Kereső toggle

Hétköznapi szabadságharc

Joó Kálmán kalandos élete

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az 1848-as forradalom és a kiegyezés közötti időszak átlagembereinek sorsáról viszonylag kevés információ lelhető föl. Néha családi beszélgetésekkor föl-fölbuk-kannak emlékfoszlányok, bár legtöbbünk emlékezete legfeljebb a dédszülőkig tart. Most egy ilyen családtörténetet, a szabadságharc után fogságba hurcolt, majd Munkácsra hazatért Joó Kálmán kalandos életét próbáljuk nemrégiben előkerült naplója és más kordokumentumok, valamint a leszármazottakra maradt emlékek alapján feleleveníteni.

Joó Kálmán 1825-ben született Munkácson egy olyan nemesi családba, amely azonos Kaszaházi Joó János, az 1567 és 1608 közötti Habsburg királyi személynök családjával. A Joó család a 17. században a három részre szakadt Magyarország keleti végébe, Munkácsra került, ahol a família egyik tagja, Joó Mihály várkapitányságot kapott I. Rákóczi Györgytől. Történetünk főszereplője tehát jómódú nemesi családba született a 19. század első felében, Munkácson nőtt föl, majd bátyjával, Lajossal a forradalom oldalán részt vett a szabadságharcban. A két testvért úgy bocsátotta el harcolni édesanyjuk, hogy az idősebbre bízta a fiatalabbat.

Munkács mellett, a Latorca folyónál, Podheringen zajlott az 1848–1849-es magyar szabadságharc Kárpátalján legjelentősebbnek számító ütközete, amelyben a gyengén felfegyverzett nemzetőrök, népfelkelők fényes győzelmet arattak a nagy túlerőben lévő osztrák csapatok felett. Később fordult a kocka, mivel a forradalom leveréséhez Ferenc József az orosz cár, I. Miklós segítségét kérte, így 1849. június közepén közel kétszázezer fős orosz hadsereg tört Magyarországra. A podheringi hídnál 1849 második felében orosz katonák elfogták Joó Kálmánt és bajtársait, bezárták őket egy kalyibába, és egy időre elmentek. A hadifoglyok kibontották a tetőt, egymásnak bakot tartva kimásztak, és hazaszöktek. Kálmán maradt utoljára, de nem tudott elmenekülni, mert addigra visszajöttek a cári katonák, akik átadták őt az osztrák hatóságoknak. Joó Lajos, a báty közben hazakerült testvére nélkül. „Az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot követő megtorlások esetében a közvélemény többnyire csak a kivégzésekre gondol, holott a bosszúnak voltak egyéb formái is. A legáltalánosabb büntetési forma a börtön, a várfogság volt, melynél a foglyok számára a legnehezebben elviselhető hétköznapi terhet az unalom jelentette, az egyhangú napok miatt a foglyok egy része különböző kedélybetegségekben szenvedett, volt, aki megőrült, vagy öngyilkosságot kísérelt meg. A sáncfogság a várfogságnál megalázóbb osztrák büntetési forma volt, melyet az alhadnagynál alacsonyabb rangban lévők vétségeiért szabtak ki akkoriban. Ennek során a nevüktől megfosztott, számokon nyilvántartott elítéltektől minden holmit elvettek, hajukat, bajszukat, szakállukat levágták, az erődítések körül mindenféle munkát kellett végezniük, rabruhát kellett viselniük, lábukra súlyos láncot helyeztek” – olvasható Hermann Róbertnek a Megtorlás az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után című könyvében.

Joó Kálmánt megtorlásul a császáriak a lombardiai Mantovában letöltendő sáncfogságra ítélték. Hosszú menetelés kezdődött a fogságba esett fiatalember számára, melynek a Bécshez közeli Traiskirchen és Mantova közötti szakaszát nemrégiben előkerült naplójában örökítette meg – feltehetően 1850-ben: „Március. Azt hiszem hatodikán indultunk Traiskirchenből tovább, négy csoportban összesen vagy ezren Olaszország felé. Valamennyien sáncra ítélt foglyok, akiket az úton által fognak adni a rendelt helyeken. Nyolc tiszt és harminckét fő legénység néhány nap alatt e kies vidéken fekvő osztrák mezővárosban rendezte szomorú csapatunkat, mielőtt útra keltünk volna végcélunk, Olaszország felé.
Második szállásunk két nap múlva, feltételezhetően március nyolcadikán, Wiener Neustadt-ban volt. A város felé közeledvén Zrínyi, Frangepán és Nádasdy szomorú sorsa, és itten történt felgyilkoltatása bus gondolatokat fakasztott az emlékezetből, és sóhajtások tolódtak fel bennünk hazánkért, otthonunkért, elvesztett barátainkért. Nem volt olyan társ, aki ne szorongott volna a városhoz közeledve.
Hatodik szállás, március 14. Kindberg. A Mur partján, a hegyek közt kanyargó országúton tettük ide az utunkat. Az éktelen terhes nehezet ökrök vonták, melyek téglaszínűek. A körülálló hegyek és a zúgó folyó képe felejthetetlen.
Hetedik szállás, március 15. Bruck an der Mur. Ez a város többször porrá égett, és sok nyoma maradt ezeknek. Itt Klagenfurt felé vettük utunkat.
Kilencedik szállás, március 18. Knittelfeld. Nyomorult mezőváros. Itt egy híres olasz táncolónét láttunk a fogadó előtt kiszállni a hintóból.
Tizenegyedik szállás, március 21. Unzmarkt. Magas hegyek, meredek partok omladékokkal. Kísérőink vadászni mentek. Schwarzenberg hercegnek a Mur partján, a közelben vasműhelye van, ahol vasat olvasztanak, és a kovácslegények éjjel-nappal kovácsolnak, mint a pokolban.
Tizenkettedik szállás, március 23. Neumarkt. Az utolsó stíriai [stájerországi] állomás.
Tizennegyedik szállás, március 28. Sankt Veit. Itt időzünk néhány napot, és csak későn verte a transzport dobosa a Zapfenstreichot [takarodót] az indulásra.
Tizenötödik szállás, április 1. Klagenfurt karintiai város, szép nagy, vidéke kies. A kapitányunk innen visszament Bécsbe.
Tizenhatodik szállás, április 2. Villach. Egyre távolabb kerülünk otthonunktól.
(Paternion, Spittall, Sachsenburg. Greifenburg, Drauburg.)
Huszonkettedik szállás, április 10. Lienz. Tirol és Karinthia között a salzburgi érsekség területein kell keresztülmenni, ahol minden keresztülmenőnek egy marháért 12 krajcár vámot kell fizetni. Aki házasodó legény, 200 forintért követheti a természet ösztönét.
Lienz szegény város, bár Tirol fő városai közé tartozik. Veres bor terem a vidéken, amelyből gyakran behörpentenek. Tüzes természetűek a tiroliak, noha a havasokat lakják. A férfiak feleségféltők, és vastagon bánnak azokkal, aki az asszonyság felé kacsint. A tirolnék oldalain egy szakácskés függ, és ha valamelyik férfi szorongatni kezdi őket, mindjárt a mellének szegezik azt.
(Abfaltersbach, Innichen, Altrasen, Schönegg, Brixen, Kollmann.)
Huszonkilencedik szállás, április 19. Botzen [Bolzano]. Gazdag kereskedők lakják. Nagy a klímaváltás.
Harmincadik szállás, április 21. Neumarkt. A klíma hirtelen különbözése érezhető, lágy a levegő, hőség van.
(Welsch – St. Michele, Trento, Rovereto)
Harmincnegyedik szállás, április 25. Borghetto. Polentánál egyebet nem kaptunk.
Harmincötödik szállás, április 27. Caprino. Tulajdonképpen Velencéhez tartozik, de osztrákok vették árendába [bérbe].
Harminchatodik szállás, április 28. Goito. Régente nagy erősség, most csak falu, az első hely Lombardiában. Idáig kísért Caprinóból a velencei lovasság.
Harminchetedik szállás, április 29. Mantua [Mantova]. A sáros Minciónak pázsitos-virágos partján van. Az ég azúrja felleg nélküli, az egész természet nyugvó. A kövér olasz földek teli vannak ültetve a gabonán kívül fákkal és szőlőtőkékkel. Minden 3-4 lépésnyire egy barázda megy végig a földön, mely be van ültetve szőlővel, és minden maradék barázda sorfákkal, melyre a szőlő felfut. Leginkább szederfákra futtatják, amelyek termését selyemhernyóknak adják. A gabona a falu alatt is megérik.”

A 800 kilométeres út ma nagyjából 8 óra alatt tehető meg autóval, a hadifoglyoknak ez akkor közel két hónapig tartott. Az ifjú Kálmán a Castello di San Giorgio várbörtönbe került az akkor Habsburg megszállás alatt lévő Mantovában. Feljegyzések szerint a sáncra ítélt magyar hadifoglyok fekhelye egy priccs volt, s csak télen kaptak pokrócot, étkezésük naponként egy meleg ételből állt. Közben 1852-ben Mantova nyugati kapujának közelében kezdődött, és egészen 1855-ig tartott a „Beifiori mártírjai” néven ismert, olasz felkelők elleni akasztássorozat, amely miatt Ferenc József többé nem tudott szabadulni a „hóhér” gúnynévtől. A magyar és az ugyanott őrzött olasz hadifoglyok Kálmán elbeszélése szerint együtt éreztek egymással, hiszen mindkét nép a Habsburgoktól való függetlenségért harcolt.

A második olasz függetlenségi háború során 1859-től Mantova nyugati fele olasz kézre került, és ekkor már a hadifoglyok számára is érezhető volt az enyhülés, Kálmán sokat mesélt leszármazottainak arról, hogy a szabadulása előtti időben a szőlőkbe vitték őket dolgozni, ami felüdülést jelentett a korábbiakhoz képest, szőlőt metszeni, oltani is itt tanult meg. 1861-ben Mantova az olasz királyság részévé vált, és valamivel több, mint egy évtizednyi várfogság után az olaszok elengedték Joó Kálmánt. Harminchat évesen hazament Munkácsra, ahol a családtagok addig azt hitték, hogy elesett, hiszen nem jött tőle levél, nem volt róla hír, úgyhogy a testvérei addigra az örökséget szétosztották maguk között, bátyja, Lajos vette át addigra az 500 holdas birtok kezelését.

Az anyagi ügyek intézéséről Lajos és Kálmán leszármazottainak az emlékei különböznek, mivel Lajos egyik leszármazottja látott egy olyan váltót, mely szerint Lajos a visszatért Kálmánt szorult anyagi helyzetéből kisegítette.

Kálmán leszármazottaira a történet másik formája maradt, miszerint a birtokra korábban Lajos egy jó üzlet reményében jelzálogot vett föl, amely teljesen elúszott, így a fogságból visszatért öcsnek a lánytestvérei adtak össze annyit, hogy legyen háza és egy kicsi szőlője, és meg tudjon nősülni.

Ez idő tájt az egykori birtokos köznemesség zöme a passzív ellenállást választotta: nem vállaltak közösséget a hatalommal, nem töltöttek be hivatalokat, ahol lehet, kijátszották intézkedéseit, nem fizettek adót. Kálmán történetesen egy olyan volt országgyűlési képviselő, Pribék Antal lányát vette el, akinek hadbíróság előtt bizonyítania kellett, hogy egészségügyi okokból pont 1849. április másodikától kapott néhány hét szabadságot, így épp nem vett részt a függetlenség és a trónfosztás debreceni kimondásakor.

Joó Kálmán még sokáig élt, négy lánya és egy fia született. Fiának és egy lányának lettek csak gyermekei, mert Munkácsról jellemzően a fiúk elutaztak Pestre tanulni, így az ott maradt lányok nehezen tudtak férjhez menni, alig volt kihez. Leginkább katonák jártak arra, akiknek viszont a törvény szerint kauciót kellett letenni, ha házasodni akartak. Margit nevű lányát így végül leszerelés után, ötven éves kora körül tudta feleségül venni ifjúkori szerelme, Jelenyi Kálmán ezredes.

A szőlő oltását Kálmán a lányainak is megtanította, bár felesége, Mária az unokáknak kifakadt, hogy annyit költenek a szőlő megművelésére, hogy olyan drágán jön ki egy liter saját boruk, hogy annyiból a Wampeticsnél, a budapesti Városligetben is ihatnának.

Joó Csaba – Lajos ma élő leszármazottja – szerint „a családban még a közelmúltban is vitákat okozott, hogy miként térhetett haza Lajos a testvére nélkül a harcokból, amikor rá volt bízva, és eltékozolta-e a vagyont vagy sem”. Kálmán leszármazottja a történet befejezésére úgy emlékszik, hogy Lajos és öccse eme kérdések miatt életük második felében már nem is szóltak egymáshoz, bár Lajos élete végén ápolásra szorult, így közös háztartásban éltek, ám az ápolást és a kapcsolattartást Kálmán felesége, Mária vállalta teljes egészében magára.