Kereső toggle

Kennedy 50

159 perc, ami megváltoztatta Amerikát

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Lee Harvey Oswald lövéseinek nemcsak Kennedy elnök esett áldozatul, hanem közvetve két világhírű író emléke is. Különös véletlen, hogy pontosan a dallasi merénylet napján, 1963. november 22-én halt meg Los Angelesben a Szép új világ szerzője, Aldous Huxley és Oxfordban a Narnia-sorozat alkotója, a brit C. S. Lewis. Haláluk bármikor máskor külön-külön is a nap híre lett volna, ám a Kennedy-merénylet árnyékában a legtöbb újság egyszerűen elfeledkezett róluk, és csak napokkal-hetekkel később írtak nekrológot a világhírű írókról. 2001. szeptember 11-éig nem volt olyan nap a történelemben, ami a nemzetközi médiának köszönhetően az egész világon ilyen hatást gyakorolt volna.

Az Egyesült Államokban úgy tartják, hogy mindenki tudja, mit csinált 1963. november 22-én, amikor bejelentették Kennedy elnök halálhírét. A végzetes nap óta megszámlálhatatlanul sok írás, film és könyv jelent meg a dallasi eseményekről. Annyian elemezték a tragédia minden egyes percét, sőt másodpercét, hogy úgy tűnik, mintha napok vagy hetek teltek volna el attól kezdve, hogy az elnöki különgép leszállt a dallasi repülőtéren, addig, hogy Kennedy holttestével a repülő visszaindult volna Washingtonba. Pedig összesen 159 perc telt el a két esemény között, de ez a két és fél óra mélyen megváltoztatta Amerikát.

Nem sokkal az évforduló előtt jelent meg az egyik legnépszerűbb amerikai rádiós műsorvezető, Bill O’Reilly könyve Kennedy meggyilkolásáról. A HVG Kiadó jóvoltából magyarul is olvasható könyv párhuzamosan végigkíséri a két főszereplő, Lee Harvey Oswald és J. F. Kennedy utolsó három évét.

A két férfi sohasem találkozott egymással. A kapcsolat közöttük az a három lövedék, amit Oswald Dallasban, az Elm utcai tankönyvraktár harmadik emeletéről kilőtt az elnökre. A merénylő híres akart lenni, de nem gyűlölte Kennedyt.

Távolról indultak: azon a napon, amikor Kennedyt beiktatták Washingtonban, Lee Harvey több mint 7000 kilométerre, Minszkben nézte a televízióban a ceremóniát. A haditengerészet egykori mesterlövésze két évvel korábban disszidált a Szovjetunióba. 

Csalódott disszidens

Oswald alig tizenkilenc éves volt, amikor 1959-ben úgy döntött, elhagyja az Egyesült Államokat. Meg volt győződve arról, hogy a Szovjetunióban tárt karokkal fogadják majd szocialista meggyőződéséért. A dolgok azonban nem a tervei szerint alakultak. Szeretett volna beiratkozni a Moszkvai Állami Egyetemre, dacára annak, hogy nem volt gimnáziumi érettségije. Ehelyett a szovjet hatóságok a Moszkvától 650 kilométerre nyugatra fekvő Minszkbe telepítették, ahol egy elektronikai üzemben dolgozott.

A második csalódás az volt számára, hogy a hatóságok szigorúan korlátozzák mozgását. Oswaldnak lételeme volt az utazgatás, és korábban hazájában zűrzavaros, nomád életet élt. Apja meghalt még születése előtt. Anyja újra megházasodott, de hamarosan el is vált. Marguerite Oswald kevés pénzből élt, és gyermekével, Lee-vel gyakran kellett szedniük a sátorfájukat. Bejárták Texast, laktak New Orleansban és New York Cityben. Addig a napig, amikor abbahagyta a középiskolát és jelentkezett a haditengerészethez, Oswaldnak huszonkét bejelentett lakcíme volt, és tizenkét különböző iskolába járt – akadt köztük javítóintézet is, ahol a bíróságilag elrendelt pszichiátriai vizsgálat zárkózottságot és szociális alkalmazkodási zavart állapított meg nála. A diagnózis szerint „élénk fantáziájának középpontjában a mindenhatóság és a hatalom áll, így próbálja kompenzálni hibáit és kudarcait”.

Az 1961-es Szovjetunió ezeknek a céloknak a tökéletes ellentéte: gyári munkásként névtelen csavar a szocialista államgépezetben, és ez teljesen elfogadhatatlan számára. Oswald immár rossz döntésnek érzi, hogy disszidált. Naplójának bevallja: mélységesen csalódott.

Lee Harvey Oswaldnak nincs baja John Fitzgerald Kennedyvel. Nem sokat tud az új elnökről és politikájáról. S bár elsőrangú lövész volt a katonaságnál, szinte semmi sincs a múltjában, ami arra utalna, hogy saját magán kívül bárkire fenyegetést jelenthetne. Miközben Amerika Kennedy beiktatását ünnepli, a disszidens kérvényt fogalmaz hazája moszkvai nagykövetségének. Rövid és célratörő a levél: Lee Harvey Oswald haza akar térni.

Fájdalom a mosoly mögött

Későbbi áldozata, John Kennedy mindennek az ellentéte. A gazdag és befolyásos elitcsalád gyermeke hajszállal nyerte meg az 1960-as elnökválasztást Richard Nixonnal szemben. (Kennedy nem lehetett volna elnök Texas nélkül, és 1963-as dallasi útjával éppen ezt a segítséget akarta megköszönni a déli állam választóinak.) A 43 éves férfi rettenthetetlennek és életerősnek akar látszani. Kabát, kalap, sál és kesztyű nélkül áll ki a dermesztő januári hidegben a Capitolium előtti pódiumra, hogy elmondja beiktatási beszédét, benne a legendás mondattal: „Ne azt kérdezd, mit tehet érted a hazád, hanem azt, hogy mit tehetsz te a hazádért!” Igaz, Kennedyt csak az látja az egészség szobrának, aki nem ismeri: addigi életében sokat betegeskedett, és két alkalommal adták már fel neki a római katolikus rítus szerinti utolsó kenetet. Súlyos fájdalmai végigkísérik a következő években is.

Ott van mellette társa, Jackie, aki szintén bámulatosan jól leplezi, milyen tragédiák érték házasságuk addig eltelt hét évében. Jackie bája, stílusérzéke, szépsége rabul ejtette Amerikát. Az asszony folyékonyan beszél franciául és spanyolul, titokban az egyik filteres cigarettát szívja a másik után, és jobban szereti a pezsgőt, mint a koktélokat. Elbűvölő a mosolya, akárcsak a férjéé, pedig sok megrázkódtatáson esett át az előző években: első terhessége vetéléssel, a második leányuk halvaszületésével végződött. Voltak azonban az életében örömteli események is: született két egészséges gyermeke, Caroline és John, ráadásul energikus, fiatal férje massachusettsi politikusból döbbenetes gyorsasággal az Egyesült Államok elnökévé emelkedett.

A bajokat – úgy tűnik – maga mögött hagyta; előtte a korlátlan, fényes jövő. Kennedy elnöksége sikerre ítéltetett, akárcsak az Arthur-legendában Camelot városa – a Broadway-musical szavaival: „Itt révben vagyunk, és itt is maradunk, boldogan élünk Camelotban, amíg meg nem halunk.” 1963 novemberében úgy tervezték, hogy ezt a darabot nézik meg együtt, amikor Dallasból visszatérnek Washingtonba. Camelotba azonban Jackie egyedül tért vissza, férje vérétől foltos kabátban. (Folytatjuk.)