Kereső toggle

Ember és bestia

13 Oscar-jelölés a hibridáció eposzának

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Idén a legtöbb Oscar-jelölést besöprő A víz érintése (The Shape of Water) egy, csak nyomokban antropomorf kétéltű és egy nő transzcendens szerelmi viszonyát mutatja be.

Idegen lények és emberek szerelmi viszonya nem újkeletű a kultúrtörténetben. A mitológia szereplőinek hibridációi közismertek, a mai generációk pedig főleg a földön kívüli szuperhősök földi kalandjainak történetei révén találkozhatnak a jelenséggel.  Mondhatni, már hozzászoktunk, hogy a filmvásznon humanoid lények kerülnek viszonyba emberekkel. Gondoljunk csak a kriptoni Supermanre, aki Lois Lane kegyeit nyeri el. A Marvel képregényvilág népszerű norvég istene, Thor is hátrahagyta apját, Odin főistent és aasgardi trónját földi szerelméért. Valahogy ezek a történetek nem okoznak akkora megütközést, mert bár nem emberi lényekről van szó, legalább ember ábrázatúak. Kissé extrémebb, de ugyanúgy milliók által kedvelt a szintén Marvel-univerzumba tartozó A galaxis őrzői, amiben a főszereplő férfi a fiktív Zen-Whoberi fajhoz tartozó emberalakú, de zöld bőrű és szuperképességű nőbe szeret bele. A Csillagok háborúja és a Star Trek legendáriumok tökéletes alapot adtak az ilyen űrszerelmek irányába való elmozdulásnak, és bőséges táptalajt biztosítanak a különböző lények hibridációjának.

A vámpírlegendák még inkább elmozdulnak abba az irányba, mikor az emberek olyan lényekkel kerülnek kapcsolatba, akik emberi arca mögött szörnylény lakozik. Az alkotói munka minőségét tekintve igencsak vitatható Alkonyat-széria, valamint a különböző Drakula-feldolgozások és más „vérszívó” művek mind-mind ember és vámpír románcát vagy legalábbis szexuális viszonyát ábrázolták. A nagysikerű Avatarban (ami a következő években 4 új filmmel fog kiegészülni) egy férfi ölt idegen testet, és a Pandora nevű holdon egy humanoid faj, a kék na’vik egyik női tagjával kerül szerelmi viszonyba. A felszín alatt című skót, kevésbé ismert, ámbár filmkritikusok által elismert bizarr alterfilmben Scarlett Johansson, mint földönkívüli csábító szedi férfi áldozatait, miközben saját identitását keresi. A District 9-ben már rákszerű ufó-prostituáltak elégítik ki a disztópikus emberiség aberrált vágyait.

Az ufókkal és egyéb szörnyekkel folytatott szex egyébként főleg alacsonyabb kategóriájú filmekben kerül elő – a lista meglepően hosszú. A bestialitás terén sem terméketlen a filmipar (a robotokkal, mesterséges intelligenciával folytatott szexualitásba már bele sem kezdünk); főleg a nyolcvanas évek hozott ilyen nem kívánt meglepetéseket; Tom Hanks egy sellőbe szeretett bele, míg egy horrorfilm macskafélékkel való szexet jelenített meg expliciten; a Howard, a kacsában pedig a címadó űrmadár kerül viszonyba egy énekesnővel. Szintúgy fajtalan hajlamokat demonstrál amúgy King Kong is, a túlméretezett gorilla; gerjedelmének tárgya szintén ember. A Jules Verne kreálta Utazás a föld középpontja felé című regényből adaptált mozi föld alatti hibrid kapcsolatokat mutatott be, és másodrangú filmekben, sorozatokban fokozatosan feltűntek a kétéltűek, mint potenciális partnerek.

Transzhumanista utópia a „konzervatív rémálom” ellen

No, de ki vágyik nyíltan szörnyalakú lényekkel ágyba bújni? Ki gondol arra, hogy szép, romantikus, világhírű drámát lehet kreálni egy nyálkás vízi szörny és egy nő kapcsolatából? A mexikói Guillermo del Toro pontosan ilyen mesével egészítette ki eddig is bizarr filmográfiáját. Inspirációját A fekete lagúna szörnye című ’54-es filmből merítette, amelyben egy kétéltű lény egy nőt akar elrabolni, hogy magáévá tegye. A rendező még gyerekkorában látta a filmet, és sajnálta, hogy a szörny szerelme viszonzatlan maradt. Így hát a hollywoodi álomgyár legprofibb eszköztárát fölvonultatva mutat be olyasmit a nézőinek, amitől korábban csak borzongtak.

A víz érintése című film mainstreammé tette a már így is sokat feszegetett tabut. 13 Oscar-díjra jelölték – idén ez kapta a legtöbb jelölést az Amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémiától, ami különös ideológiai irányvonalat képvisel ebben az inkább kultúrpolitikai, semmint értékalapú harcban az arany szobrokért és a világhírért. Del Toro nemrég úgy nyilatkozott, hogy „nagy sötétségben voltam, mikor kigondoltam A víz érintése történetét. Ez a film valósággal gyógyhatással volt rám; az ezt megelőző 9 filmemben ugyanis gyermekkori félelmeimet és álmaimat jelenítettem meg, (például A faun labirintusa) ezúttal szólalok meg először felnőttként”.

A víz érintése a hatvanas évek Amerikájában játszódik és egy titkos kormányzati kutatóhely néma takarítónőjét állítja középpontba. A hölgy felfedezi, hogy a titkosszolgálat egy Dél-Amerikából hozott vízi lényt őriz és kínoz annak érdekében, hogy a tudományos fejlődésben leelőzzék a szovjeteket. A nő titokban bensőséges viszonyt alakít ki a kopoltyús lénnyel.

A felkapott alkotás precízen belehelyezkedik korunk hódító transzhumanista nézetrendszerébe. Tradicionális, konzervatív, burkoltan republikánus, bibliai istenképével másokat elnyomó, megalázó, értéktagadó „kőbunkók” nyomják el a film kiszolgáltatott főszereplőit. A társadalomból kitaszítottakat, kiket megnyomorított a sok csúnya fehér férfi, a sok csúnya politikával, kémjátszmával vagy éppen homofóbiával. Mi sem természetesebb, hogy ezek a csúnyák egyúttal rasszisták is, csak hogy bezáruljon a konzervativizmus fasizálásának ördögi köre. Szegregálják a feketéket, az orosz lenézi az amerikait, az amerikai lenéz mindenkit, tárgyiasítják a nőket, és kirekesztenek mindent és mindenkit, akit csak lehet. A fehér férfiben Hollywood új kultúrháborújának ellenségképe testesül meg: a trumpi rémálom.

Ezek a gonosz fehér férfiak sokan vannak, egymás ellen is küzdenek (hidegháború dúl ugyebár), és számukra semmi sem szent. Nemcsak a film főgonoszairól van szó (katonák és ügynökök), hanem olyan mellékszereplőkről is, mint az az éttermes fiatalember, akit a főhősnő legjobb barátja és szövetségese, az idősödő, frusztrált és persze melegségét rejtegető bácsi kiszemel magának. A fiatalember kedves, intelligens, szolgálatkész, ám amikor a bácsi először közelít hozzá olyan módon, a fiú nem csupán visszahőköl, hanem megvető undorral viszonyul felé – és különösebb előzmény nélkül az éppen betérő fekete vendégek felé is kendőzetlenül rasszista hangot üt meg. „Családi vállalkozás vagyunk” – érvel, hogy miért hajítja ki a feketéket és a meleg bácsit is. Értjük az üzenetet: a hagyományos család ellenség! Nem is csoda: egyetlen egészséges család sem jelenik meg a vásznon, mintha nem is működhetne jól egy család. De ugyanígy ellenség a kereszténység is – a főgonosz katonatiszt bibliai jártassága, keresztény színezetű gőgje, amellyel alacsonyabbrendűnek, „nem istenképűnek” tekinti a víziszörnyet, hasonlóképpen szembe van állítva a kiszolgáltatottak fennmaradásért folytatott küzdelmével. Mihelyst az előbbi tradicionális berögzöttségek eltűnnek az útból, teret nyer a szörnyek világa, fellélegezhet a sok „elnyomott”.

A rendező 2006-os filmje, a faun labirintusa egy kislány és a pajzán görög isten morbid világáról szól.
A Guardian elemzése szerint „ez egy olyan film, ami harsányan, kicsit sem burkoltan száll síkra a kiközösítettek oldalán, és igen ferde szemmel néz a konzervatív férfi tekintélyre, olyannyira, hogy már az előzetes is jól beint” a heteroszexuális fehér férfinak. A The New York Times teljes mértékben jóváhagyja, és hitelesnek tartja a bigott amerikai férfi diabolikus megjelenítését. A cikkíró úgy véli, a film „minden pillanatát áthatja a bigottság és az aljasság, mint valami felszín alatti csermely, ám a kedvesség és a szépség lehetősége mindig adott” – például a fajközi keveredés formájában.

Nyilván nem teljesen irreális a képmutató, álnok hatalom megjelenítése, és valóban számos fontos társadalmi kérdést (együttélés, egymás iránti tisztelet, alapvető jogok) vet föl a film. Azonban a sztereotípiák ilyetén enumerációja már nem az indián népirtások vagy a külhoni háborúskodások miatt terhelt amerikai lelkiismeret fájdalmas, jobbító szándékú sóhajai, sokkal inkább a posztkeresztény Nyugat újfajta humanizmusától csöpög, melyet fűszerez a feminizmus és a genderideológia. Ez Guillermo del Toro „vizének érintése”, ez a víz folyik már lassan minden mainstream csapból, és ez uszít a patriarchális családmodell és a bibliai alapú konzervatív eszmerendszer ellen.

Egy ágyban az ellenséggel

Ahogy a fogvatartók kegyetlen bánásmódja odáig fajul, hogy az idegen lényt likvidálni akarják, a törékeny nő afroamerikai kolleginájával, a meleg bácsival és egy orosz kémmel együtt a segítségére siet. Remélve, hogy megmentik a biztos haláltól, megszöktetik és a főszereplő nő lakásába viszik a kétéltűt, ahol aztán hamar elszabadulnak a jelbeszéddel kommunikált érzelmek. Nem telik el sok idő, és a nő szexuális viszonyba bonyolódik a lénnyel, melynek részleteire egy jóízlésű ember sem lenne kiváncsi, ám a szereplők párbeszédeiből így is épp elég közönséges részlet kitudódik.

A viszony odáig fajul, hogy a hölgy egy alkalommal teljesen elárasztja lakását vízzel, hogy az amazonasi lény úgymond természetes környezetében folytathassák tovább torz kalandjaikat.

A sok explicit, mondhatni felnőtt tartalom mellett a fehér férfi nemisége törvényszerűen negatív fénybe kerül. A főszereplő hölgy első perctől bizalmasan közeledik a fogságban tartott lényhez, de gonosz főnöke testi közeledésétől borzongva menekül, mint a nagyon is valós visszaélésekre reflektáló #MeToo kampány túlhajtói, akik szerint a férfi nemiség bárminemű kifejeződése már nemi erőszak a nő irányába. Persze a filmbéli férfi közeledése valóban elítélendő: házas ember, megfélemlítően fellépve, hatalmi pozícióból lép ki a kiszolgáltatott nő felé – az ember szinte elgondolkodik, miért is nem Harvey Weinstein-nek nevezték el a karaktert. Az egészben igazából az a visszás, hogy míg a férfi testisége (itt jogosan) visszatetsző, a hölgy gyakorlatilag felajánlja magát a kétéltűnek, zabolátlan szexuális kalandokba bonyolódik vele, sőt, ő maga kezdeményezi kapcsolatuk testi síkra terelését – e relációban valahogy nem voltak ellenérzései vagy gátlásai.

Ahogy a nézőnek, úgy a hölgy szomszédságában élőknek sincs ideje mindezen igazán megütközni, mert kiderül: a szörnynek gyógyító képességei is vannak. Ráteszi a mancsát a beteg fejére, kék fénysorok villanak föl a bőre alatt, és hamarosan látványos az eredmény: a sebek begyógyulnak, még a kopaszodó fejbőr is újra pelyhedzeni kezd. A csoda láttán fölmerül a szereplők között, hogy talán bizony istenséggel van dolguk, hiszen arra már korábban is fény derült, hogy a dél-amerikai indiánok istenként tisztelték e lényeket, még áldoztak is nekik.

Tabudöntögető tündérmese

A „szépség és szörnyeteg-románc” mögötti rendezői szándék del Toro elmondása szerint az, hogy „a másság, a szex, a szerelem, a bizalom és az ember útja” kerüljön előtérbe. Del Toro a női szexualitást természetes (értsd naturalista) módon akarja megjeleníteni, és annak minden formáját (az önkielégítéstől a szörnyszexig) magától értetődőként tárni elénk. Ahogy a szívmelengető zenével ajzott cselekménysorozat kibontakozik, a nézőt valósággal beszippantja a kellemesen nosztalgikus, eszképista filmörvény. A humor és szeretet ütközik a ridegséggel, földhözragadt becsvággyal – jól ismert dráma ez, de teljesen új színpadon új szereplők új látványtechnikával bűvölnek. A kritikusok rajonganak a forgatókönyvért, bár pont a jelölést követő napokban robbant be a hír, hogy a mű számos ötlete és sarkalatos eleme plágium-gyanús, mivel kísértetiesen hasonlít egy 1969-ben írt színdarabhoz.

Mindenesetre egyelőre valóságos litániákat zengenek a mexikói alkotó tehetségéről, aki végül elmaradt gyerekkori katarzisát is „kiélheti” a képernyőn: az elkerülhetetlen végső nagy üldözésben a kétéltű gyakorlatilag legyőzi a halált, megöli a főgonoszt, aki utolsó leheletével elismeri, hogy tényleg istennel van dolga. És jöhet a beteljesedés, az eggyé válás, a végső exodus. A halember magával viszi a nőt a vízbe, kopoltyúkat ad neki, hogy együtt élhessenek tovább boldogan, míg meg nem halnak…

Tíz éve nem jelöltek filmet ennyi Oscarra, és eddig csupán három művet terjesztettek ennél több díjra a filmtörténetben. Az alkotás szép lassan időtlen tündérmese státuszba nő az iparág kritikusai szemében. Egyesek gyönyörű melodrámának titulálják, mások dicsérik, hogy a fantázia és a realitás egybemosódik, de a mainstream sajtó nem igazán foglalkozik az ember és bestia tabudöntögető viszonyával. Legfeljebb „kacarászva” elismeri, hogy igen valószínűtlen párosításból lett bravúros love story. Nincs magyarázat arra, hogy a halféle pontosan melyik perifériára szorult csoport bajos helyzetét jeleníti meg, hiszen nem is része az emberek alkotta társadalomnak. Talán a földanyát vagy a természetet hivatott megjeleníteni, mellyel az igaz ember egyesül? De, ha működik a mesegépezet, minek is moralizálni? Nem kell más, mint együtt lebegni a szereplőkkel és a vintage tárgyakkal – az üzenet így is átmegy.

Ahogy volt, úgy lesz

A filmtörténet fejlődése hasonló torzulási ívet mutat, mint Noé korában az emberiség. Az okkult, transzcendens élményekhez és misztikus lényekhez kötött szexualitás a pogány rítusok és folklór alapvető része, a modern kultúra termékeiben azonban eddig inkább módjával, mondhatni „poposabban” és emberarcúbban jelent meg. Hollywood, a celluloid-istenek Parthenonja a hibridációt témaként választó filmjeivel olyan világ felé nyit, ami egyszer már létezett, ám végkimenetele nem lett olyan happy end, mint a moziban! A Teremtés könyve számol be arról, hogy Noé korában „láták az Istennek fiai az emberek leányait, hogy szépek azok, és vevének magoknak feleségeket mind azok közül, kiket megkedvelnek vala”. (6:2)
Az emberi lét és szaporodás lehetőségét tehát angyali lények kívánták meg, akik az isteni rendeltetésük ellen fellázadva emberekkel közösültek. A fajtalanságukból származó óriások (nefilim), valamint ezek leszármazottai (refaim) emberfölötti erejű, mélységesen gonosz lények voltak, akik természetfeletti atyáikkal összefogva tanították meg az embert számos okkult ismeretre és erőszakosságra, amitől az emberi természet végképp eltorzult. Amikor a degeneráció a tetőfokára hágott, isten beavatkozott, és megítélte a földet. Noé és családja élte csupán túl az özönvizet. az ilyen alkotásoknak ijesztő aktualitása van, Jézus ugyanis azt tanította, hogy az ő visszajövetele előtt az emberiség újra olyan szintre süllyed, mint „amiképpen pedig a Noé napjaiban vala” (Máté 24:37, Lukács 17:26). Sőt, a prófétai írások szerint ezúttal már nem csak illegális földreszállások lesznek; isten maga taszítja le a sátán égi királyságát, és a pokol is feltör a föld felszínére. A hibridáció, az emberi természet teljes deformációja tehát már csak idő kérdése. Éppen ezért veszélyes, ha a hatásos, profi audiovizuális megjelenítés megszokottá teszi az idegen lényekkel való együttélés gondolatát, főleg, ha azt pozitív állapotként jeleníti meg. Azon generációk számára, akik a hétköznapi realitásokból ilyen perverz fantáziákba menekülnek, a bibliában felvázolt sokkoló jövőkép talán már nem is különösebben rémálomszerű, sőt, úgy tűnik, egyenesen vágynak rá.

Olvasson tovább: