Kereső toggle

Száz éve történt az örmény genocídium

A Musza Dagh üzenete

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A 20. század beköszöntét óriási reményekkel várta a nyugati világ. A harmincéves európai béke, a technika ugrásszerű fejlődése pozitív irányba mutatott, ennek ellenére az évszázad a népirtások sorozatából állt, amelyek ma is tartanak ugyanabban a térségben, ahol száz éve a Török Birodalom az örményeket igyekezett eltüntetni a föld színéről. Ez a genocídium mintát adott más embertelen rendszereknek is. Ezt ismerte fel Franz Werfel is, amikor 1933-ban a náci hatalomátvételt követően megírta A Musza Dagh negyven napja című regényét.

Az örmény nép az elsők között vette fel a keresztény vallást, még az úgynevezett konstantini fordulat előtt. A saját nyelvre fordított Szentírás és istentiszteleti rend is megkülönböztette őket a környezetüktől. Amikor országuk az iszlám uralma alá került, az örményekre hitük miatt másodrendű állampolgárokként tekintettek. A 11-12. század fordulóján keresztesek foglalták el a területet, akik felekezeti alapon diszkriminálták és üldözték őket. A 16. században az Oszmán – Török Birodalom uralma három évszázadra állandósult a térség felett.

Az örmények helyzete viszonylag rendezett volt, noha jogfosztottságban éltek a Birodalomban: megkülönböztető ruhadarabokat kellett hordaniuk, fizették a gyermekadót, nem viselhettek fegyvert, ezért pénzen kellett magukat megváltaniuk a katonai szolgálat alól, nem tanúskodhattak muzulmán ellen, számos helyen csak istentiszteleten használhatták a saját nyelvüket. A kétmillió fős közösség tagjai a fővárosban és a nagyobb városokban kereskedelemmel foglalkoztak, a vidéken élők pedig erős és független paraszti közösségeket alkottak. Státuszukban csak azt követően állt be változás, hogy a törökök vereséget szenvedtek egy, az Orosz Birodalommal vívott háborúban, melynek békeszerződése garanciákat adott a Birodalom területén élő keresztények számára.

A Török Birodalom szétesése és haldoklása közben felébredő nacionalista ellenérzések mellett gazdasági okai is voltak az örményellenes hangulat erősödésének. 1881-ben a Török Birodalom csődbe ment, és a nyugati államok átvették felette a pénzügyi ellenőrzést. A gazdasági modernizáció azoknak a csoportoknak kedvezett, akik vállalkozó szelleműek és tőkeerősek voltak. Ez a Birodalomban hagyományosan az ekkor már megbízhatatlannak számító örmény kisebbség volt, akik az orosz cár támogatását élvezve autonómiát, fegyverviselési jogot és más kedvezményeket is követeltek. Örmény pártok alakultak, amelyek igyekeztek a nemzeti érdekeket képviselni a Birodalom politikájával szemben is.

1894–95-ben örmény parasztok egy csoportja megtagadta az adófizetést, melyre válaszul török és kurd katonák lemészárolták őket. Ekkor született meg az a nemzetközi javaslat, amely egy, a Török Birodalomban önállósuló örmény tartomány létrehozására irányult. II. Abdul-Hamid szultán először beleegyezett, majd katonaságot küldött a helyszínre. Több tízezer örményt mészároltak le egy szervezett pogrom keretében, amelyben a helyi muzulmán lakosok is részt vettek. Az atrocitások ezt követően egy évtizedre elcsitultak, de 1905-ben ismét fellángoltak, miután egy örmény terroristacsoport megpróbálta felrobbantani a szultánt, de nem járt sikerrel.

A Birodalom modernizációját célul tűző úgynevezett ifjútörök politikai mozgalom (Ittihad) – amely a szultán megbuktatásával jutott közel a hatalomhoz – egészen addig toleranciával viszonyult az örményekhez, míg európai területei többségének elvesztését követően ők nem maradtak az egyetlen jelentős keresztény kisebbség a térségben. Miután az Ittihad liberális szárnyától 1913-ban a szélsőségesek vették át egy katonai puccsal a hatalmat, a három pasa (Enver, Dzsemál és Talaat) katonai diktatúrát vezetett be. Ziya Gökalp eszméi nyomán hittek a török nép kiválasztottságában és a Birodalom egységét az azonos nyelvben, nevelésben, vallásban és kultúrában látták. Noha ebbe a világképbe a keresztény örmények nem illettek bele, 1914-ben nemzetközi nyomásra mégis létre kellett hozniuk az autonóm örmény tartományt számukra.

Az első világháború kitörése és a Török Birodalom hadba lépése a központi hatalmak oldalán felerősítette az örményellenes propagandát. Olyan vádak jelentek meg, hogy a kaukázusi harcokban az örmények az oroszokat segítették, vagy az örmény pékek mérgezett kenyeret sütöttek a török katonáknak. Amikor 1915 februárjában a britek megindították a gallipoli hadműveletet a török hadsereg nyugaton a britekkel, keleten az oroszokkal került szembe. Kérdésessé vált, hogy mit tegyenek a kétmillió fős örmény kisebbséggel, amely a hátországban élt és a politika ellenségnek tekintette. Végül megszületett a döntés az elpusztításukról. „Ha megelégszünk a helyi mészárlásokkal, ha ez a tisztogatás nem mindenre kiterjedő és végleges, akkor az elkerülhetetlenül újabb problémákhoz vezet majd. Ezért teljességgel szükséges, hogy egészében megsemmisítsük az örmény népet” – érvelt az Ittihad egyik tisztségviselője. 

A tervek értelmében kitelepítésnek álcázták az akciót. Az első és legfontosabb feladat az volt, hogy az örményeket megfosszák vezetőiktől, így lehetetlenítve el az ellenállást. 1915. április 24-én mintegy 250 örmény vezetőt tartóztattak le Konstantinápolyban (ez a nap ma az örmény népirtás emléknapja), majd megkezdődtek a mészárlások. A tömeggyilkosságnak egy május végén kiadott rendelet biztosított jogi hátteret, amely a „megbízhatatlan” örmények áttelepítéséről rendelkezett. A nyugati hatalmak megnyugtatása érdekében Talaat pasa kivételezettnek nyilvánította a katolikus és protestáns keresztényeket. A tömeggyilkosságokkal párhuzamosan megkezdődött az elhagyott örmény javak állami elrablása is.

Az áttelepítés menete mindenhol ugyanaz volt: az örmény településeket körbevették, a csendőrök házkutatást tartottak, majd kézipoggyásszal elindították a menetoszlopokat a szíriai–iraki határ mentén felállított 25 tábor valamelyike felé. Közben a csoportokat kísérő csendőrök és kurd zsoldosok erőszakoskodtak a nőkkel, elrabolták az emberek értékeit, aki ellenállt, azt megölték. Júliusban a hatóságok figyelmeztették a kísérő fegyveres erőket, hogy legalább a holttesteket ne hagyják az utak mellett. A népirtási szándékról árulkodik az is, hogy nem szervezték meg a menetoszlopok ellátását, ezért több tíz-ezren haltak éhen a hetekig tartó vánszorgás alatt. Azokat, akik megérkeztek a gyűjtőhelyekre, vagy azonnal lemészárolták, vagy lassú halálra ítélték. A sivatagi táborokban az áldozatokat csupán őrizték, de semmiféle ellátást nem biztosítottak számukra. Az éhezés, a járványok és a köztörvényes bűnözőkből verbuvált Különleges Szervezet gyilkosságai idézték elő a tömeghalált.

A kitelepítésre és halálra ítéltek közül kevesen választották az ellenállást. A legismertebb a Musza Dagh (Mózes hegy) története. Itt 1915 júliusa és szeptembere között több mint ötven napon át hét örmény falu mintegy ötezer lakosa ellenállt a török csendőrségnek és hadseregnek. Végül francia hadihajók érkeztek a térségbe, kimentve a túlélőket.

A nagyhatalmak többször és sikertelenül tiltakoztak a török kormánynál, hogy állítsa le a népirtást. A legismertebb tiltakozó az amerikai nagykövet, Henry Morgenthau volt. Közbenjárását azzal a cinikus válasszal utasították el, hogy Morgenthau zsidó, és a zsidók mindig a cselszövők mellé állnak. Egyébként az amerikai nagykövet abból értesült a népirtás méreteiről, hogy Taanak pasa megkereste azoknak az örmény befektetőknek a pénze miatt, akik amerikai cégekbe invesztáltak: „Szeretném, ha elérné, hogy az amerikai biztosítók küldjenek egy teljes listát az örmény ügyfeleikről. Ők valójában már mind halottak, és nem hagytak hátra örökösöket, hogy beszedjék a pénzt. Ez természetesen mind az állam tulajdonába kerül. Most a kormány a kedvezményezett. Megtenné?” Ugyanő így nyilatkozott a népirtás kiterjedtségével kapcsolatban: „Nincs kegyelem asszonyoknak, öregeknek, gyerekeknek. Ha egy örmény is életben marad, később bosszút állna.” Enver pasa pedig minden felelősséget magára és kormányára vállalt: „Az ország teljesen az ellenőrzésünk alatt áll. Nem kívánom a beosztottaimat okolni, teljes mértékben hajlandó vagyok vállalni a felelősséget mindenért, amire sor került. Maga a kormány rendelte el a deportálásokat.”

Az örmény népirtásért felelős török politikusokat, katonákat csak részlegesen vonták felelősségre az első világháborút követően, noha a sévres-i békeszerződés erre kötelezte a török államot. Törökországban a mai napig tagadják az örmény nép-irtás tényét. Több tudóst és újságírót börtönbüntetésre ítéltek, elüldöztek vagy meggyilkoltak, akik feszegették a témát. Mekkorára tehetjük az áldozatok számát? A törökök 300 ezer, az örmények másfél millió áldozatról beszélnek. Az első világháborút követően a brit külügyminisztérium megbízta a híres történészt, Arnold J. Toynbee-t az ügy kivizsgálásával. Ő 600-800 ezerre tette az elpusztított örmények számát. Tényként elmondható, hogy az öldöklések során a Török Birodalomban élő örmény kisebbség 40 százalékát likvidálta a török hatóság.

1933 novemberében, alig tíz hónappal Hitler hatalomra kerülése után a zsidó származású német író, Franz Werfel Bécsben megjelentette új művét: A Musza Dagh negyven napja címmel. A regény a fentebb már említett örmény ellenállást mutatja be szépirodalmi eszközökkel. Maga az időzítés azonban nem véletlen. Werfel regénye figyelmeztetés volt mind a nemzetközi közvélemény, mind pedig az ekkor már náci uralom alatt élő német zsidóság számára: mi történhet egy nemzeti vagy vallási kisebbséggel, ha az állam úgy dönt, hogy potenciálját felhasználva el akarja pusztítani.

NÉPIRTÁS ÉS KEBAB

Április 24, péntek este 9, Andrássy út. Az örmény népirtás 100. évfordulóján gyertyás flashmobot szervezett a maroknyi örmény közösség, érthető okokból a török nagykövetség elé. A környéken egy darab parkolóhely sincs, mindenhol rendőrautók, rohamrendőrök, tilosban állunk meg elakadásjelzővel egy rendőrautó mellett. Gyertya híján mobilt gyújtunk, szaladunk át az úttesten, igen már ott a tömeg, zászlóerdő, de jó fejek, hogy ennyien eljöttek, vannak vagy ezren. Egy pillanat, ezek török zászlók. Rendőr siet utánunk: „Ha önök örmények, akkor tessék megállni és átsétálni az út túlsó felére, nehogy valami atrocitás legyen”. A túlsó oldalon egyelőre egy-két ember lézeng, ami egy baltás gyilkos után elég csekély szolidaritás a magyaroktól. Pár perc múlva feltűnik egy kisebb csapat, jó ha ötvenen vannak, főleg családok, együtt, virágokkal. Szemből felhangzik a „Türkiye, Türkiye” skandálás, hullámzik a zászlótenger. Védik a nagykövetséget az agresszív örmény kisebbségtől.
A két tábort 150 rohamrendőr, a soksávos Andrássy út és egy világ választja el egymástól. Néhány örmény fiatal teli tüdőből kiabálja a százszoros túlerőben levő ellentüntetők felé: „Hayastan, Hayastan” – azaz „Örményország”, és rázzák a helyszín egyetlen piros-kék-sárga lobogóját. Vágni lehet a vallási és etnikai feszültséget a levegőben. Budapesten! Egy jólöltözött úr megjegyzi: „Na, elhozták a város összes kebabárusát”. Aztán az örmények gyertyákból és mécsesekből kirakják: 1915, 2015 plusz egy keresztet. A pap megszólítja a megjelenteket, és felhangzik egy különleges bús, szép keleties dallam, a megjelentek éneklik vele örményül a Miatyánkot. Fél órán belül szétszélednek a máshogy emlékezők, a forgalom is beindul, elsőként egy tízméteres partilimuzin gördül át a két tábor között, majd mint egy film statisztái, hirtelen megérkezik az addig zsilipelt görkoris, futó, kutyás és biciklis tömeg. (SzO)