Kereső toggle

1956 – egy kiskamasz emlékei

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1956. október 24-én reggel felvettem a piros úttörőnyakkendőmet és elindultam az iskolába. Nem jutottam messzire. Alig mentem néhány métert, amikor megtudtam, hogy ma nincs tanítás. A szomszéd bácsi ekkor már piros-fehér-zöld karszalagot viselt. Amikor hazamentem, apám fogadott: „Vedd le a nyakkendőt! Lemondott a kormány, Nagy Imre az ország vezetője.”

Az események nem voltak előzmények nélkül. J. V. Sztálin 1953-ban bekövetkezett halálát követően, véres utódlási harcok után N. Sz. Hruscsov került hatalomra a Szovjetunióban, aki a Szovjetunió Kommunista Pártja híres XX. kongresszusán „titkos”, de gondosan kiszivárogtatott beszédet mondott Sztálin bűneiről.

1953 és ’56 között nagy visszhangja volt az olyan könyveknek és filmeknek, melyek a sztálini korszakról és az azt követő változásokról szóltak. Ilyen volt Ilja Ehrenburg Olvadás című regénye. Újabb és újabb hajtűkanyarokkal és visszaesésekkel (ilyen volt Nagy Imre 1955-ös miniszterelnöki bukása) itthon is megélénkült a társadalmi élet. Korábban minden öntevékeny közösséget, társadalmi szervezetet, pártot betiltottak. Ekkoriban enyhültek a szabályok. Országos visszhangja lett a Petőfikörben történteknek, ahol értelmiségiek cseréltek véleményt társadalmi kérdésekről – jellemző módon a legélénkebb visszhangot kiváltott vita a sajtószabadság kérdéséről szólt.

Édesapám és a rehabilitáció

Ebben az időben édesapám a Legfelsőbb Bíróság egyik rehabilitációs tanácsának volt az elnöke. Két nagy visszhangot keltő cikket írt, melyek a Magyar–Szovjet Baráti Társaság lapjában, az Új Világban jelentek meg: 1956. június 21-i keltezéssel Tovább a törvényesség útján!, majd három héttel később, 1956. július 12-én Még egyszer a törvényességről címmel. A cikkekben azokról a törvénytelenségekről volt szó, melyeket a Rákosi-rendszer követett el. Az egyik ilyen volt a Ries István egykori szociáldemokrata igazságügy-miniszter elleni eljárás, aki a választási csalásokat akarta leleplezni, amiért az életével fizetett.

Részlet a cikkből: „Értesülésem szerint Ries Istvánné is igen rossz körülmények között él. Férjével együtt ugyanis őt is, sőt a húgát is letartóztatták. Szabadulásakor nemcsak a férjét nem találta, hanem a lakását, bútorait, férje közismerten igen értékes könyvtárát sem. A húgával együtt albérleti szobában lakik, és most már van valamilyen állása.”

Októberi tavasz

Az október 23-ai eseményekről a rádióból értesültünk. Diákok tüntettek a lengyelországi poznańi események támogatása céljából. A Műegyetem Petőfi hídnál lévő épületétől vonultak a Bem-szoborhoz. A tüntetés vértelen volt. Később a tömeg egy része a Magyar Rádióhoz vonult, ahol a rádiót védő őrség tüzet nyitott rájuk, de a felkelőknek sikerült elfoglalniuk a rádiót. Ezt követően a rádióműsor elsősorban hírekből és néhány lemez ismételt sugárzásából állt. Ilyen zeneszám volt az örökre emlékezetembe ivódott Beethoven: Egmont-nyitány.

Október 23-a után megállt az élet az országban, a munka hetekre leállt. Hosszú sorok álltak a pékségnél. Mindenki hallgatta a rádiót, olvasta az újságokat, röplapok jelentek meg a fák törzsén. Kezdetben teljes volt az egység, az öröm. Az újságokat ki lehetett rakni az utcára őrizet nélkül. Mindenki kifizette őket.

Egyik nap kinéztem az ablakon. Pasaréten, az Ördög-árok mellett laktunk. Egy fellobogózott, emberekkel teli teherautó állt meg a Kishídon. Néhányan felszálltak rá, és a teherautó elindult a közelben lévő Petőfi-laktanya felé. Egy sorozatlövést hallottam, aztán néma csend. A laktanya fel volt készülve védekezésre, kiszedték a kerítésből – lőrés céljából – a téglát. Ma emléktábla őrzi a laktanya falán az áldozatok nevét.

Október 25-én az Országház előtt tüntető tömegre és a velük barátkozó orosz katonákra ismeretlenek tüzet nyitottak a Földművelésügyi Minisztérium épületéből. A vérfürdő hozzájárult Gerő Ernő MDP-titkár bukásához; utódja Kádár János lett. Az ÁVH az országban több helyen is sortűzzel válaszolt a tüntetésekre; Mosonmagyaróváron például száznál több embert öltek meg. A fegyvertelen tüntetőkkel szemben alkalmazott erőszak a felkelők részéről is további erőszakot szült: október 30-án az MDP Köztársaság téri budapesti székházának ostroma után a tömeg meglincselte az épület életben maradt védőit.

A forradalom egymás után hozta felszínre a különböző felkelőcsoportokat és azok vezetőit. Egy részük (az Angyal István vezette Tűzoltó utcai csoport) tárgyalni kezdett a Nagy Imre-kormánnyal és a Kádár János irányította pártvezetéssel, míg mások (így a november elején a Külügyminisztérium épületét elfoglaló Dudás József vezette Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány) nem ismerték el törvényesnek a Nagy Imre-kormányt. A szkepszis érthető volt: végül is Nagy és Kádár körül az 1948-49 után kialakított diktatúra fontos szereplői csoportosultak. 

Sűrű napok a Kremlben

A kormány mindenesetre október 28-ától tartotta magát ahhoz, hogy megegyezésre törekszik a felkelőkkel. November első napjaiban megkezdődött a Nemzetőrség szervezése, amelyhez a tervek szerint csatlakoztak volna a különböző felkelőcsoportok tagjai is. A Nemzetőrség vezetője a Rákosi börtöneit megjárt Király Béla vezérezredes volt, az ő munkatársa volt Herpai Sándor, a Belügyminisztérium Forradalmi Bizottságának egyik vezetője, apám ismerőse. November első napjaiban úgy tűnt: van remény a rend helyreállítására és a koalícióssá alakult harmadik Nagy Imre-kormány túlélésére. Október 30-án a szovjet csapatok elhagyták Budapestet, ugyanezen a napon a szovjet kormány nyilvánosan tett hitet a kelet-európai országokkal fenntartott kapcsolatai átértékelése és az egyenrangúság alapjára helyezése mellett, majd november 3-án Maléter Pál honvédelmi miniszter az Országházban kezdett tárgyalásokat a szovjet parancsnoksággal a Vörös Hadsereg távozásáról az országból. Az országon újra optimizmus lett úrrá.

Amiről nemcsak mi nem tudtunk, de a Nagy Imre-kormány tagjai sem: október 31-én a Kremlben a folyamatosan ülésező szovjet pártelnökség ülésén újabb fordulat történt; Hruscsov és a többi szovjet vezető eldöntötte, hogy erőszakkal veri le a magyar forradalmat és új kormányt állít Magyarország élére. Ettől a naptól kezdve a szovjet határon át özönleni kezdtek Magyarországra a Vörös Hadsereg alakulatai, és a következő napokban körülvették az ország stratégiailag fontos katonai objektumait (így a reptereket is). Arról sem tudtunk, hogy Moszkvában javában zajlik a november elsején Budapestről eltűnt Kádár János felkészítése egy új kormány megalakítására.

A hitszegés éjszakája

A november harmadikáról negyedikére virradó éjjel a tököli szovjet reptérre tárgyalni érkező Maléter Pál vezette magyar küldöttséget Szerov KGB-főnök letartóztatta, majd néhány óra múlva a Vörös Hadsereg megtámadta Budapestet. Hajnalban Nagy Imre a parlamentből közölte a világgal a szovjet invázió tényét, majd a jugoszláv nagykövetségre menekült. A reggeli órákban Münnich Ferenc, majd Kádár János bejelentette, hogy Szolnokon – valójában szovjet területen – megalakították a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt.

A november és a december bizonytalanságban telt. Nagy Imre Jugoszlávia nagykövetségére menekült, de sem Kádár sürgetésére, sem szovjet, sem pedig jugoszláv nyomásra nem volt hajlandó lemondani és ezzel a november negyediki fordulatot legitimálni. A Kádár-kormánnyal szembeni ellenállás intézményei a november 4-e előtt megalakult forradalmi bizottmányok és a negyedike után is sorra alakuló munkástanácsok lettek.

Édesapám a Legfelsőbb Bíróság Forradalmi Bizottmányának tagja, majd az 1956 novemberében megalakult Végleges Forradalmi Bizottmány elnöke lett. Kádár Jánosnál is járt decemberben. Édesapám megkérdezte: „Legitim ez a kormány?”. Kádár azt felelte: „Szerintem igen.” Javasolták a Legfelsőbb Bíróság rákosista elnökének, Dr. Domokos Józsefnek és a koncepciós perekben részt vevő bíráknak a leváltását. Erre 1956. december 27-ei hatállyal a Forradalmi Bizottmány valamennyi tagja megkapta a felmondását. A rákosista vérbírákra még szükség volt a leszámoláshoz.

Édesapám elbocsátását követően ügyvédi praxist vállalt. Emlékszem, hogy a tánciskolában egy testvérpárnak dicsekedtem, hogy apám jól van, szereti az új munkáját. Ők a Kádárrendszer egy magas rangú igazságügyi tisztviselőjének voltak a gyermekei. Apám visszahallotta a dicsekvésemet, megkérdezte, hogy miért fecsegek összevissza. Rövidesen kizárták az Ügyvédi Kamarából. Mivel kilenc nyelven beszélt, mások által elvállalt, de apám által elvégzett fordításokból éltünk egészen 1963-ig, amikor – az amnesztia után – az Egészségügyi Toxikológiai Tájékoztató Szolgálatnál kapott fordítói állást. Később a Külkereskedelmi Minisztérium Jogi Főosztályára került, majd a MASPED (Magyar Általános Szállítmányozási Vállalat) jogtanácsosa lett.

Amnesztia után

Az amnesztia után személyesen is megismerkedhettem az ‘56-os forradalom személyiségeivel. A börtönből kiszabadulva lakásunkban kereste fel édesapámat a már említett Herpai Sándor. Egy másik, börtönből szabadult családi barát hosszasan szavalta azokat a verseket, melyeket a börtönben tanult meg. Nagymaroson kerestük fel édesanyámmal a börtönből szabadult Kardos Lászlót, a Petőfi-kör és a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának volt tagját. Kardos László 1957 elején részt vett Nagy Imre 1955–1956-os írásainak külföldre juttatásában. Ezért életfogytiglani börtönre ítélték, de 1963-ban amnesztiában részesült.  Később, 1970-ben első munkahelyemen, a Licencia Találmányokat Értékesítő és Innovációs Külkereskedelmi Vállalatnál találkoztam Bibó Istvánnal, a század legjelentősebb magyar politikai gondolkodójával, az utolsó Nagy Imre-kormány államminiszterével, apám és főnököm közös barátjával is.

1958-ban Enyingen nyaraltam rokonainknál. Hazaérve az a hír fogadott, hogy bátyámat, Benkő Mihályt, aki a Petőfi Gimnázium érettségi előtt álló tanulója volt, előzetes letartóztatásba helyezték diákszervezkedés miatt. Míg nyaraltam, házkutatást is tartottak a lakásunkban. Apám 1945 óta őrzött, engedély nélküli revolverét nem találták meg. Később apám megmutatta azt az elvadult kertet, ahová a revolvert később eldobta. Bátyám végül felfüggesztett börtönbüntetést kapott. Egy felnőttre, a másodrendű vádlottra, az Épületgépészeti Technikum igazgatójára az ügyész halálbüntetést kért. Első fokon tizenkét évet kapott, melyet másodfokon nyolc évre enyhítettek. Az elsőrendű vádlott büntetése tíz év volt. Bátyám később kitűnően leérettségizett, majd az ELTE Történelem–Könyvtár Szakára is felvették, amivel jelentős tudományos pályát futott be – de ez már más történet.

Részlet a Legfelsőbb Bíróság Forradalmi Bizottmányának 1956. október 31-i nyilatkozatából:

A Legfelsőbb Bíróság Forradalmi Bizottmánya üdvözli a magyar nép hősies harcát és a kivívott eredményeket. (...) Szükségesnek tartja annak megállapítását, hogy a Rákosi-féle önkényuralom egyik alapvető feltétele a bírói függetlenség teljes megsemmisítése volt. (...) Mindez nem menti fel a provokációs politikai perekben ártatlanokat elítélő és az ÁVH-val szorosan együttműködő bírákat. Követeljük ezek azonnali elbocsátását és felelősségre vonását. Súlyos felelősség terheli azokat, akik az elmúlt években az ország igazságszolgáltatását irányították. Tűrhetetlen, hogy ezek egy része ma is vezető szerepet játszik. Azonnali elbocsátásuk szükséges. Biztosítani kell a bírói függetlenséget, a demokráciának egyik legfontosabb alappillérét. (...) Mindazokat a bírákat, akik a népellenes Rákosi-klikknek nem tetsző ítélkezésük miatt állásukat vesztették, teljes rehabilitációban kell részesíteni, és bírói tisztségükbe vissza kell helyezni.