 230-at. Ne feledjük azt sem, hogy a tavaszi hadjárat minden győzelmét úgy aratták a magyar csapatok, hogy sikerült az ellenséget elválasztani egymástól, tehát részenként megverni. A tavaszi hadjárat viszont egy helyre pofozta ezt a sok megvert hadtestet, amelyek azért nem voltak olyan nagyon rossz állapotban” – értékelte Hermann a döntés völgyébe szorult magyar vezérkar helyzetét.

A reményteljes fiatal hadsereg nagy részét még mindig nem lehetett több mint egy napra való élelmiszerrel ellátni, a legtöbb ágyú lőszerét a tavaszi hadjáratban sikeresen ellőtte, az utánpótlás pedig késett. A győzelem babérjáért a legtöbb vért többnyire a honvédek tapasztalt és harcedzett ezredei ontották, akiket a képzetlen újoncok kétes megbízhatósága miatt sehol nem lehetett kímélni. Mindezek ellenére Görgei rövid pihenő után továbbra is hajlott a támadás folytatására, mivel attól tartott, hogy a hazai földre visszatérő osztrák fősereg hamar feltölti majd a sorait, így az erőviszonyok újra visszabillennek az ellenség oldalára.

Bár a csaták egymást követő sodrásában maga sem látta át mindig tisztán a helyzetet, mégis csak Kossuth és Klapka határozott rábeszélésére mondott le a rendkívül kockázatos, ám – az orosz intervenció fényében – az egyedüli halvány reményt nyújtó, Bécs elleni offenzíva tervéről. A magyar kormány célja politikai okokból inkább Buda mielőbbi bevétele volt, hogy fővárosát visszanyerve a szabad Magyarország tárgyalóképessé váljon az európai nagyhatalmak asztalánál. A lelkes magyar diplomácia naivan még nem is sejtette, hogy Anglia és Franciaország ekkorra már megadta a „kivégzési engedélyt” Miklós cárnak, így árván maradt ügyünk csupán gondosan bezárt ajtókon kopogtatott.

Ágyútűzben a fővárosért

Görgei május 4-én érkezett Buda várának falai alá, amit 5000 osztrák és 92 ágyú védett azzal a paranccsal, hogy az oroszok betöréséig mindenáron tartsanak ki. Az ostromló sereg először a Lánchíd tövében próbálkozott, ahol Kmety György katonái kísérelték meg elvágni a vár egyedüli vízforrását. Ha sikerrel járnak, néhány nap alatt megadásra kényszeríthették volna az osztrákokat, de a védelmet irányító Heinrich Hentzi erős ágyúival megtizedelte a szűk átjáróban rohamozó honvédeket. A támadás elakadt, és Görgei, hogy legjobb katonái életét kímélje, visszavonta csapatait a kegyetlen ágyútűzből. Ezt követően a mai Pasarét és Tabán közötti 150 méteres dombon összpontosította tüzérségét, ami hol megszólalt, hol elnémult aszerint, hogy Debrecenből éppen megérkezett-e a folyamatosan kimaradó lőszerszállítmány.

Kossuth ugyanis – bár az egész országot emberfeletti erővel és rendkívüli karizmával mozgósította a nagy honvédő háborúhoz – fejlett ipar és kellő anyagi erőforrások híján képtelen volt állandó élelem- és lőszerellátást biztosítani a katonáinak, akik ezért hol az éhségtől, hol pedig a néma ágyúktól és üres tölténytáskáktól szenvedtek. Görgei szerint a magyar vitézek szerfelett vonzódtak az ágyúkhoz, amiket sokszor babonás tisztelettel vettek körül, mint a háború győzelmet hozó „hadisteneit”: „Népfelkelőink különös előszeretettel viseltettek az ágyúk iránt. Ezeket – még mikor nem kellett is – lelkesedéssel követték, és attól, aki parancsnokukként elébük állt, mindjárt megkérdezték, van-e ágyúja. Ha azt felelte, hogy van, jókedvvel szedelőzködtek az induláshoz; ellenkező esetben nem nagy buzgalommal támogatták.” Mivel sok vesztes csatát okoztak a váratlanul elnémuló honvédütegek, így Görgei – már csak a morál fenntartása érdekében is – levélben könyörgött a kormánynak, hogy végre szervezze meg tüzérsége rendes ellátását.

A tábornok szavaival élve: a „bénázás” miatt az ostrom kulcspontja, a mai Széchényi Könyvtár alatti falrész bombázása közel két hétig elhúzódott, ami alatt Hentzi bosszúból rommá lőhette Pest büszkeségét, az Aldunasor klasszicista épületsorát. Az értelmetlen pusztításon felbőszült magyar tábornok cserébe visszaüzente, hogy egy embert sem hagy életben a védők közül. A döntő, május 21-ei roham hajnalára mindkét fél halálra szántan készülődött. A szürkületben a fal omladékain átmászó honvédek heves tűzben próbáltak feljutni a budai házsorok közé, ahol már a szuronyok párviadala döntött a hol kétségessé, hol biztossá váló győzelemről. Az osztrákok először kitűzték a fehér zászlót, majd a hadi helyzet pillanatnyi fordulatában bízva mégis a földre dobták, és tovább harcoltak. A hősi kitartás és megadás között ingadozva ezt a műveletet többször is megismételték, amíg végül a betörő honvédek előtt pánikba esve, a teljes helyőrség letette a fegyvert. Tekintettel a halálosan megsérült Hentzire, Görgei úgy döntött, visszavonja a tömeges kivégzésről szóló parancsát, így Magyarország további vérontás nélkül vehette birtokba fővárosát, és ért el a tavaszi dicsőségének csúcspontjára.

A magyar Bonaparte

1849. május 21-e – ami 1992 óta a magyar honvédség hivatalos ünnepe – mégsem hozott felhőtlen örömöt a Kossuth-kormánynak, mert ezen a napon Varsóban is megtörtént az egyre húzódó történelmi találkozó I. Miklós és Ferenc József között, ahol a magyarok szemében „trónbitorló” uralkodó „kifejezetten könyörgött legfelségesebb szövetségesének, hogy segítse meg őt”. Görgei az elkerülhetetlen orosz beavatkozás hírére újra útnak akarta indítani seregét Bécs felé, azonban a Komáromba tartó menet nem várt akadályokba ütközött: „A legénység ruházatának szánandó állapotát csak a csapatokat lelkesítő vállalkozó szellem ellensúlyozhatta. Ez a jó szellem nem romlott meg Budánál – de a bakancs igen. A többnapi menetelés a budai tábortól az új felállásokig megadta neki az utolsó kenetet.”

A feltört lábú és mezítlábas honvédseregnek több hét pihenőre volt szüksége, amíg rendbe szedte magát, és június közepén újra próbálkozhatott a támadással. Ekkor viszont már késő volt. A Kárpátok hágóin beözönlő cári csapatok – akikkel szemben egyedül Bem tábornok tudott ideig-óráig tartó eredményeket elérni – az ország jelentős részét hetek alatt elfoglalták. Látva a gyorsan közelgő végjátékot, Görgei mindenáron támadni akart: „Csapást csapásra egyedül Ausztria ellen!” – írta Kossuthnak, kérve, hogy minden mozgósítható egységet küldjön Komárom alá. Terve szerint még a közelgő orosz harapófogó előtt vereséget mért volna az osztrákokra, hogy ezzel egy kompromisszumos béketervet kérhessen a bécsi udvartól. A politikus azonban – akinek nagyváradi székhelyét már kozák lovasság fenyegette – nem tudta elviselni a gondolatot, hogy harc nélkül engedje át az oroszoknak Magyarország keleti felét, így inkább „kedvenc bukott tábornoka”, a kápolnai csatában megszégyenült Dembiński javaslatára hallgatott. A 170 ezer fős magyar sereget a Tisza alsó folyásánál, Temesvár és Arad környékén tervezte összevonni, hogy itt vívják meg a döntő csatát.

Valójában se Kossuth, se Görgei terve nem vezetett volna eredményre, a kettő közötti „félutas” megoldás viszont a lehető legrosszabb megoldás volt. A központi parancsot figyelmen kívül hagyó tábornok a visszavonulás helyett inkább csatát vállalt Komárom sáncainál. Az újraszerveződött császári seregek először megfutamodtak a hősiesen támadó honvédek elől, a váratlanul feltűnő orosz lovasság és osztrák ágyúk tűzereje végül mégis megtörte a magyar offenzívát. A lovasrohamot személyesen vezető Görgei koponyáját egy gránát szilánkja hirtelen felszakítja, ezért sapkáját a 15 centis sebre szorítva a 31 éves parancsnok kénytelen visszatérni a táborába. Az orvosok a hatalmas seb mélyén egészen az agyvelőig leláttak, ami szemük láttára lüktetett „a vereségtől és fájdalomtól”.

Három napig fekszik seblázban, majd magához térve úgy dönt, enged Kossuth akaratának, és seregét késve útnak indítja a Tisza felé. Annak ellenére, hogy a fejsebétől rendre dührohamokat kap, vagy éppen elájul, Hermann Róbert szerint az Aradig tartó menetelés során Görgei Napóleonhoz méltó teljesítményt nyújt: „Neki volt körülbelül 30 ezer embere, Paszkevicsnek meg 120 ezer, Görgei mégis mindenhova előbb ért oda, mint az oroszok.” A magyar sereg gyors hadmozdulataival kétségbe ejtett orosz fővezér zavarában ide-oda meneteltette a hadosztályait, és persze lehetőleg pont onnan küldött el egy hadosztályt, ahova Görgei éppen megérkezett, és mindig ott várta a csatát, ahol a magyaroknak eszük ágában sem volt megkezdeni. A túlélésért folytatott macska-egér játékot végül Bem tábornok katasztrofális temesvári veresége szakította félbe.

A szokásához híven vakmerően támadó lengyel parancsnok az erdélyi hadsereg után a keleti főerőt is a megsemmisülésbe hajtotta, és miután alig egy nap alatt több mint 10 ezer embert vesztett, a szabadságharc helyzete végképp reménytelenné vált. Mire Görgei a Kossuth által kijelölt gyülekezési pontra ért, a megígért 60 ezer harcra kész katona helyett alig 20 ezerre számíthatott, azokról is a parancsnokuk mindössze ennyit mondott: „Az első puskalövésre szétszaladnak.” A magyar kormány utolsó kétségbeesett tette az volt, hogy Kossuth javaslatára a magyar koronát felajánlották egy, a cár által szabadon választott orosz nagyhercegnek, feltéve, ha betartja az áprilisi törvényeket. Paszkevics viszont hűvösen elhajtotta a királykérő küldöttséget a Habsburgokhoz, és egyértelművé tette: már csak a fegyverletétel mikéntjéről tárgyal. Válaszul a kormány lemondott, és minden tovatűnő hatalmát az egyedül megmaradt harcképes parancsnokára, Görgeire ruházta át.

„Le fogom tenni a fegyvert” – vette át keserű megbízatását a forradalmi karrierje során századosi rangból a diktátori posztig emelkedő tábornok, és 30 ezer emberével Világos mezeje irányába menetelve még ott visszhangzott benne Kossuth letargiába zuhant válasza: „Akkor én főbe lövöm magam.” A feldunai hadtest augusztus 13-án a Magyarvilágos és Románvilágos közti síkon, a középkori vár romjai alatt felsorakozva letette a fegyvert az oroszok előtt, és a Bohus-kastélyban a főparancsnok aláírta a megadási nyilatkozatot. A háború ezzel véget ért, és a karintiai fogságban tartott Görgei még egy utolsó üzenetet hagyott hátra a magyar nemzetnek: „Polgárok! Mit Istennek megfejtetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal és az öntudat azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet. Polgárok! Isten velünk.”

Hogyan lett Görgei Artúr a nemzet „ördöge”?

„Ily férget Isten soha nem teremthet, Ezen megtörnék emberben a hit. Hervadjon a fű, ahol megpihenne, Akadjon fel, midőn fára néz. (…) Kergesse őt a balszerencse, mint Szilaj kutyák a felriadt vadat. Éljen nyomorból, kínból mindhalálig, Ha elhal, verje meg a kárhozat" – ezekkel a sorokkal átkozta meg az osztrákok elől bujdosó Vörösmarty Mihály Görgeit, akit Kossuth a Törökföldön 1849. szeptember 12-én megírt híres vidini levélben a szabadságharc első számú árulójának nyilvánított.
A fejsebéből gyógyuló tábornok egészen a kiegyezésig nem tudott reagálni a Magyarországon gyorsan terjedő igaztalan teóriára, ami olyan mélyen beépül a köztudatba, hogy egészen a 20. század elejéig csak a legmélyebb megvetéssel beszéltek a tavaszi hadjárat zseniális parancsnokáról. A történelmet átíró „Görgei-mítosz”-t sajnos Kossuth egész életében táplálta, annak ellenére, hogy maga is pontosan tudhatta: az oroszokkal szemben a legtovább kitartó parancsnoka nyíltan közölte vele, hogy a temesvári osztrák győzelem esetén leteszi a fegyvert.
Ekkor még Kossuth sem tiltakozott a döntés ellen, csak annyit közölt: maga részéről inkább „főbe lövi magát”, mint hogy az ellenség fogságába kerüljön. Az öngyilkosság – amiről Görgei is igyekezett lebeszélni – szerencsére elmaradt, viszont az emigráció súlyos terhe és az intenzív forradalmi évek okozta kimerültség a magyarok Mózesét egy értelmetlen bűnbakkeresésbe hajtotta. A megszülető mítoszt persze a magyar közbeszéd tovább színesítette, így Görgeitől nemcsak a becsületét, hanem a tehetségét is elvitatták.
Érdemeitől megfosztották, és minden győzelmét beosztott tábornokai, Klapka, Aulich, Damjanich és Leiningen bátorságának és zsenialitásának tulajdonították, akik a rajtuk pöffeszkedő Görgei ellenére sikerre vitték a tavaszi hadjáratot. Az isaszegi csatában például a kortárs közvélemény szerint azért érkezett késve, mert a városban az éjszakát egy prostituált ágyában töltötte.
Az ehhez hasonló városi legendák országszerte elterjedtek, így az 1867-ben hazatérő Görgei egész életét az áruló bélyegével a homlokán töltötte, először Visegrádon, majd Budapesten. Egyszer, amikor a vonata késése miatt több órát töltött a pályaudvar peronján, az őt felismerő tömeg kis híján meglincselte, egyedül az állomásfőnök ajánlott neki védelmet. 
Emlékirataiban és nyilvános leveleiben folyamatosan védte igazát, azonban vádlója népszerűsége és a turini remete legendája annyira erősen hatott a nemzettudatra, hogy szavát még csak válaszra sem méltatták. Ezen némileg segített, hogy 1884-ben Klapka György és száz életben maradt honvédtiszt memorandumot írtak alá, amiben kijelentették: büszkék egykori parancsnokukra, akit nem tekintenek árulónak. Szintén nagy támogatója volt Móricz Zsigmond, aki így nyilatkozott róla: „Rendkívüli katonai zseni volt, aki ezzel a zsenivel nem akart alkotni, nem akart uralkodni, nem akart uralmat alapítani, sem magának, sem az államnak. A nép katonájának tekintette magát, nem kellett neki sem főhatalom, sem jutalom.”
98 évesen, 1916-ban hunyt el, és igazsága győzelmét mutatja, hogy végül nemzeti hősként temették el.

A kétrészes sorozat Görgei Artúr: Életem és működésem Magyarországon (1848-49) című emlékirata alapján készült. Hermann Róbert: „Az 1848-49-es szabadságharc és katonai vezetői” című előadásából (epa.oszk.hu), a tábornoki levelek pedig Steier Lajos: „A szabadságharc revideált története” című könyvéből lettek beidézve.

Olvasson tovább: