Kereső toggle

Nyilasok: a nemzet alibije

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az első világháború és következményei addig elképzelhetetlen új irányba terelték Magyarország történetét. A Monarchia és a Magyar Királyság felbomlott, a korábbi parlamenti pártok, melyek a dualizmushoz fűződő viszonyuk alapján szerveződtek (dualizmuspárti – függetlenségi), egyszeriben elvesztették létalapjukat. A hatalmat a korábban parlamenten kívüli mozgalmak, a polgári demokraták és a munkás-pártok vették a kezükbe. Ezek radikális változást hoztak.

A polgári demokraták a választójog jelentős kiszélesítése mellett nagyszabású földosztást ígértek, míg az 1919 tavaszán hatalomra került munkáspártok a bolsevik Oroszországot másolták: proletárdiktatúra, államosítás, internacionalizmus, ateizmus. Ezekkel szemben szerveződött meg az ellenforradalom, melynek egyik irányzata sem demokratikus köztársaságot nem akart, sem bolsevik típusú tanácsköztársaságot, viszont a dualizmuskori társadalmi-gazdasági különbségek jelentős csökkentését igen. Nem akarták, hogy a hatalom az arisztokrácia vagy a radikális fővárosi értelmiség (közöttük sok zsidó származású) kezébe kerüljön. Ezek helyett az úri, keresztény középosztályt akarták pozícióba juttatni. Ezért hangsúlyozták mozgalmuk keresztény és nemzeti jellegét. Programjukban erős államot, korlátozott piacgazdaságot, a gazdagok és szegények közti szakadék csökkentését s a Szent István-i állam megvédését ígérték. Ezt a politikai irányzatot nevezzük jobboldali radikalizmusnak vagy szélsőjobboldalnak. E nézetek 1919–1920-ban meglehetős népszerűségnek örvendtek. Politikusaik azonban tapasztalatlanok voltak. Így hamarosan a régi politikusok vették kezükbe az irányítást. Gróf Bethlen István vezetésével konszolidálták a forrongó országot: megszilárdították a közrendet, stabilizálták a gazdaságot, s a radikális társadalmi-gazdasági változások helyett kisebb módosításokkal a dualizmuskori rendszert állították vissza. Az ezzel elégedetlen szélsőjobboldaliak érvényesülését pedig hathatósan gátolták.

Szélsőjobboldal: fajvédelem és nemzetiszocializmus

A Horthy-korszakban a szélsőjobboldalnak két változata alakult ki. Az egyik az 1920-as években működő fajvédő mozgalom, amely elfogadta a fennálló rendszert, s ezen belül akart változásokat: erőskezű államot, mely a korábbinál jelentősebben avatkozik bele a gazdasági-társadalmi folyamatokba. A szélsőjobboldal másik irányzata az 1929-ben kirobbant gazdasági világválság idején jelent meg, s mintaként tekintett az olasz fasizmusra, de még inkább a német nemzetiszocializmusra. Őket nevezték magyar horogkereszteseknek, nyilaskereszteseknek (röviden: nyilasoknak), kaszáskereszteseknek, nemzetiszocialistáknak, magyarszocialistáknak. Elnevezésük elsősorban az általuk használt jelképekre utalt. Politikai programjuk alapján leginkább magyar nemzetiszocialistáknak nevezhetjük őket. A nemzetiszocialisták „rendszerváltást” akartak, a társadalmi-gazdasági rend jelentős átalakítását: totalitárius pártállamot és az állampolgárok vagyoni egyenlőségét. Éppen ezért a harmincas években a nemzetiszocialisták a korábbi fajvédő politikusok politikai ellenfelei, versenytársai lettek. Hangsúlyoznunk kell, hogy Magyarországon – eltérően Németországtól és Olaszországtól – nem jött létre egyetlen, egységes nemzetiszocialista párt, amely képes lett volna saját erejéből megszerezni a hatalmat.

Az első magyar nemzetiszocialisták

Az első magyar nemzetiszocialisták leginkább a nácikat másolták: átvették a „nemzetiszocialista” megnevezést, a horogkeresztet, a karlendítéssel történő köszönést, az NSDAP programját és propagandáját, s az SA mintájára rohamosztagot szerveztek. Azt ígérték, hogy a gazdasági válságot a zsidók vagyonának elvételével és szétosztásával fogják megoldani. Hangos és látványos akcióik, valamint gátlástalan demagógiájuk azonban csak a szegényparasztság körében hozott eredményt. Politikai sikereket csak akkor ért el a magyar nemzetiszocialista mozgalom, amikor már ismert politikusok alapítottak pártot. Meskó Zoltán 1932 nyarán alapított nemzetiszocialista pártot, hozzá csatlakozott 1933-ban gróf Pálffy Fidél és gróf Festetics Sándor. Ők közismert politikusok, parlamenti képviselők voltak, s nem mellékesen vagyonnal és jó kapcsolatokkal rendelkeztek. Nekik a falusi lakosság minden rétegét sikerült maguk mögé állítaniuk.
Sikereik láttán a Belügyminisztérium betiltotta az egyenruha-viselést, majd 1933-ban a horogkereszt (mint idegen állami jelkép) használatát, 1934-ben pedig a pártok rohamosztagait is feloszlatta. A horogkereszt betiltása után született meg a magyar nemzetiszocialisták sajátos jelképe, az úgynevezett nyilaskereszt. Az 1934. évi önkormányzati választáson a nyilasok váltak a legerősebb ellenzéki mozgalommá. Éppen ezért szervezkedésüket a mindenkori kormány – egészen az 1944-ben bekövetkezett német megszállásig – igyekezett akadályozni. Így az 1935. évi országgyűlési választáson mindössze két nyilas képviselő került be a 260 fős parlamentbe. Az elégtelennek ítélt választási eredmény bomlást indított el a nyilas táborban.

Szálasi és a hungarizmus

Ekkor lépett színre Szálasi Ferenc, aki katonatiszti karrierjét hagyta ott politikai ambícióiért. Szálasi abban különbözött a többi nemzetiszocialista politikustól, hogy megkísérelt önálló ideológiát alkotni, a nemzetiszocializmus magyar változatát. A faji alapon álló nacionalizmus, valamint a szocializmus és a kereszténység eszméit ötvöző nézetrendszerét hungarizmusnak nevezte, s azt a német nácizmussal és az olasz fasizmussal egyenrangúnak tekintette. Szálasi olyan államot akart, amelyben a magántulajdonnal rendelkező parasztok és kisiparosok munkája az állami tervgazdálkodásba illeszkedik. Az állami bürokrácia működtetése az „értelmiség” feladata lett volna. Szálasi azt remélte, hogy a társadalmi-gazdasági viszonyok átalakítása társadalmi békét eredményez. A három említett hivatáson kívül a katona lett volna a negyedik. E négy foglalkozást csak férfiak űzhették volna, mivel a nők feladata a családról való gondoskodás lett volna. Szálasi programjának alapvető eleme volt az ország „zsidótlanítása”. Ezt az érintettek vagyon nélküli kivándoroltatásával képzelte el. (A zsidóságnak Európán kívül kellett volna saját államot létrehozni és oda költözni.) Az így zsidótlanított országban a kereszténység kötelező államvallás lett volna. Szálasi úgy vélte, hogy a hungarista állam olyan sikeres és vonzó lesz, hogy a Kárpát-medence Trianonnal elszakított népei önként visszatérnek majd. Nekik – kortársaihoz képest nagyvonalúan – széleskörű autonómiát adott volna, ettől remélve a nemzetiségek közti béke, a „Pax Hungarica” létrejöttét.
Szálasi abban is különbözött a többi nemzetiszocialista politikustól, hogy a városi munkásság körében is toborzott híveket, mégpedig jelentős sikerrel. Ezzel látványosan gyengítette a szociáldemokrata mozgalmat, s egyúttal fel is hívta magára a rendőrség figyelmét. A munkásság körében való „lázítást” ugyanis különösen megbocsáthatatlannak tartotta a hatalom. Ezért Szálasi pártját és sajtóját betiltották, őt és pártja vezetőit pedig letartóztatták. Sajátos módon ez tovább növelte Szálasi nimbuszát, aki immár a magyar nemzetiszocialisták mártírja lett. Az 1938 nyarától 1940 őszéig börtönbe zárt Szálasira hívei, akik hungaristának nevezték magukat, úgy tekintettek, mint egyfajta messiásra.

Nyilas sikerek és csalódások

A magyar nemzetiszocialisták 1938-ig a Horthy-rendszer üldözött ellenzéke voltak: „zöld kommunistáknak”, felforgatóknak tekintették őket. Ezért jelentős politikai siker volt, amikor a köztudottan e körből érkező Endre Lászlót megválasztották Pest vármegye alispánjának. 1938 márciusában pedig egy időközi választás révén az első hungarista politikus, Hubay Kálmán is bekerült a parlamentbe. Sokan csak ezután hitték el, hogy a nemzetiszocialisták egyáltalán hatalomra kerülhetnek. 1938-ban tehát látványosan elkezdett növekedni a nemzetiszocialisták tábora. Ebben jelentős szerepe volt Hubaynak, aki a bebörtönzött Szálasitól átvette a hungarista mozgalom szervezését és irányítását. Hubay jó szervezőnek bizonyult: új pártot alapított, finomította a Szálasi által kitalált pártprogramot, hogy ne nevezhessék őket felforgatónak, pártsajtót szervezett, s ügyesen élt a propaganda eszközeivel. A kormány ezúttal is mindent megpróbált: újra betiltotta a pártot és sajtóját, aktivistáikat pedig internálták. Hubay azonban nem adta fel, s új néven újjáalapította a pártot (Nyilaskeresztes Párt), s a pártsajtó hiányát is áthidalta: egy már működő napilap (Magyarság) szerkesztését vette át. Sikerét az 1939 májusában tartott országgyűlési választás bizonyította, ahol összesen 49 mandátumot szereztek a nemzetiszocialista jelöltek a lehetséges 260-ból.
A képviselői helyek alig ötöde-hatoda azonban kevés volt, hogy követeléseiket érvényre juttathassák a stabil (több mint háromnegyedes) kormánytöbbséggel szemben. Pótcselekvésként a kisebb nemzetiszocialista pártok összeolvadtak, de valójában ettől sem változott semmi. A népszerűségvesztést átmenetileg megállította, hogy 1940 szeptemberében Szálasi kiszabadult a börtönből. A várva várt messiás azonban nem hozta el a hatalomra kerülést. Szálasinak egyáltalán nem volt érzéke a parlamenti politikához, ráadásul személyi ellentétek is kialakultak közte és pártja más politikusai (például Hubay) között. Ugyanekkor lépett ki a kormánypártból több, a szélsőjobboldallal rokonszenvező képviselő. Ők az egykori miniszterelnök, Imrédy Béla vezetésével megalakították a Magyar Megújulás Pártját, amely ugyancsak nemzetiszocialistának nevezte magát. A tapasztalt politikusok vezette párt hamarosan magához vonzotta a Szálasival konfliktusba került nemzetiszocialista politikusokat és az értelmiséget is. Így Imrédy pártja 1942 nyarára a legerősebb szélsőjobboldali párttá vált, miközben Szálasi pártja jelentősen meggyengült.

Hatalmon

Ez magyarázza, hogy amikor 1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot, nem Szálasi pártjára, hanem Imrédyékre támaszkodva alakult meg a Sztójay Döme vezette új kormány. A Sztójay-kormánnyal szemben a németeknek lényegében egyetlen elvárásuk volt: a magyar erőforrások fokozottabb alárendelése a német hadicéloknak. Ennek megfelelően a kormánynak a korábbinál több katonát, nyersanyagot, élelmiszert és munkaerőt kellett kiszolgáltatnia Hitlernek. A mondott célokba részben illeszkedett, részben ideológiai okai voltak a magyar holokausztnak. A magyar antiszemita politikusok a magyar közigazgatás segítségével készségesen összegyűjtötték és kiszolgáltatták a zsidónak minősített magyarokat a németeknek, akik így a háború kritikus szakaszában olcsó munkaerőt is kaptak, amelyet szó szerint halálra dolgoztathattak. A magyar antiszemiták ezzel két legyet üthettek egy csapásra: ígéretüknek megfelelően „zsidótlanították” az országot, az elvett javak szétosztásával pedig szociális intézkedéseiket is finanszírozhatták. Terveikhez képest először akkor történt fennakadás, amikor Horthy Miklós kormányzó – külső sugalmazásra – úgy döntött, hogy felfüggeszti a fővárosi zsidóság deportálását. Az 1944 augusztusi román kiugrás után pedig Horthy leváltotta a Sztójay-kormányt, s kísérletet tett a háborúból való kiugrásra.
Ekkor jött el Szálasi ideje. Az 1944. október 15-i kiugrási kísérlet után a németek félreállították a szemükben megbízhatatlanná vált kormányzót, s az ország élére ismét németbarát vezetést állítottak. A hadihelyzet fokozódása miatt (a szovjet csapatok már az ország területén voltak) fontos volt számukra, hogy minden háborúpárti és németbarát erő helyet kapjon a kormányban. Szálasi ezt csak úgy vállalta, ha ő lehet a kormányfő. Az 1944. október 16-án hivatalba lépett Szálasi-kormányt kettős cél vezette: a háborúban való kitartás, valamint a hungarista állam kiépítése. Újabb katonai egységek felállítását rendelték el, s keményen felléptek a harci szellem biztosítása érdekében. Novemberben azonban a szovjet csapatok előrenyomulása miatt evakuálni kellett a fővárost. Abban reménykedtek, hogy nemsokára ellentámadás következik a német „csodafegyverek” segítségével. E reményre a német haderő decemberi, átmeneti katonai sikerei adtak némi alapot.
Szálasi eközben hozzáfogott az egypártrendszerű totalitárius állam kiépítéséhez. November elején felvette a „nemzetvezető” címet, s ezzel egy kézben egyesítette az államfői, a kormányfői és az állampárttá előlépett Nyilaskeresztes Párt pártvezetői tisztét. A közigazgatásban a hivatalnokok mellé pártmegbízottakat állítottak, a fontosabb hivatalokat pedig saját embereikkel töltötték be. Az államigazgatás ilyen mértékű átalakítása, az újonnan kinevezettek alkalmatlansága és az egyre súlyosbodó katonai helyzet együtt kaotikus viszonyokat teremtett. Ilyen viszonyok közepette zajlott le a magyar holokauszt második hulláma. Szálasi terve továbbra sem változott: meg akart szabadulni az országban lévő zsidóságtól. Előbb azonban még felhasználta volna a munkaerejüket az ország háború utáni újjáépítéséhez. Addig pedig túszként kezelte őket abban a reményben, hogy a semleges államok cserébe elismerik a kormányát. Ezért költöztette össze és záratta gettóba a fővárosi zsidóságot. Sajátos módon ezzel egyfajta védelmet is biztosított számukra. A háborús ellátási viszonyok mellett is garantáltak nekik egy csekély életszínvonalat, s a gettó falai sok esetben a fegyveres nyilasok önkényeskedései elől is védték a benn lévőket. A háború tombolása közepette azonban számos fegyveres nyilas magánakciójára került sor, ami több ezer ember halálát okozta. Ezekkel szemben a Szálasi-kormánynak nem volt ereje fellépni, s eléggé elkötelezett sem volt saját párttagjai „túlkapásainak” megtorlására. A mondottak miatt Szálasi csak vonakodva szolgáltatta ki a magyar zsidóság munkaerejét a visszavonuló német hadseregnek. Végül azonban mégis megtette, ami tragikus következményekkel járt.

A nemzet alibije?

A Szálasi-kormány hatalma már 1944 októberében is csak az ország nyugati felére terjedt ki, s ez a terület a szovjet hadsereg előrenyomulásával folyamatosan zsugorodott. A háború mellett leginkább kitartók – vagy a szovjet hadseregtől leginkább félők – német területre menekültek. Végül a mai Ausztriában estek fogságba, ahonnan hamarosan kiadták a vezető politikusokat, katonákat és hivatalnokokat. Őket a magyar bíróságok háborús bűnösként ítélték halálra vagy élethosszig tartó börtönre. E sors jutott a közismert szélsőjobboldali politikusoknak és a háborús bűntettek megtalált elkövetőinek. Az antifasiszta propaganda eközben hangosan elítélte a „fasizmust” és annak magyar képviselőit, a „kisnyilasok” tömegeinek azonban megbocsátottak. A szélsőjobboldal kitartó híveinek jelentős része pedig nyugaton maradt, s szétszóródtak a világban. A vezető nyilasok számonkérése azonban nem pótolhatja a szembenézést: úgy tűnik, sokkal többen voltak a zsidóüldözés helyeslői és haszonélvezői, mint azok, akik kiálltak az üldöztetés ellen. Sokan pedig még mindig hisznek a világméretű zsidó összeesküvés meséjében, amit a nemzetiszocialista ellenségképgyártás mélyen elültetett a fejekbe.

(Paksa Rudolf publikációt megalapozó kutatása a TÁMOP 4.2.4.A/1-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése országos program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.)