Kereső toggle

Kissinger: Súlyosabb háborúk jöhetnek

A felbomló világrendben régiók összecsapása fenyeget

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Válságba jutott a nemzetállamok erőegyensúlyára épülő világrend, és az Egyesült Államok sem vállalja már a vezető szerepet a nemzetközi stabilitás fenntartásában, ezért olyan globális válság fenyeget, amelyben etnikumok, sőt régiók folyamatos háborúira kell felkészülni - figyelmeztet szeptember 9-én megjelenő új könyvében Henry Kissinger. A 91 éves amerikai professzor, volt külügyminiszter és nemzetbiztonsági tanácsadó a Világrend: Gondolatok a nemzetek természetéről és a történelem menetéről (World Order: Reflections on the Character of Nations and the Course of History) című művében azt állítja, olyan korszakváltásban élünk, amelyben nem érvényesek az eddigi megoldások, azonban ha nem sikerül új rendet kialakítani, „hatalmas térségek süllyedhetnek anarchiába és nyílhatnak meg a szélsőségek különböző formái előtt, amelyek más régiókra is átterjedhetnek”.

„Líbia polgárháborúba süllyedt, fundamentalista hadseregek saját maguk által kikiáltott kalifátust építenek Szíriában és Irakban, a fiatal afgán demokrácia pedig a működésképtelenség küszöbére jutott. Mindezekhez a bajokhoz társul az Oroszországgal kiújult feszültség, valamint a Kínával való viszony, ami az együttműködési ígéretek és nyilvános vádaskodások között hánykolódik. Az a berendezkedési elv, ami modern korunk alapját jelentette, mára válságba jutott” – írja Kissinger, akinek könyvéből a Wall Street Journal és a New York Times közölt egy-egy előzetes részt.

A veterán diplomata szerint a világrend megteremtése iránti erőfeszítéseket már régóta szinte kizárólag a nyugati társadalmak felfogása, az amerikai és az európai modell határozta meg. „A második világháborút követő évtizedekben az Egyesült Államok – amely megerősödött gazdasággal és nemzeti magabiztossággal került ki a háborúból – fáklyát tartva fokozatosan magához ragadta a nemzetközi vezető szerepet, és egy új dimenzióba emelte azt. Az Egyesült Államok, amelyet kifejezetten a szabad gondolkodás és a képviseleti kormányzás elvein alapítottak, saját felemelkedését a szabadság és demokrácia terjedésével azonosította. Amerika ezeknek az erőknek tulajdonította azt, hogy sikerült igazságos és tartós békét elérni.”

Ezt a klasszikus amerikai felfogást egészítette ki a rendről alkotott európai megközelítés, amely a népeket és államokat önmagukból fakadóan egymással versengőnek látja. „Az egymással ütköző ambíciók hatásainak megfékezése érdekében Európa a hatalmi egyensúlyra és a felelősen viselkedő államférfiak együttműködésére támaszkodott. Az uralkodó amerikai nézet ezzel szemben a népeket önmagukból fakadóan ésszerű viselkedésűeknek tekinti, akik készek a békés kompromisszumokra, és nyitottak a józan ész alapján hozott döntésekre. A demokrácia terjedése ezért a nemzetközi rend mindenen átívelő célja lett. A szabad piac felemeli az egyéneket, gazdagítja a társadalmakat, és a gazdasági egymásra utaltsággal cseréli fel a hagyományos nemzetközi versengéseket.”

A történelem rövid pillanata

Kissinger úgy látja, hogy az ilyen világrend felépítésére tett erőfeszítések az elmúlt évtizedekben sok szempontból gyümölcsözőknek bizonyultak. „Seregnyi független állam uralja ma a világ területének nagy részét. A demokrácia és a képviseleti kormányzás elterjesztése sokak által vallott közös céllá, sőt általános realitássá vált. Közben a globális kommunikáció és a pénzügyi hálózatok szünet nélkül, valós időben működnek” – írja a professzor, aki szerint az 1948-tól az ezredfordulóig terjedő fél évszázad „az emberi történelemben egy olyan rövid pillanatot jelentett, amikor a kialakuló globális világrend az amerikai idealizmus és az államiságról, valamint erőegyensúlyról alkotott hagyományos európai felfogás egyvelegéből állt össze”. Igaz, ebben a ma már visszatekintve szinte idillikusnak tűnő időszakban is a világ nagy része nem vett részt a nyugati berendezkedésben, legfeljebb hallgatólagosan tudomásul vette azt.

Az ezredforduló után másfél évtizeddel azonban a Nyugat által létrehozott és hirdetett berendezkedés fordulóponthoz érkezett – állítja Kissinger. Ebben külső tényezők – a nemzetállamok és határok felbomlása a Közel-Keleten – és egyelőre bizonytalan kimenetelű új kísérletek – az európai transznacionalista államközösség létrehozása – is szerepet játszanak.

„Először is maga az állam természete – ami a nemzetközi élet alapvető formális egysége – számos különféle nyomásnak van kitéve. Európa hozzáfogott annak, hogy túllépjen az államon, és olyan külpolitikát alkosson, ami a puha erő (soft power) alapelvére épül. Kétséges azonban, hogy stratégiai koncepció nélkül a legitimitásra vonatkozó igények fenn tudják-e tartani a világrendet. Európa emellett még nem ruházta fel magát az államiság alapvető eszközeivel, ami tekintélyi vákuumot eredményezett belül és hatalmi egyensúlytalanságot a határai mentén. Ugyanakkor a Közel-Kelet egyes részei egymással konfliktusban álló vallási és etnikai elemekké estek szét; felekezeti milíciák és az őket támogató hatalmak kényük-kedvük szerint sértik meg a határokat, aminek eredményeként egy új jelenség, a saját területüket ellenőrizni nem képes bukott államok sora jött létre” – írja Kissinger, aki a katonai kihívások mellett egy további kockázatra is felhívja a figyelmet: „A nemzetközi gazdaság és az ezt látszólag irányító politikai intézmények közötti összeütközések szintén gyengítik a közös cél érzését, amely pedig szükséges a világrendhez. A gazdasági rendszer globálissá vált, miközben a világ politikai struktúrája továbbra is a nemzetállamokra épül. A gazdasági globalizáció lényegében figyelmen kívül hagyja a nemzeti határokat. A külpolitika viszont erősíti ezeket, még akkor is, ha megkísérli az egymással konfliktusban álló nemzeti célokat vagy a világrend eszményeit összeegyeztetni.”

A világrend megváltozása szükségszerűen a gazdaságot is érinti, sőt ez a terület is hozzájárul a globális válság mélyüléséhez. Bár a világ nagy része a második világháború után tartós gazdasági növekedést élt át, a prosperitást időnként pénzügyi válságok szakították meg, amelyek egyre erősebben jelentkeztek: Latin-Amerikában az 1980-as években; Ázsiában 1997-ben; Oroszországban 1998-ban; az Egyesült Államokban 2001-ben, majd ismét 2007-ben; Európában pedig 2010-től kezdődően. „A nyerteseknek nem sok kifogásuk volt a rendszerrel szemben. A vesztesek azonban –például azok, akik az elhibázott strukturális tervek áldozatai, mint az Európai Unió déli részén élő emberek –, olyan megoldásokban keresnek gyógyírt, amelyek tagadják – vagy legalábbis szándékosan akadályozzák – a globális gazdasági rendszer működését” – írja a volt külügyminiszter, aki szerint a nemzetközi rend egy paradoxonnal néz szembe: prosperitása a globalizáció sikerének függvénye, ez a folyamat azonban olyan politikai reakciót szül, amely gyakran pont az eredeti törekvéseivel szemben hat.

Régiók harca

Kissinger rangidős diplomataként természetesen kitér a nemzetközi diplomácia értékelésére is. Úgy véli, a jelenlegi világrend harmadik gyenge pontja az, hogy hiányzik egy hatékony mechanizmus a világhatalmak számára, hogy megtárgyalják és lehetőség szerint együttműködjenek egymással a legnagyobb horderejű kérdésekben. Elismeri, hogy „ez furcsa kritikának tűnhet annak fényében, hogy milyen sok multilaterális fórum létezik – sokkal több, mint valaha is a történelemben. Ezeknek a találkozóknak a jellege és gyakorisága azonban egy hosszú távú stratégia kidolgozása ellen hat. Az ilyen rendezvények nem adnak sokkal többre lehetőséget, mint – legjobb esetben – sürgető taktikai kérdések megvitatására vagy – rosszabb esetben – a csúcstalálkozókat a »közösségi média« egy újfajta eseményévé teszik. A nemzetközi szabályok és normák jelenlegi struktúrája – amennyiben mérvadónak igyekszik lenni –nem merülhet ki csupán közös nyilatkozatok kibocsátásában, hanem azt a közös meggyőződés ügyeként kell gondozni.”

A szerző arra figyelmeztet, hogy ha a konfliktuskezelés jelenlegi formái kudarcot vallanak, ennek következménye nem elsősorban nemzetek közötti nagyszabású háború lesz (bár egyes térségekben ennek a lehetősége is fennmarad), inkább az, hogy olyan érdekszférák alakulnak ki, amelyek külön belső struktúrákkal és kormányzati formákkal rendelkeznek. Ez pedig előrevetíti az eddigieknél pusztítóbb konfliktusok árnyékát: „Minden egyes érdekszféra kísértést érez arra, hogy a határvidékein más – általa illegitimnek tekintett – szereplőkkel összemérje az erejét. A régiók közötti harc még súlyosabb, pusztító következményekkel járhat, mint amit a nemzetek közötti harc eredményezett.”

Kérdések Amerikához

Kissinger ezért úgy látja, hogy a 21. századi világrendet csak olyan összefüggő stratégia mentén lehet felépíteni, amelyek az egyes régiókon belül teremtik meg a rendezettséget, és ezeket a regionális rendeket kapcsolják majd egymáshoz. A Közel-Keleten zajló iszlamista törekvésekre utalva arra figyelmeztet, hogy nem elég egy régión belül a belső megbékélést keresni: „Lehet, hogy egy radikális mozgalom győzelme rendet eredményez az egyik régióban, miközben a felfordulás számára teremti meg a színteret minden más régióban és azok között. Ha egy ország katonailag ural egy térséget, az – még ha a rend látszatát hozza is el – a világ többi része számára válságot eredményezhet.”

Elemzésében végül kitér az Egyesült Államok szerepére is. Kissinger úgy látja, hogy Amerika elveszítette a 20. század második felében élvezett pozícióját és magabiztosságát, ezért újra meg kell határoznia alapvető stratégiáját, amelyet nem építhet pillanatnyi érdekeire. „Ha az Egyesült Államok felelős szerepet akar játszani a 21. századi világrend kialakításában, számos kérdést fel kell tennie önmaga számára. Mi az, amit készek vagyunk megakadályozni, bármi is történik, és ha szükséges, akkor akár egyedül is? Mi az, amit meg akarunk valósítani, még akkor is, ha semmilyen multilaterális erőfeszítés nem támogatja azt? Mi az, amit csak akkor akarunk elérni vagy éppen megakadályozni, ha egy szövetség támogatja azt? Mi az, amiben semmi szín alatt nem veszünk részt, még akkor sem, ha egy nemzetközi csoport vagy szövetség sürgeti azt? És milyen mértékben függ ezeknek az értékeknek az alkalmazása a körülmények alakulásától?” – sorolja Kissinger az alapvető dilemmákat, amelyekkel Washingtonnak szembe kellene néznie.

A volt külügyminiszter, aki két republikánus elnök alatt is szolgált, név nélkül ugyan, de bírálja Barack Obama „kis Amerika” koncepcióját is, amellyel az Egyesült Államokat ki akarja vonni a nemzetközi konfliktusokból: „Szükséges – írja Kissinger –, hogy megtartsuk az Amerika kivételes szerepéről szóló meggyőződésünket. A történelem nem türelmes az olyan országok iránt, amelyek félreteszik identitásukat egy látszólag kevésbé fáradságos útirány kedvéért. De a legmagasztosabb meggyőződések számára sem garantálja a sikert, ha ezek a célok nem párosulnak átfogó geopolitikai stratégiával.” Ez utóbbi egyértelmű üzenet az elnöknek, aki a napokban elismerte, hogy nem rendelkezik még stratégiával a szíriai és iraki válságok megoldására. (Henry Kissinger könyvéből a Közel-Kelet drámáját elemző részt a jövő heti számunkban ismertetjük – a szerk.)