Kereső toggle

A kétszáz gettó országa

A megsemmisítés előszobái

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Magyarország német megszállását, 1944. március 19-ét követően Európa ekkor még életben lévő legnagyobb zsidó közösségének viszonylagos létbiztonsága megszűnt. Mindössze néhány hónap leforgása alatt bekövetkezett több mint 430 ezer zsidónak minősített magyar állampolgár kifosztása, megalázása, elkülönítése, vagonokba zsúfolása, majd deportálása.

Horthy Miklós kormányzó Klessheimból hazaérve a március 19-ei koronatanácsi ülésen többek között arra panaszkodott, hogy „Hitler azt is kifogásolta [előző nap, 18-án] előttem, hogy a zsidókkal szemben nem teszi meg Magyarország a szükséges intézkedéseket. Bűnünk tehát, hogy Hitler kívánságát nem teljesítettem, és nem engedem a zsidók lemészárlását.” De ez ettől a naptól kezdve megváltozott!
Hogyan élték meg az új helyzetet a csendőrség, a rendőrség és a közigazgatás helyi vezetői? Hogyan hajtották végre a kormány rendeleteit? Legitimnek tekintették-e a Sztójay Döme vezette új kormányt és intézkedéseit? Hiszen megszállt országról volt szó, miközben a kormányzó a helyén maradt, kormányt nevezett ki, s hivatalosan a parlamentet sem oszlatták fel, mindössze néhány ellenzéki pártot tiltottak be. Ugyanakkor a németek a megszállás első napjaiban százával tartóztattak le és deportáltak németellenes politikusokat, közéleti személyiségeket.
Ahhoz, hogy a megszállás napján Magyarországra érkező, talán 150 emberből álló Eichmann-kommandó végre tudja hajtani a „zsidótlanítási” akciót, feltétlen szüksége volt a magyar közigazgatási és rendőri, csendőri szervek támogatására, aktív közreműködésére. Ernst Kaltenbrunner, az RSHA (Birodalmi Biztonsági Főhivatal) első számú embere annak a véleményének adott hangot a megszállást követő napokban, hogy „saját munkaterületén nehezen tudna a magyar rendőrség és csendőrség közreműködéséről lemondani.” Edmund Veesenmayer, a birodalom teljhatalmú megbízottja is számított a vidéki közigazgatásra.
Horthy Miklós kormányzó alig néhány nappal a megszállást követően kinevezte az új kormányt Sztójay Döme volt berlini követ vezetésével. A kormány elsősorban a kormánypárt németbarát tagjaiból, illetve az Imrédy Béla vezette Magyar Megújulás Pártja (MMP) tagjaiból „verbuválódott”. A magyar megújulás párti belügyminiszter, Jaross Andor javaslatára Horthy március 24-én kinevezte Baky László nyugállományú csendőr őrnagyot, a Magyar Nemzetiszocialista Párt országgyűlési képviselőjét a csendőrségért és rendőrségért felelős belügyi államtitkárrá, majd április 8-án a hírhedt antiszemita alispánt, Endre Lászlót a közigazgatásért felelős államtitkárrá. Jaross belügyminiszter tavasszal szinte az összes főispánt lecserélte MMP-be tartozó tagokra, de mellettük számos alsóbb szinten levő alispánt, polgármestert, főszolgabírót, szolgabírót is leváltatott vagy áthelyeztetett. Veesenmayer május 10-én elégedetten jelentette Ribbentrop birodalmi külügyminiszternek, hogy „a magyar vidéki közigazgatás tisztogatása kielégítően halad.”
A „végső megoldás” végrehajtása két vonalon haladt. Egyrészt az 1944. március 29-étől „gyártott” rendeletekkel megfosztották a zsidókat vagyonuktól, legelemibb jogaiktól és életfeltételeiktől. Ugyanakkor a Budapesti Közlönyben közzétettek két olyan rendeletet is, melyek végrehajtása a zsidó lakosság elkülönítését célozta, s egyben alapot teremtett a zsidók kijelölt gyűjtőtáborokba szállításáról intézkedő rendelet gyors megvalósításához. Az egyik a sárga csillag kötelező viseléséről szóló, április 5-én életbe lépett rendelet volt, a másik pedig április 7-től megtiltotta a zsidók utazását a különböző járműveken.

Gettók, gyűjtőtáborok

Ugyanezen a napon, 1944. április 7-én Baky László elnökletével a Belügyminisztériumban Endre László, két német SS-tiszt, valamint csendőr- és rendőrtisztek értekezletet tartottak a „zsidókérdés megoldása” ügyében. Az értekezlet résztvevői, majd valamennyi alispán és polgármester, valamennyi csendőrkerületi parancsnok, a csendőrnyomozó alosztályok parancsnokai, valamint a budapesti és vidéki rendőrkapitányságok megkapták a 6163/1944. BM VII. res. rendeletet, amely „szigorúan bizalmasan” közölte: „A m. kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól.
A tisztogatást területrészenként rendelem el, melynek eredményeként a zsidóságot nemre és korra való tekintet nélkül a kijelölt gyűjtőtáborokba kell szállítani. Városokban és nagyobb községekben később a zsidóság egy része a rendészeti hatóságok által kijelölt zsidóépületekben, illetőleg gettókban nyer elhelyezést.”
A „zsidók összeszedése” a területileg illetékes rendőrség és csendőrség feladata volt. A rendelet előírta, hogy „az elszállítandó zsidók csak a rajtuk lévő ruházatot, legfeljebb két váltás fehérneműt és fejenként legalább 14 napi élelmet, továbbá legfeljebb 50 kilogrammos poggyászt, amelyben az ágyneműk, takarók, matracok súlya is bennfoglaltatnak, vihetnek magukkal.”
Mint arra a bizalmas rendelet utalt, városokban – a hivatalos lapban április 28-án megjelent úgynevezett gettó-rendelet értelmében – zsidó épületeket, gettókat jelöltek ki a zsidónak minősített magyar lakosság részére.
A magyar bürokratikus apparátus többsége öntevékenyen, rugalmasan, nemegyszer lelkesen oldotta meg a „zsidókérdést”. A telefonon, értekezleteken kiadott szóbeli utasításokat, melyek még a törvényesség látszatát is nélkülözték, azonnal végrehajtották. Ahogyan például május 13-án Tóth Béla, Szeged helyettes polgármestere nyilatkozta: „A zsidók ügyében nem a rendeletek betűin rágódunk, hanem azoknak szellemét, célját nézzük, és ehhez igazodik a végrehajtás módja.”
Pécsett Esztergár Lajos polgármester május elején több tervet is kidolgoztatott a gettó felállítására, melynek fő szempontja az volt, hogy „minél kevesebb keresztény családot kelljen lakásából kimozdítani”. Végül, számos kollégájához hasonlóan, zárt gettóról döntött. Egy főnek 3 négyzetméternyi hely állt rendelkezésre. Az egyes városokban különböző módon oldották meg a zsidók elkülönítését. Kecskeméten például a város négy különböző pontját jelölték ki a zsidók számára. Liszka Béla polgármester szerint „a zsidók elhelyezésénél kényelmi szempontok figyelembe nem jöhetnek, egy zsidó részére 2 négyzetméternyi férőhelyet állapítok meg.” Baján kijelöltek utcákat, de nem zárták le azokat, Hódmezővásárhelyen pedig nem volt gettó. Talán a legjelentősebb kivételnek a főváros tekintendő, mivel a Sztójay-kormány idején csillagos házakat kijelöltek ugyan, de a nyilas hatalomátvételig nem volt zárt gettó Budapesten.
A pécsi gettó ügyeit intéző Németh László rendőrfogalmazó tevékenységéről meglehetősen ellentmondásosan nyilatkoztak a túlélők. Volt, akit hamis papírjai ellenére hagyott tovább bujkálni. Ugyanakkor egy kismamának csak akkor engedte meg, hogy kórházban szülje meg gyermekét, amikor az elvérzés veszélye fenyegette. A szülés után azonban a rendőrök az asszonyt az újszülött csecsemővel elvitték, és vagonba rakták. Németh tevékenységére lássunk még egy példát: a pécsi Zsidó Tanácsnak fölvetette, hogy „erkölcsrendészeti” célból rendezni kellene a házastársi életet a gettóban. Lehetséges ötletként fölvetette, hogy esetleg külön szobát kellene létrehozni erre a célra, vagy az udvaron levő bokrokat lehetne kijelölni. A Zsidó Tanács válasza: „nekünk most egészen más gondjaink vannak”.
A csendőrkerületi parancsnokok erélyes, gyors végrehajtást, „kíméletlen szigort” vártak el. Arra utasították csendőreiket, hogy „más szolgálati ténykedést” csak abban az esetben végezzenek, ha halaszthatatlanul szükséges, egyébként csakis a zsidók gettózásával, gyűjtőtáborba szállításával foglalkozzanak. A beosztott csendőrök, altisztek, tisztek többsége pedig lelkesen végrehajtott.
A gettókban, gyűjtőtáborokban katasztrofális volt a helyzet. Idézzünk néhány visszaemlékezést: „Mindennapi volt az ütlegelés, halálra verés, kínzás” (Munkács); „rengeteget ütöttek-vertek” (Ungvár); „[a gazdag zsidókat] puskatussal verték” (Huszt); „tüzes vasakkal égettek bennünket, hogy adjuk ki az ékszert és pénzt” (Kolozsvár); „ütöttek-vertek minket a csendőrök” (Miskolc); „éjszakánként egy pincében négyen-öten vertek egy embert addig, amíg ájultan esett össze” (Balassagyarmat); „A gazdag embereket kínzással bírták vallomásra. Nagyon sokat agyonvertek.” (Szolnok, cukorgyár); „csendőrök […] tartottak bennünket állandó rémületben, amíg a téglagyárban voltunk.” (Szeged); „téglagyárba[n a csendőrök] […] Ütöttek-vertek, nem nézve gyermeket, öreget.” (Debrecen); „A csendőrök villanyárammal vallattak, különösen a gazdagabb, tekintélyesebb férfiakat szedték össze és verték őket […] Szinte már-már ott tartottunk, hogy alig vártuk a bevagonírozást.” (monori téglagyár).
A gettók felszámolását, és a vagonírozási központok létrehozását megelőzően – mint már említettük – a belügyi államtitkárok a csendőrkerületekben értekezletet hívtak össze, ahol szóban tájékoztatták a helyi hatóságok vezetőit a további teendőkről.     u
A deportálás megszervezése

A „zsidók lakhelyének kijelöléséről” szóló bizalmas rendeletnek és a Baky László által április 7-ére és 19-ére összehívott belügyminisztériumi értekezleteken kiadott előírásoknak megfelelően a kassai csendőrkerület területén április 15-én hajnalban, a szombathelyi, pécsi és szegedi csendőrkerületek déli határsávjában április 26-án reggel 5 órakor, a kolozsvári és marosvásárhelyi csendőrkerületben pedig május 3-án hajnalban kezdték el a zsidók gyűjtőtáborokba szállítását. A kárpátaljai akcióval párhuzamosan tárgyalások folytak Veesenmayer és Sztójay, valamint a Honvédelmi Minisztérium között 100000 főnyi zsidó munkaerő kiszállításáról.
Ugyanakkor a „gettózási munkálatok” kapcsán április 23-án Veesenmayer már azt jelenthette, hogy „megindultak a szállítási tárgyalások, és május 15-től kezdődően napi háromezer zsidó elszállítását tervezzük [...] Rendeltetési állomás: Auschwitz”.  A birodalom teljhatalmú megbízottja fontosabbnak tartotta a gyűjtőtáborokba zsúfolt családok, betegek, öregek, gyerekek elszállítását, mint a német hadiipar számára igényelt munkaképes zsidókét: „hogy akciónk végrehajtásának veszélyeztetését elkerüljük, célszerűnek látszik az általam kért és a kormány részéről megígért 50 ezer munkaszolgálatos zsidót Budapest térségéből kissé messzebbre irányítani.” Végül május 14-étől napi négy „zsidószállítmány” indítását határozták el Kassán keresztül Auschwitz irányába.
A deportálást megelőző értekezleteteken általában Ferenczy László csendőr alezredes, a csendőrség összekötő tisztje a német biztonsági rendőrségnél, az SD „szakértőinek” támogatásával tájékoztatta a megjelenteket a „koncentráció és elszállítás minden részletkérdéséről”. Az értekezleteken Endre László és/vagy Baky László elnökölt.
Az 1944. május 12-én tartott munkácsi értekezlet jegyzőkönyve szerint Ferenczy tájékoztatta a megjelenteket, hogy május 14-én, „D.A.-Umsiedler” (német munkáskitelepítés) feliratú vasúti szerelvényeken megkezdődik a zsidók elszállítása. Egy szerelvény, mely 45 vagonból áll, 3000 főt szállít. Kocsinként átlagosan 70 főt helyeznek el, poggyásszal együtt.
Elszállítás előtt a gettók lakóit orvosok és bábák motozták meg „felelősségteljes és fáradságos munkával” – ahogy például Tóth Béla helyettes polgármester írta Szegeden. Pécsett a bábák a nőket úgy motozták meg, hogy tízüknek összesen két gumikesztyűjük volt. Szegeden az orvosok napidíja 200, a bábáké 20 pengő volt, Pécsett a motozó nők 50 pengő napidíjat kaptak fenti munkájukért – a zsidó vagyon terhére.
Június 21-én, amikor közel 340000 fő kiszállításával befejezték a deportálást az I-II. zóna (kassai, kolozsvári és marosvásárhelyi csendőrkerület) és a III. zóna (székesfehérvári és miskolci kerület) területén, a minisztertanács előtt felszólalt Jungerth-Arnóthy Mihály, a külügyminiszter állandó helyettese, és tájékoztatta a minisztereket, hogy külföldi lapok hírei szerint „Lengyelországban a zsidókat elgázosítják, majd elégetik.” Sztójay Döme meghívta Endre és Baky belügyi államtitkárokat, valamint Faragho Gábor altábornagyot, a csendőrség felügyelőjét is a minisztertanácsi ülésére. Endre László a következő képet vázolta fel a zsidókérdés magyarországi „megoldásáról”: „Általában a gettó[k] hangulata és rendje nyugodt és kielégítő volt. Öngyilkosság alig fordult elő, ez is inkább már az elszállítás előtt lévő táborokban történt.” Endre szerint „Embertelen bánásmód nem volt. Fedél alá kerültek a zsidók.”
Valóban fedél alá kerültek a zsidók. De milyen fedél alá? Tényleg lehet emberségesnek nevezni ezrek összezsúfolását téglaszárítókba (Beregszász, Szeged, Monor, Budakalász), gyártelepekre (Kecskemét, Szolnok), malmokba (Barcs, Szabadka, Dunapentele), sertésólba (Szeged), marhaistállóba (Szandapuszta), lóistállóba (Pécs), dohánypajtába (Nyírjespuszta) stb.?
Jaross belügyminiszter véleménye azonban a zsidókérdést illetően egyértelmű volt: „Hogy a zsidók hová mennek, minket végeredményben nem érdekel. Az ország érdeke, hogy a zsidók gyorsan legyenek eltávolíthatók.”
Ferenczy László június 29-én jelentette feletteseinek, hogy június 25-28. között a IV. zónában a szegedi V. csendőrkerület területéről 21489 főt, míg a debreceni VI. csendőrkerület területéről 19016 főt szállítottak el. „A szállítmányok futása mindvégig zavartalan volt.” Július 9-én pedig már azt jelenthette, hogy a szombathelyi és a pécsi csendőrkerület területéről 29556, a budapesti csendőrkerület területéről 24128 „zsidófajú személy szállíttatott el”, azaz 1944. május 14. és július 9. között összesen 147 vonattal 434351 főt deportáltak az országból.
Budapest kivételével tehát az ország egész területén megtörtént a zsidónak minősített magyar állampolgárok deportálása. Ugyanarra a sorsra jutottak ortodoxok, neológok, asszimiláltak és konvertiták egyaránt. A faji alapon hozott törvény értelmében zsidónak számítottak valamennyien, és a törvénytisztelő közigazgatási és közbiztonsági szervek a rendeletek, utasítások – lehetőség szerint határidőre történő – végrehajtása mellett döntöttek.
Az évtizedek óta jól működő gépezet most sem mondott csődöt. Az Eichmann-kommandó tagjai bizton számíthattak a gördülékeny végrehajtásra, a hatóságok együttműködésére.
Horthy Miklós kormányzó csak 1944. július 6-án függesztette fel a deportálásokat, a nemzetközi tiltakozás hatására (elsősorban Gusztáv svéd király, Roosevelt amerikai elnök és XII. Piusz pápa részéről). Döntésében szerepet játszott a szövetséges antifasiszta erők normandiai partraszállásának és a Vörös Hadsereg nyári offenzívájának sikere, s talán attól is félt, hogy ha a fővárosból is deportálják a zsidókat, Budapestet szőnyegbombázni fogják az antifasiszta légierők gépei. Híre ment továbbá, hogy Baky puccsot akar végrehajtani, s ezért rendelte fel a csendőröket a fővárosba. Leginkább ettől tartott. Mindenestre a vidéki gyűjtőtáborok kiürítését a német és magyar hatóságok július 9-éig befejezték, Veesenmayer távirati jelentése szerint 437402 fős „összeredménnyel”.