Kereső toggle

Medret szabni a történelemnek

Beszélgetés Földes Anitával, aki az utolsó interjúkat készítette Fejtő Ferenccel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Tanulságok és tapasztalatok, amelyek visznek tovább a saját utadon - ez a summája azoknak a beszélgetéseknek, amelyek a közel százéves Fejtő Ferenc és egy Franciaországban élő újság-író, Földes Anita között hangzottak el. Az ifjú újságíró becsületére legyen mondva, nem tar-totta meg magának, ehhez túlságosan nagy horderejű felismerésekre tett szert a két éven keresztül zajló beszélgetéseik során, hanem megírta könyvben Átéltem egy évszázadot címmel. Egy évszázadnyi gondolkodás, döntések sora, a következményekkel való szembenézés, újraértelmezés, ezernyi fontos találkozás, –ezeken kellett végigmennie Fejtő Ferencnek ahhoz, hogy ilyen méltósággal tudjon megöregedni. Földes Anitának éppen azért hisszük el, hogy hiteles, amit Fejtőről leír, mert annyira jelen van, hogy vele együtt ülünk Fejtő nappalijában, és kérdezgetjük kíváncsian a történész-újságírót, együtt éljük át vele az évszázadot, és a végére valamivel jobban értjük, ami történt és ami történik velünk.

Fejtő Ferenchez országok vezetői jártak tanácsért, te fiatal újságíróként mégis partnerként beszélgettél vele, nem áhítatos rajongóként.

– Bármerre jártam Párizsban, mindig előkerült a magyar vonatkozású beszélgetésekben a neve, fiatalok és idősek, nők és férfiak, magyarok és franciák, jobb- és baloldaliak között egyaránt, általában nagy tisztelettel. Egyre kíváncsibb lettem rá. Persze nem lehettem biztos benne, hogy fogad, de egy próbát megért.

Vagyis kíváncsiságból lettél végül rendszeres látogató Fejtő Ferenc párizsi lakásában, aki addigra már özvegyként élt, és a fia segítségével látta el magát?

– Az újságírás a „kíváncsiság mestersége”, Fejtő Ferencnek egyébként ez volt a legmeghatározóbb tulajdonsága. Engem is ez vezetett hozzá 2006-ban. Jó formában volt, századunk nagyjairól mesélte személyes benyomásait, egyszerre szórakoztatta magát és vendégét, a magyar aktualitásokról érdeklődött szüntelen. Néhány hónappal később azonban lefogyott, elkedvetlenedett. A tekintete is megváltozott. Ismertem már ezeket a jeleket. Annak idején a nagymamámmal töltött utolsó éjszakán tagadásba vonultam, nem akartam tudomásul venni, hogy haldoklik. Az idős Fejtő szemébe nézve azt éreztem, kaptam még egy esélyt arra, hogy jobb kedvre derítsek és elkísérjek valakit. Amikor Fejtő kérte, hogy maradjak, panaszkodott, hogy már nem lát rendesen, pedig ahhoz szokott, hogy öt nyelven olvassa a világsajtót, a Heteket is többek között, felajánlottam, hogy felolvasok neki. Így indult a történetünk, hogy aztán megismerhessem József Attilával, Illyés Gyulával, Radnóti Miklóssal, Molnár Ferenccel, Örkény Istvánnal, Bartók Bélával megélt történeteit is.

De nem azt akarod mondani, hogy emlékezetből írtad le végül a beszélgetéseiteket?!

– Nem, dehogy. Roppantul örült, amikor felvetettem, hogy rögzíteném a beszélgetéseinket. Olyan eseményeket, emlékeket idézett fel, amelyeket még szeretett volna elmondani, átadni magából az utókornak. Hitt a gyerekkori álmok beteljesítésében, úgy érezte, ezek megélése közelebb visz a boldogsághoz. Gyermekként próféta akart lenni, és valóban, nagyon sok mindent megértett, megérzett, előre látott. Vízióiból nagy volumenű könyvek és világhírnév született, következtetései sokszor beigazolódtak. Ám azt is tudta, hogy a prófétákat nem szeretik, nem tisztelik, ő viszont vágyott a szeretetre, a tiszteletre. Az irodalom, a zene, a politika, a történelem, a nyelvészet, a filozófia terén végtelennek tetsző tudását is azért halmozta föl, hogy kivívja a tiszteletet, mert úgy vélte, a tisztelet közelebb áll a szeretethez, mint a gyűlölethez, miközben azt is tudta, hogy az emberek nem kívánják őt tisztelni.

Az mindenesetre a tisztelet jele lehet, hogy olyan sokan megfordultak nála a tanácsát kérni.

– A vezetők kevés emberhez fordulhatnak valódi tanácsért, márpedig minél magasabb pozíciót tölt be valaki, annál magányosabb. A beosztottjai az elismerésére éhesen kiszolgálják. A hívei hűen követik, nem tesznek fel neki kérdéseket, nem kérdőjelezik meg döntéseit. Az ellenségei azt hiszik, hogy ismerik, nem várnak tőle újat. A széles látókörű Fejtő azt a státuszt élvezte, hogy bizonyos kérdésekben az elsők között kérték ki a véleményét. Ő egy jelenség volt, egy végtelenül izgalmas személyiség. Sosem hízelgett, de kérdéseivel bonyolult teóriákat tudott megdönteni. Ezért keresték a társaságát nemcsak civilek, politikusok is. Őt pedig nagyon érdekelte a mindenkori politika emberi oldala, az, hogy melyik vezető kikkel veszi körül magát. Azok milyen befolyással vannak rá, kikkel ápolnak kapcsolatokat? Az adott vezetőt milyen motivációik hajtják? Mit áldoz fel a hatalom megszerzéséért? Mire képes a megtartásáért? Milyen erőviszonyok között kell érvényesülnie? Fejtőtől tanulva mi is könnyebben kiszámíthatjuk politikusaink lépéseit, ha a személyiségüket elemezzük és értékeljük, nem pusztán azt figyeljük, hogy éppen mit mondanak. Fejtő a könyvben felidézte beszélgetéseit Antall Józseffel, Horn Gyulával, Orbán Viktorral, Medgyessy Péterrel, Gyurcsány Ferenccel, hogy csak a rendszerváltás utáni magyar miniszterelnököket említsem. Meglepő képet fest róluk! Fogadta a megkeresésüket, esetenként barátságukat, mert az ellenfél megértésében, az érvek ütköztetésében hitt. „Általában az emberek túlságosan hamar lemondanak arról, hogy megértessék magukat. Elvárják, hogy szinte azonnal ráébredjen a másik az igazukra. S ha nem sikerül, akkor őt hibáztatják, és lemondanak róla.” Fejtő nem mondott le, amíg látott esélyt arra, hogy beszélgető partnere nyitottabb személyiséggé, toleránsabb politikát folytató emberré váljon.

Fejtő mit gondolt az emberi felelősség kérdéséről a történelmi folyamatokban?

– Ez érdekelte a legjobban. A könyvből kiderül, hogy miért volt eleve halálra ítélve az 1848-as és az 1956-os forradalom. Az egyik legérdekesebb felvetése az 1848-as forradalom elvesztése kapcsán az, hogy Kossuth Lajos úgy képviselte a magyarok függetlenségéhez való jogát a Habsburg Birodalommal szemben, hogy közben ugyanezt a szabadságot és függetlenséget nem kívánta megadni az ország területén élő nemzetiségek, kisebbségek számára. Részben ez a szemlélet vezetett oda, hogy elveszítsük az 1848-as forradalmat, hiszen senki nem állt a magyarok függetlenséget követelő felkelése mellé. Ez a hajlíthatatlanság, a magyarok felsőbbrendűségének hangoztatása újra meg újra megjelenik, még az oktatásban is. Az összehasonlító történelemtudomány szakértője szerint ez a fajta népképviselet az uniós tagságunkat is veszélyeztetheti. Fejtőt 2007-ben a szélsőjobb előretörése is annyira felizgatta, hogy kétségbeesésében pszichoszomatikus tünetektől szenvedett. A sebzett néplélekre és az ezzel visszaélő vezetők lépéseire – valamint ez utóbbiakat kiszolgáló médiumok felelősségére – vezette vissza az ország megosztottságát: ahelyett, hogy az emberek kiállnának a jogaikért, a múltban elszenvedett sérelmekbe kapaszkodnak, másokat hibáztatnak. Ezért manipulálhatóak és irányíthatóak oly könnyedén. Ha a politika és a tankönyvek erősítik azt a hitet, hogy ez a nép mindig ártatlanul szenvedett, a hajdani dicsőség ígéretével még könnyebb egymás ellen uszítani, összeugrasztani a kívánt feleket.

Neked nagyon értő hallgatónak kellett lenned ahhoz, hogy mindig követni tudjad azt a kort, amiről éppen beszél, ez mennyire jelentett kihívást számodra?

– Ugráltunk a jelenben és a múltban és egy kicsit a jövőben is. Ahhoz, hogy követhessem őt, rengeteget kellett olvasnom. Végigrágtam magam több mint harminc könyvén a legkülönbözőbb témákban. Fejtő Ferenc a 20. század összes magyar traumájáról írt. Az első világháborúról, a vörösterrorról, a fehérterrorról, Trianonról, a Horthy-korszakról, benne a népi-urbánus vitáról, a holokausztról, a Rajk-perről, az 1956-os forradalomról, a Kádár-korszakról. Ugyanakkor nagyon érdekelt az édesanyját ötévesen elveszítő gyermek, a „hiteles hitet” kereső fiatal, a tollát fegyverként forgató középkorú újságíró és az országhatárokon átívelő, a legmagasabb posztokon is jól felépített kapcsolatrendszerrel rendelkező közszereplő portréja, aki szép számmal gyűjtött ellenségeket és szeretőket is magának. Így lett az Átéltem egy évszázadot – Utolsó interjúk Fejtő Ferenccel című könyv egy időregény, amelyet az egy híján százéves gondolkodó vallomásai zárnak a zsidó-keresztény kapcsolatokról, Istenről, a szerelemről, a hűségről, a halálról, a születésről, az emberségről…

Nem tartottál attól, hogy túl nagy falat, túl nagy felelősség, hogy mit keresel elő, hogy esetleg félmunkát végzel?

– Sajnos vagy szerencsére maximalista vagyok. A félmunkától nem féltem, de a felelősségnek volt súlya. Éjszakánként olvastam és írtam, mert napközben más munkát végzek. Ezért tartott öt évig, mire elkészültem a könyvvel. Az újság- és a könyvírás egészen más lelkiállapotot, összpontosítást és nyelvezetet igényel. Negyven háttérinterjút készítettem Fejtő pályatársaival, ellenfeleivel, szeretőivel, barátaival. Kertész Imre Nobel-díjas író nekem adta az utolsó Magyarországon megjelent interjúját, amely olvasható a könyvben. Ha nem misszióból írtam volna, Fejtő Ferenc emlékének ápolásáért, a magát többek között „keresztény-zsidónak” valló hazafi, humanista européer bemutatásáért, talán nem is tudtam volna befejezni. Az motivált, hogy Fejtő történetein keresztül minél többen megérthessék, hogy hihetetlenül sok a párhuzam jelen és múlt között, amelynek ismerete segít a saját választásainkban, döntéseink meghozatalában. Déjà vu érzés fog el például, amikor a „magunkfajták, magukfajták” kifejezést hallom, és tudom, hogy a megfogalmazás Babits 1927-ben írt Halálfiai című regényéből került elő, amelyben az elszegényedő antiszemita dzsentri lakosság használja a zsidókkal való viszonyának megjelölésére. A Magyarság, zsidóság című könyvéből, amit Fejtő kilencven évesen írt, megtudhatjuk, hogy a harmincas években Németh László, a népiek írója találta ki a hígmagyar és mélymagyar kategóriákat a népi-urbánus vita során, amelyben már a Petrovicsként született Petőfi is a hígmagyarok közé került. „A haza nem lehet ellenzékben” – mondta ugyanez a Németh László. Déjà vu érzés fogott el akkor is, amikor Fejtő felidézte Bibó szavait, miszerint a numerus claususszal teljesen törvényesen szoktatták hozzá a magyar társadalmat a zsidók kirekesztéséhez és marginalizálásához, ahhoz, hogy az emberi méltóság tisztelete rájuk nem vonatkozik, ma pedig a hajléktalanokat zárják börtönbe vagy űzik ki a városokból szintén a törvény erejével. Vagy: Kéthly Anna szocialista politikus írta meg Fejtőnek 1974-ben, hogyan tüntették el a kommunisták az összes fotót, amelyen szerepelt. Ma megesik, hogy a közszolgálati televízió híradójában kiretusálják a már nem kívánt szereplőt… Ezer és egy párhuzam… Fejtő Ferenc őszintén tárja elénk, hogy miről mit gondol. Szerinte az igazságot az emberi szolidaritásban kell keresni, nem a gyűlölködésben. Ha egyénenként és közösségi szinten is tanulunk a múlt hibáiból, akkor nem szükségszerű, hogy elsodorjon a történelem. Akár új medret is vájhatunk neki, ha úgy tetszik.