Kereső toggle

Az elnökválasztás az amerikai médiában

Elfogultan

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Lehet, hogy Donald Trump helyre tudja hozni a kampányhibáit, lehet, hogy nem. Lehet, hogy Hillary Clinton elnök lesz, lehet, hogy nem. De közben valami olyan zajlik, ami szinte ugyanilyen fontos: a szemünk előtt omlik össze az eddig ismert amerikai média” - írja nagy feltűnést keltett publicisztikájában a Fox News televíziós csatorna kommentátora, Michael Goodwin. A New York Postban megjelent írás szerint a nagy amerikai televíziós hálózatok és a főáramú újságok a szakma eddig etalonnak tekintett szabályait felrúgva tudósítanak a 2016-os elnökválasztásról. De nem csak a hagyományos média elfogult: a Google úgy állította be a keresőprogramját, hogy ne kerülhessenek a felhasználók elé a Hillary Clintonnal kapcsolatos „összeesküvési elméletek”.

Az elmúlt évtized egyik legtöbbet használt politológiai fogalma lett az irányított demokrácia, köszönhetően a Vlagyimir Putyin által kialakított sajátos orosz rendszernek. A formálisan a demokrácia kereteit megtartó berendezkedés a valóságban szűkíti a választási lehetőségek számát, így a polgárok szabad döntéseiket az állam által meghatározott keretek között hozhatják meg. Minimális a lehetősége annak, hogy az irányított demokráciában váratlan fordulat álljon be, mert a régi mondás szerint „szabad országban szabad ember azt teszi, ami szabad”. Az így hatalomra került elit aztán a választók felhatalmazásával lényegében kontroll nélkül gyakorolja az akaratát. Az irányított demokrácia természetesen a médiát is igyekszik áramvonalasítani annak érdekében, hogy a közvélemény minél könnyebben felismerhesse azt, hogy mi is a helyes döntés.

Ma úgy gondoljuk, hogy ezeket az eszközöket leginkább Oroszországban, Törökországban, vagy éppen Magyarországon használják. Nincs hét, hogy ne jelennének meg cikkek a nyugati sajtóban (és a rájuk szorosan figyelő hazai médiumokban) a „putyinista média” nemzetközi terjeszkedéséről. Legutóbb a Financial Times írt részletes cikket a magyarországi sajtószabadság helyzetéről, Orbán fokozza a szorítást a magyar médián címmel.

A kelet-európaiakban a diktatúra idején az a kép alakult ki, hogy a vasfüggöny túloldalán a sajtó korlátozás nélkül megírja a valóságot, és a jól informált közvélemény szabadon alakíthatja ki a tények alapján a maga véleményét.

Ez a kép – bár sokat kopott – ma is meghatározó, nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy a magyar sajtóban (és a politikai vitákban) a rendszerváltás után a nyugati médiában megjelent vélemények fontos hivatkozási alapnak számítottak. Persze ezek sokszor egyfajta „pingpong” alapján jelentek meg: a hírt Magyarországon generálták, külföldön megírták, majd a hazai szerkesztőségek lelkesen idézték a mérvadó orgánumok álláspontját. Az utóbbi években a Brüsszellel való vita során megjelent ennek a „pingpongnak” az inverze is. A kormánypárti sajtó önigazolásként használja azt, ha az „elitista” nyugati média elmarasztalja Magyarországot, mondván, ez is a magyar modell sikerei miatti félelmeket tükrözi.

Ebből a kelet-európai nézőpontból meglepő lehet Michael Goodwin állítása, hogy az amerikai média meghatározó része nem a tényeket tárja az olvasók és nézők elé, hanem olyan mértékben torzítja a sajtószabadságot, ahogy azt az irányított demokráciákban szokták. Az ok? Donald Trump. „A legnagyobb amerikai televíziós hálózatok – a CBS, az NBC és az ABC –, valamint a nagy napilapok, mint a New York Times és a Washington Post a fair play látszatát is lerázták magukról. Példátlan az az eltökéltségük, amellyel Donald Trumpot távol akarják tartani a Fehér Háztól” – írja Goodwin, aki szerint „egyetlen külföldi ellenség, egyetlen terrorcsoport vagy hazai bűnszövetkezet nem kap naponta olyan csapásokat a sajtóban, mint Trump. Hozzá képest kesztyűs kézzel bánnak az iráni őrült mollákkal, akik a Nagy Sátánnak nevezik Amerikát, és le akarják törölni Izraelt a térképről.”

Nem mintha újdonság lenne az, hogy az újságírók többsége balra húz. A társadalmi szükségeket orvosolni kell, és az együttérző újságírók szemében a nagy, gondoskodó államban gondolkodó demokratikus baloldal szövetsége a megoldás, míg az egyéni érvényesülést és versenyt pártoló kapitalista jobboldal ellenséggé vált.

Ebből a világból indult Goodwin is: „Tudom, mert én is egy voltam közülük. A vietnami háború és a polgárjogi mozgalmak idején kezdtem a (New York) Timesnál, és én is meg voltam győződve arról, hogy mi a jó és mi a rossz. Főnökeim azonban másként gondolkodtak. Legendás főszerkesztőnk, Abe Rosenthal tudta, hogy a riporterek balra húznak, ezért ő jobbra húzott, hogy egyenesen tartsa a lapot. Ez azt jelentette, hogy a Times – a vélemény oldalakat leszámítva – távol tartotta magától a riporterek politikai nézeteit, és ezt azzal is biztosították, hogy külön szerkesztői voltak a hír és a vélemény rovatoknak. Ez a szétválasztott struktúra garantálta, hogy a New York Times az újságírás zászlóshajójává vált. Ezek az idők azonban elmúltak” – állapítja meg Goodwin.

A New York Times egyik munkatársa nemrég nyíltan megírta: „Ha újságíróként meg vagy győződve arról, hogy Donald J. Trump olyan demagóg, aki a nemzet legrosszabb rasszista és nacionalista hajlamaira játszik, továbbá, hogy Amerika-ellenes diktátorokkal barátkozik, és olyan személy, akinek a kezében veszélyesek lennének az Egyesült Államok atomkódjai, akkor hogyan is lehetne semlegesen tudósítani róla?” Az amerikai média a kiegyensúlyozottságnak a látszatára sem ügyel a mostani versenyben: miközben a választók 68 százaléka nem bízik Hillary Clintonban, a sajtó következetesen agyonhallgatja vagy „összeesküvési elméletnek” minősíti a vele kapcsolatos kritikákat. A Clinton nyilvános rosszulléteivel kapcsolatos kérdések „szexista” vádak, amelyekkel azt sugallják, hogy egy nő alkalmatlan az elnöki posztra. Az e-mail-botrányok az orosz titkosszolgálat által alkalmazott hackerek műve, amellyel Donald Trumpot támogatják.

A mindig bátran kérdező amerikai riporterek illedelmesen hallgatnak arról, hogy Hillary Clinton több mint 200 napja nem tartott sajtótájékoztatót, csak a vele barátságos médiumoknak nyilatkozott – és azt se sűrűn.

Ez a kettős mérce a nyugati irányvonalat hűségesen másoló magyar médiumokra is jellemző. A más kérdésekben nyíltan vallásellenes HVG címlapján a Trump-bohóc karikatúra alatt öles betűkkel „Óvja Isten Amerikát – Trump cirkusza” szöveg olvasható; 444 keresőjébe pedig ha beütjük a Donald Trump szavakat, augusztus 20-23 között például ezeket a címeket találtuk: 12 éves Donald Trump legijesztőbb kampánymenedzsere; Donald Trump saját családja cégeit pénzeli kampányán keresztül; Ezért rettegnek a szexisták Clinton győzelmétől; Trump hirtelen fordulattal balról előzné Orbánt migránsügyben; Már az FBI is vizsgálja, hogy kapott-e kenőpénzt Janukovicstól Trump volt kampányfőnöke.

Még látványosabb volt a médiaelfogultság, amikor öt amerikai nagyváros (New York City, Seattle, San Francisco, Los Angeles, Cleveland) központi terein összehangoltan meztelen, életnagyságú Donald Trump-szobrok tűntek fel. A kampányt a Ginger művésznéven ismert művész, Joshua Mills szervezte. A szándékosan megalázó pózban készült alkotásokon Trumpnak nemcsak a ruhája hiányzik, hanem a nemi szervei is csonkoltak, ám mindez nem akadályozta meg az amerikai médiumokat, hogy egymással versengve méltassák a „bátor”, „lényegre törő” szobrokat és a „zseniális művészt”, aki leleplezte, hogy a „királynak nem csak a ruhája hiányzik”. Nem nehéz elképzelni, hogyha egy másik szobrász Hillary Clintonról készített volna hasonló „alkotásokat”, milyen felháborodás tört volna ki – joggal. Az amerikai média azonban eljutott oda, hogy az általa sulykolt klisékkel dehumanizált jelölttől az emberi méltósághoz való minimális jogot is elvitatják.

De nem csak a hagyományos médiumok elfogultak a kampányban. A közvélemény manipulálásába az internetes gigamédiumok is beszálltak. Néhány hónapja a Facebook ismerte el, hogy tudatosan háttérbe szorítják a konzervatív jobboldali médiumok híreit az olvasottsági toplistákon. Most pedig a Google keresőjéről derült ki, hogy cenzúrázza a Hillary Clintonnal kapcsolatos negatív hírek kulcsszavait. Maguk a hírek nem tűnnek el, de gyakorlatilag megtalálhatatlanná válnak a Google-keresőn, míg más keresőkön (Bing, Yahoo) a lista elején szerepelnek. A Politico cikke szerint a beavatkozás olyan jelentős, hogy a „Google meghamisíthatja a 2016-os választásokat”. A cikk szerzője, Robert Epstein kísérletekkel bizonyította azt, hogy „a Google keresőprogram algoritmusa a bizonytalan választók szavazási preferenciáit 20 százalékkal – egyes demográfiai csoportokban pedig akár 80 százalékkal – is eltorzíthatja a kívánt irányba anélkül, hogy az érintettek tisztában lennének a manipulációval”.

Tévhitek rabjai

Bernard Goldberg, a CBS televízió műsorvezetője 2001-ben írt könyvet Elfogultság címmel a sajtó torzításairól (a könyv magyarul Médiahazugságok címmel jelent meg). Ebben szerepel az alábbi jellemző történet:
„Gondoljunk csak vissza a máskülönben kivételesen tehetséges New York-i filmkritikus, Pauline Kael megjegyzésére, aki 1972-ben nem értette, hogyan nyerhette el Richard Nixon az elnöki hivatalt. »Nem hiszem el! – mondta. –Egyetlen olyan embert sem ismerek, aki rá szavazott volna!« Könyörgöm, Nixon negyvenkilenc államban győzött, míg McGovern csak egyetlenegyben – és Pauline mégsem viccelt!
Épp ez a nagy hírtelevízióknál folyó újságírás rákfenéje: az elit reménytelenül elveszítette a kapcsolatát a mindennapi amerikaiakkal. A baráti körükbe ugyanolyan liberálisok tartoznak, mint ők. Ugyanazokat az elveket vallják. Szinte mindenkinek egy a véleménye a kor nagy társadalmi kérdéseiről: az abortuszról, a fegyvertartás korlátozásáról, a feminizmusról, a melegek jogairól, a környezet-védelemről vagy az iskolai imádkozásról. Egy idő után kezdik azt hinni, hogy minden civilizált ember ugyanúgy gondolkodik, mint ők vagy barátaik. És éppen ezért nem hajlandók tisztességesen vitatkozni sem a konzervatívokkal, mivel morálisan alacsonyabb rendűnek gondolják őket.
Hogyan is lehetne egy értelmes ember – gondolják ők – a pozitív diszkrimináció ellen? Az lehet, hogy vannak olyan visszamaradott, rosszul öltözött emberek lenn Délen vagy a Közép-Nyugaton, akik ellenzik, de hogy közülük valaki?
A kifinomult médiaelit a hiedelmeit nem liberálisnak, hanem egyszerűen a dolgok helyes megítélésének tekinti. Úgy vélik, ők az arany középút – a »szenvedélyes mérsékeltek« –, míg mindenki más (akik az olyan gyanús államokban élnek, ahol George W. Bush győzött) szélsőséges. Ijesztő elgondolni azt, hogy azok közül, akik Amerikát naponta ellátják a hírekkel, ilyen sokan tévhitek rabjai.”