Kereső toggle

A felszabadulás üzenetei

A Vörös Hadsereg védelmében

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A holokauszt a maga gyakorlati értelmében, mint gyakorlati projekt, a Szovjetunió megtámadásával vette kezdetét. Olykor még a legjobb elemzők is homályban hagyják, hogy a hatmillió legyilkolt zsidó mintegy felét, úgy 2,7 millió embert mint szovjet állampolgárt semmisítettek meg a Szovjetunió különböző vidékein, többnyire elfogásuk helyszínein vagy ahhoz közeli erdőségekben, faluszéleken, a vasút mentén, gödrös, szakadékos, vízmosásos területeken, nem ritkán a sztyeppén. Noha a zsidók kiirtását újabban oroszul is sokfelé a holokauszt („égő áldozat”) kifejezéssel írják le, eredetileg a „katasztrófa” szóval jelölték (sokan még ma is így jelölik).

Bármiképp is válaszoljuk meg a „hogyan nevezzük?” kérdését, a szovjet zsidók is „zsidó halált” haltak. Noha az Endlösung („végső megoldás”) a Szovjetunió ellen folytatott megsemmisítő rablóháború gyakorlati kontextusába illeszkedett, a zsidók nem csak a „kommunizmust” testesítették meg. Talán közismert, hogy a nácik propagandájukban és általában politikai gyakorlatukban mind Nyugaton, mind Keleten a zsidókat egyidejűleg a „nyugati plutokrácia” (értsd a nyugati nagyhatalmakat, illetve „fináncoligarchiájukat”) és a „keleti bolsevizmus” (értsd a marxizmus és a Szovjetunió, egyszóval a „kommunizmus”) hordozóinak tekintették. E tekintetben klasszikus dokumentum a Der ewige Jude című hírhedett és jól megcsinált náci propagandakiadvány.

A „náci-szovjet azonosság” demagóg tézise, amely meggyalázza még a kiirtott zsidók emlékét is, igen különböző politikai erőket köt össze, ez magyarázza fennmaradásának szilárd alapjait. De őszintén szólva, régen túl vagyunk már az elméleti-ideológiai viták lehetőségén, hiszen nincsen annál terméketlenebb, egyszersmind erkölcstelenebb dolog, mint a hóhér és az áldozat felcserélhetőségének manipulatív és hazug sugalmazása. Már a puszta tények elfogadása is előbbre vinne bennünket. Aron Snejer, Puskin-díjas lett–izraeli történész és költő mondta az alábbiakat Budapesten, az ELTE-n a múlt év májusában egy konferencián, amely az antiszemitizmus történelmi formáit elemezte: „A nagy honvédő háború során a Vörös Hadsereg soraiban a fronton több mint 430 ezer zsidó harcolt. 27 százalékuk önkéntesként ment ki a frontra. A Szovjetunió népei között ők képviselték a legmagasabb arányt. Beleértve a hadifoglyokat, több mint 138 ezer zsidó vöröskatona halt meg a háborúban. A Vörös Hadseregben nem kevesebb, mint 32 ezer zsidó szolgált tiszti rangban, a háború idején pedig 132 zsidó érte el a tábornoki rangot. A világ egyetlen másik országának hadseregében sem volt annyi zsidó származású tiszt és tábornok a második világháború idején, mint a Vörös Hadseregben.”

Annak ellenére, hogy az antiszemitizmus jelenségei természetesen a Vörös Hadsereg katonái között is megnyilvánultak, amit a náci propaganda maga is felerősített és fel is használt, a zsidó harcosok tekintélye a háború folyamán mégis megnövekedett. Mindez kifejeződött a zsidó szovjet katonák tömeges kitüntetésében is. 141 zsidó nemzetiségű vöröskatona, tiszt és tábornok kapta meg a legmagasabb kitüntetést, a Szovjetunió Hőse aranymedált.

A paktum, a szovjet-német megnemtámadási szerződés (1939. augusztus 23.) következtében a szovjet területek „újraegyesítésével”, annektálásával (Nyugat-Ukrajna, Baltikum, Besszarábia) a közel hárommillió zsidó nemzetiségű szovjet állampolgárhoz hozzáadódott körülbelül még kétmillió zsidó vallású (nemzetiségű, származású) ember. 1941. június 22-től, a Szovjetunió megtámadásától és a holokauszt kezdetétől mintegy 14-15 millió szovjet állampolgárt evakuáltak az el nem foglalt területekre, illetve soroztak be a hadseregbe, de sokan el is menekültek. Az evakuáltak között mintegy egymillióra tehető a zsidó nemzetiségű szovjet polgárok száma. Végül is német megszállás alatt maradt közel hárommillió zsidó nemzetiségű szovjet állampolgár, akiknek 95 százalékát kiirtották, vagyis a hatmillió zsidó áldozat fele szovjet állampolgár volt. Az auschwitzi harang értük is szól… A holokauszt  maga is része egy nagyobb, átfogóbb népirtásnak, amely a Szovjetunió népei ellen irányult, mindenekelőtt a „szovjet aktivisták”, a kommunisták, az oroszok, egyáltalán a szlávok, a cigányok, az antifasiszta ellenállók, a partizánok, a melegek, a szellemi fogyatékosok ellen… Ezek mind egy kicsit zsidók is voltak, a zsidók mind egy kicsit ők is voltak…

Vörös hősök

Persze, a holokauszt elválaszthatatlan magától az európai fejlődés évszázadaitól. Auschwitz nemcsak a modern kapitalizmus terméke, hanem – igaz, közvetítésekkel – „premodern” vallási és gazdasági érdekharcok következménye is. Valaminő, talán csak távoli összefüggés létezik – de létezik! – a vallási gyűlölködés és kirekesztés, a nagyhatalmi kivételesség, a fajelmélet, valamint ama tény között, hogy a meggyilkolt zsidók szájából kitépett aranyfogak a svájci bankokban landoltak. Tehát azt, hogy milyen társadalmi rendszereket lehet azonosítani vagy rokonítani egymással, olyan, az aranynál keményebb tények határozzák meg, mint éppen Auschwitz felszabadításának tényei.

Több mint szimbolikus jelentősége van annak, hogy 1945. január 27-én, 70 évvel ezelőtt a Vörös Hadsereg katonái szabadították fel Auschwitzot. Az I. Ukrán Front 59. és 60. hadseregének egységei a IV. Ukrán Front 38. hadseregének egységeivel együttműködve foglalták el egy szélesebb hadművelet keretei között a haláltábort és csatolt részeit. Ezt a napot az ENSZ a holokauszt áldozatainak emléknapjaként határozta meg, talán (akarva-akaratlanul) arra is emlékeztetve, hogy Izrael Állam is tulajdonképpen a holokausztból nőtt ki. Az ENSZ szovjet kezdeményezésre és amerikai támogatással hozta létre a zsidók „nemzeti otthonát”. Bonyolult döntés, bonyolult következményekkel. Izrael az emberiség lelkifurdalásának terméke is, de erről a szovjet katonáknak, még a tábornokoknak sem lehetett tudomásuk 1945-ben. Vajon tudják-e az izraeli gyerekek, hogy az I. Ukrán Front parancsnoka, a Szovjetunió marsallja, a Szovjetunió hőse cím kitüntetettje, Ivan Sztyepanovics Konyev (1897–1973) és a IV. Ukrán Front parancsnoka, Vaszilij Jakovlevics Petrenko vezérőrnagy, a Szovjetunió hőse kitüntetettje (1912–2003) voltak? Petrenko, az akkoriban legfiatalabb szovjet tábornok egész életében nem tudott szabadulni az auschwitzi táborban megtapasztalt szörnyűségek emlékétől. Pedig akkor még ő sem tudta, hogy a koncentrációs tábort gondos kezek formálták meg hosszú évek során, kitartó munkával. És hasonló alapossággal igyekezett az SS eltüntetni a náci rezsim rémséges uralmának auschwitzi nyomait.

 A haláltábor terveit már 1939 novemberében bemutatták, amiről az SS biztonsági szolgálatának beszámolója tanúskodik. 1940. április 27-én rendelte el Himmler SS Reichsführer a koncentrációs láger felépítését Auschwitzban. 1940 júniusában jelentek meg az első foglyok. 1941 márciusában ugyancsak Himmler adott parancsot arra, hogy bővítsék ki a tábort 30 ezer férőhelyesre, és nem messze Auschwitztól, Bzezinka falunál, németül Birkenaunál építsenek egy 100 000 fő fogva tartására alkalmas fogolytábort. Az úgynevezett komisszárparancsnak megfelelően 1941 júliusában semmisítették meg az első szovjet hadifoglyokat, akik a Vörös Hadsereg parancsnokai és politikai biztosai közül kerültek ki. 1941 augusztusában utasította Himmler a tábor parancsnokát, Rudolf  Hösst, hogy készítse elő a tábort az európai zsidóság megsemmisítésére. És szeptember 3-án meg is történt az első kísérlet emberek tömeges megsemmisítésére a Cyklon-B gázzal a gázkamra első modelljében, a XI-es blokkban. E kísérlet keretében halt meg 600 szovjet hadifogoly és 250 lengyel rab. Október 6-án érkezett meg Auschwitzba a 308-as számú hadifogolytáborból az a 2000 szovjet hadifogoly, akik az új tábort, Auschwitz II-t, Birkenaut felépítették. A hónap folyamán őket követte hamarosan még úgy 10 ezer szovjet hadifogoly. A zsidók tömeges megsemmisítése Birkenau gázkamráiban 1942 januárjában kezdődött. A tömegmészárlás kibővítése céljából Birkenauban 1942 júliusában újabb bővítési munkálatokat kezdtek. Himmler ekkoriban hosszabb időre másodszor is Auschwitzba látogatott, hogy felügyelje a „nagyszabású” munkálatokat. 1943 tavaszán (március–június) állították munkába a 2., 3., 4. és 5. gázkamrát. Októberre Auschwitz II foglyai felépítették a Buna-Werke leányvállalatának tőszomszédságában Auschwitz III-t.

1943-ban kezdődtek meg kiterjedt formában az úgynevezett orvosi kísérletek élő embereken, zsidókon és cigányokon Carl Clauberg és Josef Mengele irányítása alatt. Amikor Himmler 1944 tavaszán harmadszor is Auschwitzba látogatott, parancsot adott a munkaképesek kiválogatása után az összes cigány elpusztítására. Majd 1944 májusában megkezdődik a legtömegesebb népirtás, a vidéki magyar zsidóság százezreinek elpusztítása. 1944 augusztusában az Auschwitz-Birkenau halálkombinát a náci birodalom legnagyobb koncentrációs táborává válik a maga 130 ezer foglyával, miközben naponta 3-6 ezer embert gázosítanak el. Október 6-án történt a Sonderkommandó lázadása Auschwitz II-ben, amely a IV. krematórium lerombolásával végződött. Majd a Vörös Hadsereg közeledtére Himmler novemberben leromboltatta a gázkamrákat és krematóriumokat. Decemberben a menekülő nácik foglyok tömegeit hajtották el („halálmenet”) a birodalom belsejébe. A szovjet hadsereg felszabadító csapatai néhány ezer végsőkig kimerült embert, köztük jelentősebb számban gyermekeket találtak a tábor területén. A történészek máig polemizálnak az áldozatok számáról, hiszen a megöltek névsorát senki sem regisztrálta. Napjainkban egyfajta konszenzus körvonalazódik, miszerint összesen maximum 1 600 000 embert gyilkoltak le Auschwitzban, nagy többségükben, több mint 1 000 000 zsidót, mintegy 140 000 lengyelt, oroszok tízezreit és több mint 21 000 cigányt, különböző nemzetiségű, különböző meggyőződésű ártatlan, békés embereket.

Tudtommal még pontosan senki nem számolta ki, hogy a mintegy másfél millió auschwitzi halott végső soron mennyi profitot hozott a konyhára, és hogy a tőke ottani felhalmozódása milyen szerepet játszott a későbbi haszonszerzés szempontjából, hiszen csak pénzzel lehet pénzt csinálni. Pedig ez is hozzá tartozna a holokauszt pontosabb megértéséhez és értelmezéséhez.

Kollaboránsok és ellenállók

A győzelem 70. évfordulójához közeledve semmiképpen se maradjon homályban, hogy a náci Németország nem egyedül hajtotta végre, nem is hajthatta volna végre egyedül a Szovjetunió és Európa területein a történelmileg példátlan népirtást, amelynek összességében sok-sok millió békés ember esett áldozatul. A népirtásban mások között részt vállaltak a náci Németországgal (beleértve természetesen Ausztriát is!) szövetséges Horthy-Magyarország és a Román Királyság megszálló csapatai, az olasz hadsereg, az ukrán policájok, a banderisták, az úgynevezett Ukrán Felkelő Hadsereg, finn, lett, litván náci büntetőosztagosok. Vagyis a népirtást, benne a holokausztot egyedül a nácik nyilvánvalóan nem tudták volna végrehajtani.

A humanista emlékezet megőrzi a szovjet és lengyel, jugoszláv és olasz,  cseh és szlovák, francia és görög  partizánok és ellenállók tetteit. Amikor a nácizmus fölötti győzelem 70. évfordulóján elgondolkodunk Európa felszabadításán, eszünkbe kell jusson a Vörös Hadsereg történelmi teljesítménye. De az is, hogy a Szovjetunió már nem létezik. Olyan történelmi tényekről van szó, amelyek semmiképpen nem relativizálhatók, hacsak nem akarunk utat nyitni a nácizmus és a vele szövetséges népirtó erők rehabilitációja előtt, ami bizony a mi régiónkban sokfelé, sőt saját hazánkban is már hosszabb ideje folyamatban van. A Szovjetunió ugyan már régen nem létezik, a fasizmus, a nácizmus, ha nem is szilárd hatalomként, de átfestett, részben átöltözött alakváltozataiban ismét kopogtat Európa, és nem csak Európa képzeletbeli ajtaján. Nem jól látom, hogy a mészárszékek már folyamatosan készülődnek, sőt részben már üzemelnek? Igaz, még nem a náci üzemmódban.