Kereső toggle

Színből vagy szívből

Milyen szerepet játszik a vallás Európa politikai vezetőinek életében?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egy friss felmérés szerint negyvenhat európai ország vezetői közül mindössze nyolcan állítják magukról, hogy nem vallásosak. Lapunk a teljesség igénye nélkül részletesebben is utánanézett, hogy azoknál a politikusoknál, akik hívőként aposztrofálják magukat, mindez hogyan nyilvánul meg életformájukban, közéleti aktivitásukban és beszédeikben. A kép színes és ellentmondásos.

Vlagyimir Putyin harmadik elnöki ciklusának kezdetén nyilvánvalóvá tette, hogy a kommunizmus bukása után született orosz alkotmány hibás, mert rögzíti az állam ideológiai semlegességét. A klasszikus nyugati demokrácia alapértékeivel szemben – szólás- és sajtószabadság, gyülekezési jog, vallásszabadság – az elnök rendre az „orosz szellemiség” erkölcsi értékeihez való visszatérést szorgalmazza. Putyin egyik legfontosabb céljaként fogalmazta meg a nemzeti ideológia alapján történő oktatást és nevelést, melynek letéteményese a pravoszláv egyház. Évente esedékes, többórás interaktív sajtókonferenciáján idén a következőket mondta: „El kell határolni Oroszországot azoktól az agresszív csoportoktól, amelyek nemcsak úgy élnek, ahogy akarnak, hanem ráerőltetik a saját nézőpontjaikat más nemzetekre. A szovjet időben egyetlen ideológia volt uralkodó, és bárhogyan is viszonyuljunk hozzá, tagadhatatlan, hogy egyértelműen »kvázi vallásos« értékrendje volt. Ha elolvassuk a kommunizmus építésének kódexét, azt látjuk, hogy szegényes kópiája a Bibliának: ne ölj, ne lopj, ne kívánd felebarátod feleségét – mindez benne van a kommunizmus alapjaiban, csak primitív nyelven megfogalmazva. Ez a kódex már nem működik, az új generáció már nem is tudja, mi az egyáltalán, ezért vissza kell fordulnunk a tradicionális értékeinkhez. Az értékek nélküli élet a társadalmat degradálja, ezért kell feléjük fordulnunk, megérteni a jelentőségüket, és ezek alapján haladni. Ez egy konzervatív hozzáállás, de egy olyan konzervativizmus, amely nem gátolja, hogy előre és felfelé haladjunk, hanem az a fajta, amely megakadályozza, hogy lecsússzunk” – fogalmazott Putyin.

Az orosz elnök a pravoszláv egyház szerepét a központosított államhatalom létrejöttének segítésében látja. A pravoszláv vallás a „Szent Rusz” egyesítője, amelynek része Ukrajna és Fehéroroszország is. Putyin a kereszténység felvételének 1025. évfordulója alkalmából a pravoszláv vallás elöljáróinak tartott megbeszélésen kifejtette, hogy ez a három nemzet az egyház alatt egységes nép. Arra válaszul, hogy hisz-e Istenben, kifejtette, hogy ő az emberekben hisz. „Ha Isten létezik, az emberek szívében kell, hogy éljen. Azért születtünk a földre, hogy valami jót tegyünk” – vélekedett. 

Tavaly húsvétkor jelent meg David Cameron brit miniszterelnök írása a brit Church Timesban. Ebben azt fejtegette, hogy a briteknek büszkének kell lenniük keresztény gyökereikre, és az egyházaknak nagyobb szerepet kell vállalniuk a társadalomban. A miniszterelnök egyértelműen kijelentette, hogy az Egyesült Királyság keresztény ország, annak ellenére, hogy a társadalom erősen szekuláris. Cameron nem értett egyet azokkal, akik a közügyekben vallási semlegességet követelnek, mivel ez szerinte morális gyökereitől fosztja meg az országot. Saját személyes hitéről David Cameron egyébként nem sokat szokott beszélni: „klasszikus anglikánként” jellemzi magát, aki sokszor nincs tisztában egyháza bonyolult doktrínáival. „Ez nem jelenti azt, hogy az anglikán egyház nem fontos a számomra, mert igen fontos, mind nekem, mind a hozzám hasonló embereknek… Szeretem a nyitottságát, nagyon tisztelem a nemzeti szerepét, értékelem a liturgiáját és az építészetét. Saját életemben tapasztaltam az egyház pásztori tevékenységének gyógyító erejét.” (Cameron itt néhány éve elhunyt fiára utalt.) Ugyanakkor miniszterelnökként egyértelműen pártolta a melegházasság bevezetését Nagy-Britanniában, anélkül, hogy egyháza szempontjait figyelembe vette volna.

Tony Blair a hitét nyíltan vállaló politikusok közé tartozik. Egy 1993-as interjúban még az árnyékkormány tagjaként beszélt arról, hogy oxfordi diákként egy ausztrál pap keltette fel ismét a vallás iránti érdeklődését. Ő nem egy bizonyos személlyel való kapcsolatként értékeli a vallást, inkább az őt körülvevő világ értelmezéseként. Magát egyértelműen keresztényként határozta meg már ebben az interjúban is, akinek az életében a személyes imának is jelentős szerep jut. 2010-ben megjelent Utazás (A Journey) című könyvében arról ír, hogy a vallás mindig is jobban érdekelte, mint a politika, de Faith Foundation nevű alapítványa munkájában a kettő együttműködik. Az alapítvány azon munkálkodik, hogy az új technológiák segítségével a gyerekek jobban megismerjék egymás kultúráját és hitét. Tizenkét országban működnek projektjeik – keresztény, buddhista, muszlim, hindu és szikh vallású gyerekek vesznek részt a programjaikban. Emellett a hit és a globalizáció kérdéseiről tartanak egyetemi kurzusokat a Yale-en és több más egyetemen.

Blair 2007-ben katolizált, ami nem volt meglepő, mivel a felesége és négy gyermeke már eleve a katolikus egyházhoz tartozott. Közeli ismerősei szerint már miniszterelnöksége előtt is katolikus templomba járt a családjával, de amikor hivatalba került, nem hagyta ott az anglikán egyházat, mert hivatalban levő miniszterelnökként ez konfliktust okozhatott volna. Katolikussá válása ugyanakkor vitákat is kiváltott, mivel parlamenti képviselőként támogatta az abortusz 24. hétig tartó elvégezhetőségét és a meleg párok élettársi kapcsolatának elismerését.

Angela Merkel, Németország kormányfője bevallottan hívő: „Hiszek Istenben, és a vallás állandó társam, mint ahogy egész életemben az volt”. 2012-ben úgy vélekedett egy teológushallgató interneten keresztül feltett kérdésére, hogy a keresztényeknek bátrabban kellene kiállniuk a hitükért. Korábban nem nagyon mondott hasonlókat a kommunista Kelet-Németországban nevelkedett politikus, akinek édesapja lutheránus lelkész volt. Az utóbbi időben is inkább kritikusainak üzent így, akik azzal támadták a CDU-n (Keresztény Demokratikus Unió) belül, hogy nem veszi elég komolyan a pártlogó „C” betűjét. Mások szerint ugyanakkor szólt Németország több millió muzulmán hitű lakosához is, kifejezve, hogy az állam továbbra is keresztény nyomvonalon halad.

Svájcban erősen érvényesül az egyház és az állam elválasztásának elve, a vezető politikusok igen ritkán nyilatkoznak vallási hovatartozásukat illetően. A héttagú kormányból 2015-ben a szövetségi elnöki posztot betöltő Simonetta Sommaruga elárulta, hogy elhagyta a katolikus egyházat, s jelenleg a „keresés” állapotában van. A svájci Szövetségi Tanácsban 1989-től 2004-ig a katolikusok voltak többségben, azóta a református egyházhoz tartozók. Utoljára 1935-ben használt egyértelműen a Bibliából származó idézetet egy vezető politikus beszédében: Rudolf Minger újévi köszöntőjében Noé bárkájával, a galambbal és az olajággal próbálta a nemzetet a nehéz gazdasági helyzetben optimizmusra buzdítani. Mára jellemzően a magánéletükben egyértelműen vallásosnak mondható politikusok is tartózkodnak hivatalos megnyilatkozásaik során a hitükre vonatkozó kiszólásoktól. Sőt a katolikus Alain Berset a Szövetségi Tanács tagjaként a szabadságot és az emberi jogokat olyan értékeknek nevezte, „amelyek a vallások felett állnak”.

Matteo Renzi, Olaszország miniszterelnöke, 2014. februári beiktatásakor katolikus liberálisnak nevezte magát: „A hitem gazdagítja mindazt, amivel foglalkozom, mivel hiszek a feltámadásban. Mint politikával foglalkozó katolikus, nem szégyellem vallási hovatartozásomat. Ezenközben nem a püspökömnek vagy a vallásos hierarchia más tagjainak vagyok felelős, hanem az állampolgároknak, akik megválasztottak.” Az abortuszt nem pártolja, és még firenzei polgármesterként engedélyezte egy meg nem születhetett gyermekek számára készített parcella felállítását. 2010-ben síkra szállt a házasság hagyományos értelmezéséért a homoszexuális párok körül kialakult vitában. Két évvel később azonban már a bejegyzett élettársi közösséget támogató nyilatkozatott tett: „Katolikus vagyok, ám a házasságot politikai szemszögből nem kéne, hogy szentnek tekintsük. Talán annak marad az én szívemben, de ez az én ügyem. Nem akarok rád kényszeríteni semmit. De a saját szabadságod gyakorlásában azt akarom, hogy legyenek jogaid és kötelezettségeid.”

A november óta hivatalban lévő külügyminiszter, a nemesi családból származó Paolo Gentiloni az olasz balközép katolikus szárnyának tagja, akit a miniszterelnök bizalmasaként tartanak számon: „Paolo egy mélyen katolikus családból származik, épp ezért nem viccelődik ilyesmivel, hanem komolyan veszi, még ha el is távolodott a vallástól” – írja az Il Foglio nevű lap Gentiloni párttársa és barátja, Ermete Realacci véleményére támaszkodva. Renzi kormányából a közigazgatási miniszter, Maria Anna Madia viszonylag erősebben világított rá vallási meggyőződésére. Gyakorló katolikusként határozottan ellenzi az abortuszt, az eutanáziát és a bejegyzett élettársi kapcsolatot, ez ügyben 2008-ban volt leginkább hangos a sajtó körülötte.

Az új olasz államfő, Sergio Mattarella, aki 2015. február 3-a óta viseli ezt a tisztséget, kereszténydemokrata politikus, aki túlélte az 1990-es években dúló korrupciós botrányokat is. Beiktatási beszédében a katolikus kulturális hagyományokat és a szociáldemokrata elveket hangsúlyozta.

Olaszország legnagyobb jobboldali pártjának, a Forza Italiának elnöke, Silvio Berlusconi botrányai ellenére szintén kereszténynek tartja magát, és ellenzi például a homoszexuálisok házasságát.

Franciaországban 1905-ben született törvény az állam és az egyház szétválasztásáról, melynek értelmében „a köztársaság biztosítja a lelkiismereti szabadságot”, és „nem ismer el, valamint nem részesít állami támogatásban egy vallási felekezetet sem”. Ebből adódóan sokáig senki sem tette fel azt a kérdést az állam és az egyház szétválasztásáért leginkább küzdő európai nemzet – különösen baloldali – politikusainak, hogy: „Hisz ön Istenben vagy sem?” Az áttörést Jean-Yves Boulic Akik hisznek a mennyországban és akik nem című könyve hozta a témában. Az újságíró  a politikai paletta mind jobb, mind bal oldaláról tizenhat francia politikust faggat vallási meggyőződésükről, vagy éppen annak hiányáról. A megkérdezettek között szerepel többek között az a François Bayrou, aki Michel Houellebecq legújabb botrányregényének miniszterelnöki szerepét tölti be, továbbá Nicholas Sarkozy, és a jelenlegi francia államfő, François Hollande is. A tapasztalat azt mutatja, hogy a magukat vallásgyakorlónak mondó politikusok sokszor a laicitás, vagyis az állam vallási semlegességének legelkötelezettebb támogatói. Ez a helyzet Bayrou-val is: „Nem keverem össze a hitet és a politikát. Nyíltan kereszténynek vallom magam. A közéletben azonban egy állampolgár az állampolgár” – nyilatkozta a MoDem párt alapítója. Ezzel a hagyományosnak mondható nézettel szakított Sarkozy, aki vatikáni látogatása során kijelentette: „Franciaországnak alapvetően keresztény gyökerei vannak.” Az UMP párt újbóli elnöke szerint ténylegesen el kell ismerni a tényt, hogy a közéletben helye van a különböző szellemi irányzatoknak. A jobboldali politikus hozzáállásáról A Köztársaság, a vallások és a remény című könyvéből ismerhetünk meg többet. Hozzá képest François Hollande jóval távolságtartóbb magatartást tanúsít a vallás kérdéskörét illetően. Bár katolikus neveltetésben részesült, a jelenlegi francia köztársasági elnök nyíltan beismerte: „Elértem egy pontot, amikor világos meggyőződéssé vált bennem, hogy valószínűbb, hogy Isten nem létezik.” Elnökségét olyan intézkedések fémjelzik, mint például a „Házasságot mindenkinek” (Mariage pour Tous), a Taubira-törvény (homoszexuális párok házassághoz és örökbefogadáshoz való joga), valamint az abortusszal, illetve az eutanáziával kapcsolatos új törvényjavaslatok.

Szlovákiában a többség, a lakosság mintegy 90 százaléka vallásos, lényegében valamely keresztény irányzathoz tartozónak vallja magát; a legutóbbi népszámlálási adatok alapján a lakosság 62 százaléka római katolikus. A vezető politikusok, pártvezetők szinte mindannyian katolikusként határozzák meg magukat, és döntéseikben is általában a keresztény értékek mellett szállnak síkra. Az elmúlt huszonöt évet meghatározó pártok kereszténydemokrata gyökerekkel rendelkeznek. Ezek közül legkonzekvensebben a rendszerváltás óta folyamatosan jelen levő Kereszténydemokrata Mozgalom áll ki a keresztény, illetve a katolikus értékek, érdekek mellett.

Robert Fico kormányfő viszonya a kereszténységhez és a hithez minimum ellentmondásosnak mondható. Még a nyolcvanas években ifjú kommunistaként, a kommunista pártba való felvételi kérelmében „szigorú ateistaként” jellemezte magát. Tavaly viszont az elnökválasztási kampányban már „jó katolikusként” mutatkozott be, és egy kampányinterjúban kiemelte, hogy fiatalkorában megkeresztelkedett, elsőáldozó volt, sőt bérmálkozott is, így a katolikus egyházzal való viszonyában senki sem találhat kivetnivalót. A kampány során ezért újságírók újra és újra nekiszegezték a kérdést, hogy hisz-e Istenben, ő azonban mindig kitért a válasz elől, mondván, hogy ez magánügy. Andrej Kiska államfő – akit Fico éppen a választási kampányban scientológus kapcsolatokkal vádolt meg – magát római katolikus hívőként határozza meg. A házasságról szóló népszavazáson a legtöbb pártvezetővel együtt mindketten kinyilvánították, hogy a házasságra mint egy férfi és egy nő kapcsolatára szavaznak.

Csehország szinte a másik véglet, Európa egyik legateistább országa: a lakosság 60 százaléka vállalja, hogy nem hívő, és csak 30 százalék a vallásosak aránya. A jelenlegi elnök, bár római katolikus, magát „toleráns ateistának” vallja, és döntéseiben sokszor szembemegy egyháza tanításaival. A legutóbbi elnökválasztáson a katolikus egyház élesen támadta, és az ellenlábasát támogatta. Sobotka kormányfő, bár szintén katolikus, nyíltan abortuszpárti, és a melegek jogainak kiterjesztését korábban szavazatával a parlamentben is támogatta.

A román állam elvileg szekuláris, ahogyan azt az európai vagy nyugati demokrácia szabályai megkívánják, de a gyakorlatban az állam és az ortodox egyház intézményei erősen összefonódnak. Jó példa erre a négyévente újjáalakuló parlament, amelynek beiktatási ceremóniáján a román ortodox pátriárka mond áldást – ugyanis a román állami vezetők mindegyike „jó keresztény”, azaz ortodox vallású. Minden egyházi ünnepen megjelennek, a miniszterelnök, Victor Ponta rendszeres templomba járó, az újonnan megválasztott államelnök, Klaus Johannis pedig egyenesen istenfélő keresztény politikusnak nevezte magát a kampányban. Bár utóbbi származása szerint szász és evangélikus, a kampányában rendre részt vett az ortodox egyház rendezvényein. A román parlament szinte minden termének falán ott van a kereszt. Az ortodox egyház rendre keresztülviszi az akaratát a szenátuson, mint például a jelenleg is zajló vallásoktatás kérdésében. A tervezet szerint az iskolában végzendő hitoktatást kérelmezni kell, míg az egyház úgy látja, hogy ez szükségtelen, egyszerűen mindenkinek részt kell vennie azon, kérés nélkül is. A tradicionális ortodoxia mélyen elítéli a melegeket, és vehemensen tiltakozik a társadalomban megvalósuló szélesebb szerepvállalásuk ellen. A szenátus ugyan kénytelen a felszínen engedni az uniós nyomásnak, és meghozza az üggyel kapcsolatban elvárt döntéseket, de szinte nincs olyan politikus, aki vállalná a melegjogokért való kiállást. Még a liberálisok között sem.

Az új görög miniszterelnök, Alexisz Ciprasz szakított a tradícióval, és nem tett vallásos esküt beiktatásakor, mondván, hogy ő ateista. Ennek ellenére a ceremóniát az athéni érsek, II. Hieronymus, a görög ortodox államvallás vezetője celebrálta. A vallás amúgy már a választási kampányban is szerepet kapott: a korábbi kormányzó párt, az Új Demokrácia ugyanis azzal próbálta gyengíteni a Szirizát, hogy előtérbe hozta a vallás kérdését, tudva, hogy Ciprasz ateista érzületű. Az új görög kormánypárt határozott álláspontot képviselt az elmúlt években az egyházzal kapcsolatosan. Taszosz Kurakisz Sziriza-képviselő – aki most lett oktatásügyi miniszterhelyettes – az elmúlt években úgy foglalt állást, hogy a kormánynak szakítania kellene a görög ortodox egyházzal, és hogy szorítsa azt önfenntartó létformára, ne az adófizetők pénzéből finanszírozzák. Ezzel összefüggésben egy új adófajta bevezetése is felmerült, amelyet a görög ortodox hívőknek kellene fizetniük, és az ebből származó bevételt lehetne egyházi költségekre fordítani. Ezt a programpontot valószínűleg azóta törölték, hiszen a baloldali Sziriza nem volt képes egyedül kormányt alakítani, koalíciós partnere, a jobboldali Független Görögök pártja pedig a vallás terén az ortodoxia „időtlen értékei” mellett tört lándzsát. Az elmúlt években Ciprasz pártja nyíltan támogatta a melegházasságot és a melegek örökbefogadási jogát, ám uniós nyomásra ez annyiban módosult, hogy Twitter-üzenetében a kormányfő bonyolult és ellentmondásos kérdésnek nevezte, illetve politikai programjukon kívül eső tartományba sorolta a problémát.