Kereső toggle

A dicsőséges vörössipkások

Az 1848–49-es szabadságharc 9. honvédzászlóaljának története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Az 1848. májusában toborzott 10 honvédzászlóaljból a 3. (Szegedről) és a 9. (Kassáról) a többi zászlóaljtól eltérőleg vörös sipkát kapott. Ez a két zászlóalj oly csodálatra méltó vitézséggel harcolt, hogy az egész szabadságharc alatt mint a legbátrabb zászlóaljakat emlegették és melléknevükön csak V.-nek hivták. Amint Klapka emlékirataiban feljegyezte, a két zászlóaljnak 5/6-a vérével pecsételte meg a vitézségét és elhullott a harcok alatt.” (Pallas Nagylexikon)

Kassán 1848. május 26-án szombaton, pontban három órakor vette kezdetét a 9. zászlóalj toborzása. Ünnepi alkalma volt ez a városnak: hölgyek, urak kiöltözve mentek a dóm előtt felállított toborzósátorhoz, hogy nézői legyenek a történelmi pillanatnak. A hangulatot csak fokozta a városban állomásozó 34. sorgyalogezred öttagú cigányzenekarának muzsikája. Miután a 18 fős toborzóbizottság elnöke, Salhauser Lipót báró megtekintette a jelentkezőt, átadta Weitzenbreyes János orvosnak. Elsőként Glevitzky Sándor adott kezet, akit 18 szépreményű ifjú követett, akik a szépszámú közönség tapsától kísérve, büszkén járták a táncot. Másnap, vasárnap lévén, csak a mise után következhetett a toborzás: estére további 137 fő jelentkezett. Az ifjakat az osztrák Neuhold katonaorvos vette „vizsgálat” alá, és bizony sokakat kiejtett – osztrák szemmel nem tűnt biztatónak, hogy önálló serege lehet a magyarnak. A toborzóbizottság azonban nem nyugodott, hatalmával élve visszavette az „alkalmatlanokat”, így napokon belül megindulhatott a kiképzés, amelynek irányítói az osztrák hadsereg nyugállományba vonult, magyar érzelmű tisztjei voltak.

A program igencsak sűrű volt. Hajnali 4-kor ébresztő, 4:30-kor kivonulás a gyakorlótérre, onnan 7:30-kor vissza, 8 órakor reggeli, 8:30-kor napi rapport, 10–11-ig elméleti oktatás, 11:30-kor pedig ebéd. Délután 4-ig pihenő volt, 4 és 7 óra között a másik napi gyakorlatra került sor, majd a 7 és 9 közötti kimenő után 9 órakor trombita hangja jelezte a takarodót.

A fegyveres kiképzésben nehézséget jelentett a puskák hiánya, így az ifjoncok botokkal próbálták a puskavívást, illetve cserélgették a kevés meglévő fegyvert. Az idő múlásával bebizonyosodott, hogy milyen hasznos volt a menetelés gyakorlása is. A „marschnak” három fokozatát különböztették meg: a közép 90–95, a gyors 105–108, míg a sebes 120 lépés volt percenként.

Az alakuló csapatnak nem volt egyenruhája, katona mivoltukat egyedül fejfedőjük jelezte. A létszám folyamatosan gyarapodott, június elején Miskolcról 300 fő érkezett, akik – általános megdöbbenést keltve – vörös sipkát viseltek. Azonnal vita kerekedett: piros vagy fekete legyen a fejfedő. A miskolciak „győztek”, mivel a nagy tekintélyű Szemere Bertalan volt a város követe, aki jó „kapcsolattal bírt”, így kijárta az engedélyt az eltérő színű sipka viseléséhez. A feltétel csupán annyi volt, hogy a vörössipkások a „rácok elleni harcban tanúsítandó vitézséggel ezen kiváltságra érdemesek lesznek”. A zászlóaljat 6 századra osztották, a mesterembereket kiemelték: minden századra 15-18 fő étkeztető, 12-16 szabó és 2-2 ács, csizmadia, suszter jutott. Hogy ki melyik századba került, az a magasságától függött: a legmagasabbak az 1. és 6. századba, a középmagasak a 2. és 5. századba, míg a legalacsonyabbak a 3. és 4. századba kerültek. A zászlóalj felszerelése mind a ruházat, mind a fegyverek vonatkozásában nehézkesen ment. Júniusban fejenként kaptak 2-2 inget, 2-2 lábravalót, feketebarnás atillát (rövid, dí-szes, zsinóros kabát), kék nadrágot és fűzős bakancsot. Július elején megérkeztek a gyutacsos puskák és a tölténytáskák 120-120 lőszerrel. Puskából kevés volt, így éjjelente az alvók fegyverének könnyen lába kélt. Mejács János, a 6. század parancsnoka ezt látva a fegyverekbe üttette a század számát, valamint tulajdonosának nevét.

Minden katona hátbőröndöt kapott, amelybe 2 ing, 2 alsónadrág, törülköző, egy pár kapca, 1 pár bakancstalp került, illetve az „apróságok”: kréta ruhatisztításhoz, szivacs a mosáshoz és a gombtisztító készlet. A varróeszközök külön tasakban voltak: olló, gyűszű, 6 darab tű, négyféle színű cérna, 6-6 kis és nagy gomb, 12 csontgomb, 12 nadrágkapocs. A bakancs tisztításához használt sár- és fényesítő kefe, fénymáz. Tisztálkodáshoz, borotválkozáshoz, hajápoláshoz fésű, bajuszfésű, bajuszkefe, bajuszviasz és egy tükör, mégpedig fatokban. A csomagba belefért még a kés, villa, kanál is. Kívül, a hátizsákon vitte a katona a tartalék- bakancsot, a sátorcöveket, a vászonzubbonyt és vászonnadrágot, a kenyérzsákot és a facsutorát (vagyis a bor-, illetve pálinkatartó edényt). Július utolsó napjaiban a katonák megkapták a fűzős bakancsot is. Akkortájt nem szabták bal vagy jobb lábra a lábbelit, viselője döntötte el, melyik lábon melyik bakancsot hordja.

A többnyire sima csövű puskák lőtávolsága 250 méter körüli volt, az újonnan megjelent huzagolt csövűek viszont már 700 méterről is halálos lövést adtak le. Az élelemellátásnál a katonáknak járó „norma” naponta 2 font kenyér (1 font 0,56 kilogrammnak felelt meg), fél font hús, hat lat (10 dkg) szalonna, 1 icce (0,84 liter) bor volt. Az ellátás az idő múlásával szűkült, mivel nőttek az árak: 1848 szeptemberében egy font marhahús 5 krajcárba került, novemberben már 13-at, 1849 márciusában pedig 16-ot kellett érte fizetni. A beszerzésnél némi „szabálytalanság” lehetett, mert Kossuth már 1848 novemberében ellenőrzést rendelt el, és napi 2500 darab százkoronás bankjegyet rendelt.

Kassán nyugodtan folyt a kiképzés, a zászlóalj megkapta járandóságát. Az őrnagy 120 pengőforintot (pf) és 60 pf átalányt vehetett fel – no és lótartásért sem kellett fizetnie. A főhadnagy 62, a hadnagy 58, az őrmester 24, a tizedes 16, a közvitéz pedig 8 pengőforinthoz jutott.

A városban állomásozó osztrák csapatok nem nézték jó szemmel a magyarok igyekezetét, sokat gúnyolták őket. Ezt unta meg Elek Ferenc főhadnagy, és párbajra hívta az egyik osztrákot – az egész város örült a magyar tiszt győzelmének. Miután a Délvidéken támadás érte az országot, augusztus 4-én hajnali 4 órakor – ima és „früstök” után – víg nótaszóval útnak indult a zászlóalj; Kassára katonaként többé már nem is tértek vissza. A menetet minden településen szeretettel üdvözölték, itatták, élelemmel látták el a „vitéz urakat”. Augusztus 7-én Lök (Tiszalök) mellett átkeltek a Tiszán, és 11-én Debrecenben, a Nagytemplom előtt álltak meg. Ott feltöltötték a létszámukat, átvettek „110 oláh fiút”, majd augusztus 14-én lovaskocsikon vitték tovább a honvédeket, akik egy héten belül Temesvárra jutottak. Itt volt az első halottjuk: Schölkhorn főhadnagy pisztolyát tisztította, amely véletlenül elsült, és kioltotta szolgája életét. Azonnal összeült a parancsnokság, és szigorú dorgálásban részesítették a főhadnagyot.

A 9. zászlóalj 24-én Fehértemplomnál élte át a tűzkeresztséget, ott volt az első hősi halottjuk: Vitalis Károly tokaji mészároslegénnyel éjnek idején egy orvlövész végzett. November 4-én Verseczen találkoztak Rózsa Sándor híres-hírhedt csapatával, majd november 9-én sikeres csatát vívtak, 5 ágyút és szekereket zsákmányolva, házakat gyújtva fel. A harcban Rózsa Sándor emberei megfutamodtak.

December 14. tanulságos napja volt a zászlóaljnak. Jarkovácz előtt az ottani pópa vezetésével nagy küldöttség fogadta a bevonulókat, étellel, itallal, muzsikával várva a csapatot. A katonákat magánházakhoz „kvártélyozták” be, egy-egy házra 15-20 katona jutott. Mulatozással telt az idő, későn tértek nyugovóra, aligha gondolva arra, hogy a pincékben, a padlásokon és a templomban „ellenséges rácok bújtak meg”. De-cember 15-én hajnali 2 órakor fogott hozzá az ellenség a véres munkájához. A falun kívül három ágyúlövés adta meg a jelt a támadásra, egyben tudatta, hogy a rácok minden oldalról odaözönlöttek. Az orgyilkosok ekkor az alvó honvédekre rohantak. Dühös, kétségbeesett élet-halál küzdelem kezdődött.

„A borzalmas mészárlás mindaddig tartott, míg szürkülni nem kezdett. Ekkor apró csapatokba verődtünk össze, s a legnagyobb halálmegvetéssel küzdöttünk reggel 10-ig. Az ellenség 10-12 ezer főre mehetett. Damjanich parancsnoksága alatt mindössze 4000-en voltunk, dacára ennek győztünk a túlerő fölött. A csaták istene oldalunk mellett állott! A győzelmünket azonban drágán fizettük meg, mert négy századunkból száz derék bajtársunk esett el, s a többi zászlóalj vesztesége is nagy volt. Az ellenség 1200 embert vesztett” – jegyezte fel naplójába Sóhalmy György honvéd, későbbi postamester.

A zászlóalj tovább menetelt, vívta csatáit, közben a jó célpontot nyújtó vörös sipkára zöld anyagot húztak, és már csak díszelgéskor viselték az elismerésül kapott megkülönböztető fejfedőjüket. Január 2-áról 3-ára virradó éjjel Zichyfalvára menet a farkasordító hidegben harminc ember fagyott meg. Január 24-én értek Aradra, a magyar csapatok által ostromlott várhoz. Március 5-én már Szolnoknál voltak, és a nappal a hátuk mögött támadták az osztrákokat. Ez volt az első csata, amelyet a császári ezredek ellen vívtak. Fényes győzelem, a magyarok zsákmánya 11 ágyú, 13 muníciós szekér, 300 ló, 800 fogoly és a hadipénztár, benne 40 ezer ezüst forinttal. Jöttek a történelmi sikerek: Tápióbicske, Isaszeg. Április 5-én „a kókai plébánost a táborba hozták. Szemeit fehér kendővel bekötötték, s hat ember lőtte arcon. Vezénylő tiszt mondá: hazaáruló volt” – írta Sóhalmy honvéd.

Április 7-én Gödöllőn Kossuth levett kalappal fogadta a zászlóalj díszmenetét. Április 22-én már Komárom alatt 3 órás csatát vívtak az osztrákokkal, 5 darab 24 fontos ágyút szereztek, és 2000 hadifoglyot ejtettek.

Május 4-én értek Buda alá, a Városmajorban táboroztak le. Itt első sebesültjük egy közvitéz volt, aki belerúgott egy feléjük guruló ágyúgolyóba, ami letépte a lábfejét. Újabb spion kivégzésének is tanúi lehettek: az osztrákot egy fára akasztották fel. Május 15-én sikertelen támadást indítottak a vár ellen, 24-én viszont elsők között jutottak be a szétlőtt, liszteszsákokkal erősített falakon a Bécsi kapunál. Az ostrom sikeréhez nagyban hozzájárult az általuk Komáromnál zsákmányolt ágyúk tüze. A kiemelkedő hősi tettet végrehajtó katonákat nemcsak dicséretben részesítették, hanem jutalmazták is: egy ellenséges katona elfogásáért 5, egy puskáért – annak minőségétől függően – 8-12 pengőforintot kapott a vitéz.

Május 27-én újra nekiindult a zászlóalj: Vörösvár, Dorog, Esztergom volt az útvonal. Június 21-én Farkadnál szintén csatáztak, majd 29-én Komáromnál tábort vertek. Ó-Szőnynél újabb összecsapás, Görgey a huszáraival ott harcolt mellettük, erőt adva a győzelemhez. Július 15-én találkoztak Vácnál az osztrákok segítségére siető muszkákkal. Az első csatanap biztató volt, de a másodikon visszavonultak a magyarok. Többen fogságba estek vagy bujdokoltak. Egy csoport eljutott Komáromba, ahol Klapkánál menlevelet kaptak. A 9. „vörössipkás” zászlóalj harci cselekményei befejeződtek – a szabadságharcot az osztrák–orosz erők leverték.

Kassán a Bach-korszakban is tovább élt a „vörössipkások” tisztelete, a kiegyezés után határozták el, hogy a hősökre időtlen időkig szoborral emlékeznek. 1906 júniusában közadakozás nyomán avatták fel Horvay János és Szamovolszky Ödön alkotását, a Honvéd-szobrot, amely egy kuruc vitézt és egy vörössipkás honvédot ábrázolt. Az alkotás a város főterén állt, a városlakók évente megemlékeztek előtte a forradalomról és hős elődeikről. 1919 márciusában is ünnepre készülődött a város, de az akkor a városban állomásozó szlovák 32. trencsényi gyalogezred parancsnoka megtiltotta az ünneplést, sőt, 80 katonája közreműködésével március 19-én ledöntötték a szobrot. A városban – amely akkoriban bőven magyar többségű volt – hamar elterjedt a hír, így másnap már jókora tömeg követelte a visszaállítást. A tüntetők nem hátráltak, sortűz dörrent, egy fiatal nő és egy gyereklány életét vesztette a dóm előtt. A szobor fejét levágták, fémtestét beolvasztották a hamarjában emelt Stefanik-szoborba, a talapzatot pedig a Hernád medrének szabályozásánál használták fel. 1938 után tervezték a szobor újraöntését, de arra nem került sor. Ettől függetlenül a „vörössipkások” emléke él, és minden bizonnyal élni fog, mint szabadságharcunk egyik dicső jelképe.