Kereső toggle

Interjú Tatár György filozófussal

A megrendülés hiánya és  az apokaliptikus tövis

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mi a probléma Magyarországon? Miért csúszott félre már januárban a Holokauszt Emlékév? Van-e kapcsolat az antijudaizmus, antiszemitizmus és az anticionizmus között? Milyen lesz a jövő Európája? Miért létezik Izrael állama? Mit jelent az, hogy a héber nyelv újjáéledése „apokaliptikus tövis”? – a jelenleg Svájcban élő vallásfilozófussal, Tatár Györggyel, az ELTE BTK nyugalmazott egyetemi docensével többek között ezekről a kérdésekről beszélgettünk.

Miért ment el Magyarországról? Hogyan látja Magyarországon az értelmiség helyzetét, egyáltalán az ország helyzetét?

– Több mint negyven éven át eszembe sem jutott feladni a reményt, hogy Magyarország egyszer még jobb hely is lehet. Ennek mára vége szakadt. Nem hiszem például, hogy az egész magyar köz- és felsőoktatásban akad egyetlen olyan ember, aki még a saját életében komolyabb javulást remélne, az idősebbek pedig már minden ígéretet csak úgy hallgatnak, mint egy elakadt tűt a lemezen. Összességében úgy látom, hogy Magyarországon az 1900-as évek elején egy olyan mozgás indult el, amit szimbolikusan a Nyugat című folyóirat tevékenységével jelölhetünk, és amely mozgás nagyjából ma jut el a végső vereséghez. Amit ironikusan „fülkeforradalomnak” hívunk, az szemmel láthatóan a senkik forradalmának bizonyult. 1990 óta a magyar uralkodó elitben oly mértékben szaporodik fel az inkompetens senkiháziak száma, hogy ennek a jelenségnek az intézményesülését nem is igen látom visszafordíthatónak.

Ennek a leépülésnek a jelentősége messze túllép a politikai szférán: parlamenti és helyhatósági választásokkal nem tűnik befolyásolhatónak. Az angolszász politikai szakirodalom használja a magyarra nemigen lefordítható „failed state” kifejezést (talán a kudarcállam volna a megfelelő), miránk a „failed society” (kudarctársadalom) volna alkalmazható. Valakinek nemrégiben németül kellett elmagyaráznom, hogy szerintem mi folyik ma – és már igen régóta – Magyarországon, és ezt az „Entbürgerlichung” (elpolgártalanítás) szóval fejeztem ki. Mivel történelmileg az ország európaivá alakításának egyik fő hajtóereje a magyarosodó zsidó és német kisebbség volt, a társadalom mélyen fészkelő, évszázados függetlenségi törekvései idegen uralomként élték meg ezt az európaivá alakítást is. Az elnyomás és fosztogatás hiányának reménye idegen, a nemzetiként megélt elnyomás viszont meghitten ismerős. Ráadásul Trianon a kifejezetten polgárosult városok közül egyedül a fővárost hagyta meg.

Magyarországnak meglehetősen rossz a sajtóvisszhangja, főképp az antiszemita megnyilvánulások kapcsán, a Holokauszt Emlékév már januárban félrecsúszott. Ön szerint miért nem tudnak / akarnak a magyarok szembenézni történelmi bűneikkel?

– Nem az antiszemita „megnyilvánulások” az érdekesek. Ezek nem léteznének, ha a magyar társadalomban nem volna széleskörű és mély antiszemitizmus, ami egy igen széles skálán mozog: az utcasarki vérszomjas gyűlöletkitörésektől az akadémiai értelmiség történelem- és világképéig, amely utóbbi még annak is útját állja, hogy az illető képes legyen tulajdon antiszemitizmusának a belátására. Így áll elő rendszeresen a jóhiszemű hazudozás jelensége, vagyis az az értelmiségi típus, amelyiknek fogalma sincs a saját őszintétlenségéről. Az életvitelszerű komolytalanság összértelmiségi jelenség.

Ha a magyar társadalom – és annak vezető értelmisége – valaha is megrendült volna a holokauszt tényétől, a méltó megemlékezés magától megvalósult volna, annak természetére szót sem volna érdemes vesztegetnünk. Ez a megrendülés azonban totálisan elmaradt. Annak pedig, hogy meg nem rendült emberek miképpen emlékeznek meg a lehetséges megrendültség okáról, az égvilágon semmi jelentősége sincs. A múlttal való úgynevezett szembenézés természetesen nemcsak a jobb-, hanem a baloldalon is hiányzik.

Az előítéletek elleni felvilágosult küzdelem tökéletesen figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az antiszemitizmuson kívül egyetlen más „előítélethez” sem fűződnek paranoid, nemzetrontó világ-összeesküvésektől rettegő politikai mozgalmak, valamint, hogy számos nemzeti identitásnak Európában a zsidógyűlölet oly mértékben integráns eleme, hogy zsidók híján maga a nemzeti identitás tartja fenn továbbra is az antiszemitizmust. Többek közt innen fakad az antiszemiták azon meggyőződése, hogy a zsidók a nemzet identitását fenyegetik.   

Mi lenne a megoldás, mit tartana méltónak a Holokauszt Emlékévhez Magyarország részéről?

– A jelen Magyarországát alkalmatlannak tartom méltó megemlékezésre. Nem a méltó megemlékezésről alkotott képünkhöz kellene egy megfelelően viselkedő Magyarországot keresni, hanem egy minden egyébre is méltó országra volna szükség. Akkor a méltó megemlékezés magától is bekövetkezne.

Liberális barátaim tévedésének tartom, hogy a jobboldal önképével teljes szimmetriában, ahol a sötét német sas marcangolja az óvodás arckifejezésű Gábriel arkangyalt, őnáluk a jobboldali sötét sas marcangolja az alapjában véve óvodás magyar társadalomangyalt. Mindkét „emlékműterv” hazugságra épül.

Az antijudaizmus, antiszemitizmus és az anticionizmus közti viszonyt sokan vitatják, tagadják. Ön szerint mi a kapcsolata e három dolognak egymáshoz, s mi ennek az egész jelenségnek a lényegi eleme?

– Az antijudaizmus és az antiszemitizmus megkülönböztetését a keresztény egyházak holokauszt utáni bűnelhárító leleményének tartom. Tekintve, hogy a judaizmus egyik központi fogalma – mindenki számára tudhatóan – mindig is a nép volt, sosem volt kérdéses, hogy a zsidó hit gyűlölete egyben a zsidó nép gyűlölete is. Az előbbi kettőt és az anticionizmust egy ugyanazon ellenségesség három történelmi alakváltozatának látom (hogy úgy mondjam: egy szubsztancia három arcának). Az anticionizmus megfizethetetlen történeti előnye sokak számára, hogy mivel tisztára politikai természetűnek látszik, ezúttal végre zsidók csatlakozását is lehetővé teszi.

A zsidógyűlölet e három arcának közös gyökerét nemigen tudom másnak látni, mint a Biblia mondandójával szembeni engesztelhetetlen harag kifejeződésének.

S mit gondol, ennek mi az oka? A mérhetetlen gyűlölet feloldható valaha is? Ha igen, hogyan?

– E gyűlölet végső oka valószínűleg megnevezhetetlen, ahogyan értelmesen arra a kérdésre sem tudnánk válaszolni, hogy mi az olykor mégiscsak megnyilvánuló emberi jóság oka. Maga a valóság az, ami ambivalens. A Biblia állítja, hogy bár a létezés arcáról – mindenki számára láthatóan – közvetlenül nem leolvasható, hogy van Jó és Rossz, s hogy az egyik követendő, míg a másik kerülendő, a valóságot megalkotó erő mégis hallhatóan ezt parancsolja. Tulajdonképpen ezt hívjuk transzcendenciának, tudniillik hogy a világ tisztára immanens szemlélete számára nem derül ki, hogy van Jó és Rossz, ezt a megkülönböztetést az emberi létezéshez képest külső hang ihleti. A zsidógyűlölet ebben az értelemben ezzel az ihletettséggel szegül szembe.

Nagyon erős Európa iszlamizációja, a statisztikák a 20-as évek környékén már Eurábiaként emlegetik a kontinenst. Miben más, illetve más-e ez a fajta iszlám befolyás, az iszlám ilyetén megerősödése Európában, mint a középkorban? Mi mindenhez – pozitív és negatív szempontok – vezethet ez?

– Azáltal, hogy a történelmi kereszténység szellemi alapító iratai közé bekebelezte a zsidó Bibliát, méghozzá mint alapvetően keresztény iratot, szükségképpen annak zsidó tartalmaival szemben, azaz saját magát azzal a zsidósággal szemben definiálta, amely zsidóság ezekhez a tartalmakhoz ragaszkodott. A keresztény kultúra és keresztény államhatalom hosszú története során mindennemű identitásába mélyen beépült a zsidóságtól való önmegkülönböztetés, és a vele szembeni ellenségesség.

A modern Európa esetében ehhez „szerencsésen” társul az intellektuális elitek ez irányú általános műveletlensége, eszmei, gazdasági és külpolitikai érdekeltségei, valamint a kérdés által „iszlamizációnak” nevezett jelenség, vagyis a muszlim szavazók növekvő súlya. Ez utóbbi természetesen szóba sem jöhetett a középkorban, amikor a keresztény Európa defenzív helyzetből találkozott az iszlámmal. A helyenként folytatott teológiai disputáknak pedig semmi közük a mai értelemben vett vallásközi párbeszédhez. Ha Clausewitz (19. századi hadművészeti teoretikus, hadtörténész – a szerk.) beszélt volna róluk, azt mondta volna, hogy a disputák a háború folytatásai más eszközökkel.

Különösen veszedelmes tendenciának látom, ahogyan az európai antikapitalista mozgalmak magukévá teszik az iszlamizmus modernitásellenes és nyugatellenes törekvéseit, nem mellesleg annak antiszemita áramlataival együtt.   

Mi lenne ennek jövőbeni következménye?

– Európa végül részt kérhet és kaphat abban a történelmi folyamatban, amelyet Bernard Lewis ír le Az iszlám válsága című magyarul is megjelent könyvében.

Európa egyre inkább elszakad a zsidó-keresztény alapjaitól, mind több klasszikus értéket relativizál vagy tagad meg. Ön szerint mik lesznek a jövő Európájának alappillérei? Milyen lesz egyáltalán a jövője? Lesz jövője?

– Nem tudom. Borúlátó vagyok.

Létezik egy olyan közkeletű vélekedés, miszerint Izrael létének egyetlen vagy legfőbb kiváltó oka a holokauszt eseménye. Ugyanakkor a judaizmus különböző irányzatai Izrael állam létrejöttére a Messiás eljövetelének egyfajta jeleként tekintenek, míg mások épp ezért vitatják el létét, vallván: Izraelt csak a Messiás állíthatja helyre. Herzl annak idején pedig így fogalmazott: „Izrael világszükséglet, tehát létre fog jönni.” Az Ön álláspontja melyik elképzeléshez áll közelebb, miként vélekedik Izrael állam létéről, létrejöttének okáról?

– Talán az egyetlen kérdés, amiben egyetértek Hannah Arendttel, hogy a cionizmus egyszerűen nemzeti felszabadító mozgalom. Egy állam nélküli nép efféle mozgalma – győzelem esetén – nyilván államalapításhoz vezet. A nagyhatalmak korabeli beleegyezésében nyilván volt szerepe a holokausztnak. Meg persze potenciális szövetségesre is szert kívántak tenni a Közel-Keleten. Hogy Izraelnek tulajdoníthatunk-e teológiai jelentőséget, azt nem tudom. Ha az antiszemitizmust istenbizonyítéknak fogjuk föl, ahogyan Rosenzweig mondta, akkor az Izraellel szemben megnyilvánuló planetáris kiterjedésű gyűlölet mindenesetre elég nyomatékos bizonyítéknak látszik. 

Hannah Arendttel folytatott levelezésében Karl Jaspers Izrael ügye kapcsán megjegyzi, hogy a „zsidónak maradni, de puszta nemzetként” mentalitás nem más, mint a totális asszimiláció, míg Arendt szerint azok gondolkodnak így, „akik már nem hisznek a kiválasztott népben”. Pontosan az anticionizmus az egyik legfőbb bizonyíték arra, hogy Izrael nemzetként – olyan nemzetként, mint bármely más nemzet – való asszimilációja sem megoldás a gyűlöletre. Akkor mi volna az? Az ortodoxoknak lenne igazuk?

– Én a zsidó nemzetállamot szélsőséges asszimilációnak látó szemléletet elvont konstrukciónak tartom. Már Herzl írásaiban is szembeszökő, hogy bár a felszínen csakugyan úgy véli, hogy az antiszemitizmusnak úgy lehetne véget vetni, ha egy, a többihez hasonló nemzetállamot létesítenének, a mélyben föl sem merül benne, hogy ne a világ legpéldamutatóbb nemzetállama kerülne ki e vállalkozásból. A „kiválasztottság” teológiai fogalma egyébként sem egy empirikus tény, amit mintegy ellenőrizni lehetne a történelmi valóságon. A legvilágibb szemléletű izraeli is tudatában van annak, hogy mit jelent az Izrael szó, és hogy ez Jákob titokzatos módon kapott neve. A gyűlöletre pedig nem létezik semmiféle „megoldás”. Hogy metaforával fejezzem ki magam: nem lehetséges az Édenkert olyan átrendezése, ahol a kígyó nem jelenik meg benne.

Meglehetősen erős a nyugati médiában a palesztin propaganda, Izrael démonizálása. Az ENSZ-határozatok furcsa érvekkel, hivatkozási alapokkal bírálják Izraelt. Mi volna a helyes hozzáállás Izraelhez Ön szerint az európai nemzetek részéről?

– Izrael démonizálása palesztin – és egyáltalán: muszlim – részről jóval hatástalanabb volna, ha a világ részéről „erre nem volna igény”. Az ENSZ-ben óriási számbeli fölényt jelentenek az iszlám államok, illetve a tőlük gazdaságilag függő országok. A szervezeten belül a nyugati országok kétszínűsége és emberi jogokba burkolt irányvesztettsége gyakran kézzelfogható. Őszintén szólva a holokauszt árnyékában a leghelyesebb magatartásnak az európai nemzetek részéről vagy Izrael fenntartás nélküli támogatását, vagy a síri csendet találnám.

A posztcionisták úgy gondolják, Izrael állam létrejöttével teljesült a cionizmus célkitűzése, míg a neocionisták úgy, hogy még nem szűnt meg az antiszemitizmus, még nem teljesedett be egészen Herzl álma. Hogyan áll jelenleg Izraelben a két fő tábor „támogatottsága”? Vannak újabb irányzatok a cionizmus tekintetében?

– Amennyire én látom, az úgynevezett balos posztcionizmus esetében erős fordulatot hozott egyik legjelentősebb szerzőjüknek, Benny Morrisnak a „megtérése”, aki már a Qorbanot (Áldozatok) című könyvében is igen tárgyilagosan állt hozzá a zsidó-palesztin viszály kialakulásához, majd az 1948 című munkájában meggyőző módon bizonyította, hogy már az úgynevezett Függetlenségi Háborúban is milyen erővel voltak jelen vallási tényezők az alig kikiáltott Izrael elleni harcokban.

Az izraeli baloldal maga is meglehetősen szétesett és gyenge állapotba került, mindenekelőtt, mert a telepesek gyalázásán túl nemigen maradtak a közvéleményt mozgósító érveik a palesztin mozgalmak hajlíthatatlanságával szemben.

Herzl a politikai cionizmus megalapítójaként természetesen meg volt győződve arról, hogy az antiszemitizmusnak főleg politikai okai vannak, azaz politikai eszközökkel – például a zsidó állam létrehozásával – meg lehet szüntetni. Korunk immár rendelkezhetne annak belátásával, hogy ez nem így van. Ami miatt a baloldal Európa-szerte maga sem óhajt a múlttal valóban szembenézni, annak egyik legdöntőbb oka, hogy világszemléletének alapjait kéne elmozdítania annak átgondolásához, miszerint a zsidógyűlöletnek a politikai-gazdasági rétegnél mélyebb gyökerei lehetnek. 

Mik volnának ezek a gyökerek?

– Valami megoldatlan feszültség a népek saját története és a bibliai – bibliai ihletettségű – történet között. Hogy a nemzet saját története egy pogány nemzeté, ugyanakkor a hitében megjelenített történet egy másik népé. A klasszikus válasz e feszültségre Izrael bibliai történetének allegorikus kisajátítása volt, ami lényegében azt tanítja, hogy ez a történet Ábrahámtól a Szentély lerombolásáig valójában az Egyház története, amit csak egy földhözragadt, betűevő szemlélet hihet a zsidó nép történetének. A modern nemzettudatok keletkezése kifejezetten bibliai ihletettségű volt, lásd akár a magyar himnusz, akár Petőfi Nemzeti dalának refrénjét. A legújabb korban ehhez járul még az a doktriner emberi jogi szemlélet, amely viszont hallani sem akar a népek létezéséről, és a politikai nemzet fogalmán túl mindent „etnicizmusnak” tekint, amit gyakorlatilag a rasszizmussal azonosít. 

Újra és újra vihart kavar Izrael álláspontja: földjéhez való ragaszkodása. A palesztin hazugsággépezet – tekintve a történelemhamisítást, Izrael földjéhez való jogát bizonyító régészeti leletek megsemmisítését stb. –, Amerika és az európai nemzetek részéről kierőszakolt „békefolyamat” elvezethet oda, hogy a zsidó nép egyszer csak újra haza nélkül marad?

– Minden lehetséges, természetesen ez is. Akkor egy bábeli világban találnánk magunkat, ahol az emberek és népek nem nyelvi okokból nem értenék többé egymást, hanem mert nem nagyon volna mit érteniük.

A Szentírást a bibliakritika relativizálta, állításainak jó részét tagadja, a csodákat a fantasy kategóriájába sorolja. Milyen következményei vannak ennek a fajta világnézetnek Izraelre, annak helyzetére nézve, illetve nagy általánosságban?

– Az elég nyilvánvaló, hogy a Biblia legendagyűjteménynek nyilvánítása roncsolja Izrael legitim területi igényét a Közel-Keleten. E tekintetben mellesleg egyformán negatív hatást gyakorol Izrael helyzetére az úgynevezett tudományos bibliakritika, és a keresztény teológiák ambivalens-allegorikus viszonya a Szentírás szövegéhez. Az utóbbi ugyanis éppen inherens zsidóellenessége folytán nagymértékben elutasítja az országra vonatkozó isteni ígéret betű szerinti értését, és igyekszik csak a maga számára hasznosítható allegorikus magyarázatokat érvényesíteni. A maguk számára észrevétlenül, ezek a teológiák bonyolult – zsidóellenes – összjátékban vannak a kritikai bibliatudománnyal, hiszen mindkettő egyforma fejcsóválással hárítja el a zsidók „babonás” és „tudománytalan” hivatkozását a szöveg történeti-szó szerinti jelentésére.

A hagyományos judaizmus számára mi a Biblia? Mi tekinthető a bibliai kánonnak? Tényleg vannak hibák a szövegben? Ezeket miként kezeli a hagyományos judaizmus?

– A judaizmus bibliai kánonja ismeretes módon a protestáns kánon könyvgyűjteményével esik egybe, a Septuagintát követő katolikustól eltér. Kevésbé ismeretes és kevésbé vizsgált a könyvek sorrendjének eltérése a keresztény és a zsidó kánon között. A keresztény elrendezés Malakiás Illésre vonatkozó messiási próféciájával fejezi be az Ószövetség könyveit, ami számára közvetlenül vezet át az evangéliumok Keresztelő Jánosához. A zsidó kánon a Krónika könyveivel végződik, mintegy egy még be nem végzett történet kellős közepén.

Természetesen a Talmud bölcsei éppúgy látják a bibliai szöveg „hibáit’”, „elírásait”, akárcsak a középkor kabbalistái, ám interpretációs erőfeszítéseik mindenekelőtt arra irányulnak, hogy ezeket a „hibákat” is értelmezzék, a közvetlen kontextustól eltérő jelentéssel ruházzák fel.

A mai Izrael iskolai oktatásában a Biblia elsősorban mint nemzeti történelem, illetve mint a nemzet legrégebbi irodalma szerepel.

Említette, hogy a történelmi keresztény egyházaknak a zsidótól eltérő írásértelmezése az egyik – talán legfőbb – oka az antiszemitizmusnak. Mit kellene tennie a keresztény egyházaknak a gyűlölet feloldása, Izrael támogatása érdekében?

– Mindenekelőtt teológiájukban feltétel nélkül tudatosítaniuk kellene, hogy a ma létező zsidóság és Izrael minden korlátozás nélkül ugyanaz az Izrael népe, amiről a Bibliában olvas. Nem annak valamiféle fosszilis maradványa, és nem valami kései szekta, ami pusztán névleg a Biblia népe. Számos keresztény teológussal, illetve teológia-történésszel beszéltem már, aki teljesen értetlenül állt azzal a kérdésemmel szemben, hogy például miért nem érdekli valami a posztbiblikus zsidó irodalomból vagy Izrael állam belső fejleményeiből. Számukra a bibliai Izrael története az evangéliumokkal véget ér, és a mai Jeruzsálem csupán az egykori szent helyek szabadtéri múzeuma. Valahogy úgy, ahogyan mondjuk az ókori görögség kutatóját valóban nem kell hogy érdekelje a ciprusi bankválság. Az egyházaknak komolyan kéne venniük azt a saját állításukat, miszerint hitük gyökere a zsidóságban rejlik. Egy fa gyökere ugyanis nem a fa múltja, hanem mindig is a fa „fennálló” gyökere. Ha a gyökér elmúlik, akkor a fa is vele múlik.

Lehet a héber Szentírást a modern héber szavak konnotációjával érteni? Ha igen, mennyiben? Lehetséges, hogy bizonyos szavak jelen korunkban, a héber nyelv megújulásával töltődnek fel valódi tartalommal, vagy válnak eddig érthetetlen részek érthetővé?

– Ez egy nehezen megválaszolható kérdés. Egy héber anyanyelvű izraeli – minimális nyelvtani felkészüléssel – folyamatosan érti a bibliai szöveget, csak éppen hol elviselhetetlenül archaikusnak érzékeli, hol pedig modern irányban félreérti. De fontos leszögezni, hogy a saját nyelveként érzékeli, és mérhetetlenül jobban érti, mint teszem azt mi a Halotti beszédet vagy egy mai görög az Iliászt.

Azt gondolom, hogy egy egész sor olyan eset van, ahol egyszeri vagy ritka bibliai kifejezés, amelynek a jelentése a filológusok számára rejtély, a nyelv egészének elevenné válásával újra életre kel, méghozzá úgy, hogy saját eredeti jelentésében támad fel. A keresztény filológus számára ez a jelenség főleg azért olyan titokzatos, mert annak következtében, hogy a posztbiblikus zsidó tradíció kívül esik az érdeklődési körén, például hapax legomenonnak (csak egyszer előfordulónak) tudja azokat a kifejezéseket, amelyek a Bibliában csak egyszer merülnek föl, és ezért jelentésük legfeljebb más ókori sémi nyelvek alapján fejthető meg, ha egyáltalán. A legtöbb ilyen kifejezés azonban csak a Biblia számára hapax, valójában mind az imádságok, mind a beláthatatlan kiterjedésű posztbiblikus zsidó irodalom használja, a modern héber szépirodalomról nem is szólva.

A héber nyelv újjáéledése a judaizmus különböző irányzataiban vitatott. Egyes ortodox irányzatok szerint a szent nyelvet csak a Messiás állíthatja helyre, zsidó filozófusok pedig „apokaliptikus tövisről” beszélnek a héber beszélt nyelvvé tételével kapcsolatban. Miről is van szó?

– Gershom Scholem a héber nyelvben rejtőző „apokaliptikus tövisről” abban az összefüggésben beszélt, hogy arról a nyelvről, amelyen annyiszor szólították Istent, és amelyen Isten annyiszor válaszolt, nem tudhatjuk, nem kezd-e el egyszer csak mást is mondani, mint amit beszélői szándékoznak mondani rajta.  

Hozna ilyesmire példát?

– Ez nem konkrét példák kérdése. A haredieket (értsd: ultraortodoxokat) többek közt ez tartja vissza attól, hogy mindennapi nyelvként használják a hébert. Az erre fogékonyak emocionálisan sokszor tapasztalhatják maguk is, hogyan itatják át meg át – főleg az emelkedett beszéd esetében – a nyelvet a bibliai fordulatok. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a Biblia héberül van, tehát az Izraelben beszélt nyelv számára idézési potenciálja jóformán beláthatatlan, és olykor egészen elemi kifejezések intenzitását is végtelenül fel tudja fokozni, tartalmát pedig olyan irányokba terjeszti ki, ami túlmutat beszélője közvetlen szándékán.

Névjegy

Dr. Tatár György filozófus, esszéista, publicista, az ELTE BTK Filozófia Intézetének nyugalmazott címzetes egyetemi tanára. Szakterülete a vallásfilozófia – különös tekintettel a zsidóságra, Izraelre, a cionizmusra, valamint Kierkegaard munkásságára vonatkozóan –, valamint Nietzsche filozófiája. Az elmúlt években megjelent könyvei: Izrael – Tájkép csata közben (2009), Egy gyűrű mind felett (2009), A nagyon távoli város. Vallásfilozófiai írások és viták (2003).
Díjai: Scheiber-díj (2005), Örley-díj (1990), Maxwell-díj (1985). A filozófiatudományok kandidátusa (1989).