Kereső toggle

Ki védi meg a szíriai keresztényeket?

Kereszttűzben

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A kereszténység erőteljes gyökerekkel rendelkezik Szíriában. A damaszkuszi úton történt Pál apostol híres megtérése, és a szíriai Antiókhiában nevezték Krisztus követőit először keresztényeknek. Mára azonban az egykor túlnyomó részben keresztény területeken a helyiek számára lassan már csak egy kérdés maradt: menni vagy meghalni?

Habár mindkét fél váltig állítja, hogy a szíriai polgárháború nem vallási alapon robbant ki, mégis úgy tűnik, hogy a dolog levét a helyi keresztény közösség issza meg. A múlt héten is történt egy atrocitás a Damaszkusztól hatvan kilométerre fekvő ősi keresztény faluban, Maaloulában, ahol a keresztények még mindig arámul köszöntik egymást. Az iszlamista felkelők több hívőt megöltek, többeket pedig túszul ejtettek. Templomaikat megszentségtelenítették, a görög katolikus kolostor kupolájának keresztjét lerombolták.
Az Open Doors nemzetközi jogvédő szervezet májusban készített jelentése szerint az egykori menedékhely, ahová az örmények menekültek az 1915-ös török népirtás elől, vagy ahová a keresztények is özönlöttek Libanonból a hetvenes és nyolcvanas években, mára egyáltalán nem biztonságos a számukra. Több szempontból is veszélyben vannak: a polgárháborús helyzet többek között törvény nélküli állapotot teremtett az országban, ami teljesen kiszolgáltatottá tette a kisebbségeket. A keresztényeket, akikről általános nézet Szíriában, hogy gazdagok, váltságdíj fejében gyakran elrabolják. Abdulmesih BarAbraham, a Yoken Bar Yoken alapítvány munkatársa szerint „a törvény uralmának hiánya a keresztényeket az egyik legkevésbé, ha nem a legkevésbé védelmezett kisebbséggé tette.” Rima Tüzün, az Európai Szír Unió külügyi vezetője szerint „keresztények százait rabolták el különböző csoportok... viszont nekik nincs politikai vagy hadi erejük, amely képes volna megvédeni őket”.
Az ország népességének tíz százalékát kitevő keresztények úgy gondolják, hogy kizárólag a hitük miatt kerülnek a támadások kereszttüzébe. Az Open Doors által készített jelentésben megkérdezett menekültek arról is beszámoltak, hogy „Szíria bizonyos részeiben a keresztények nem jelenthetnek be bűncselekményt. Túszai vagyunk a növekvő iszlamizmusnak, míg a világ többi része vagy csak nézi, vagy el is fordítja az arcát. Az, hogy valaki keresztény, már elég ahhoz, hogy célponttá váljon.”
A helyzet azonban sokkal bonyolultabb annál, minthogy egyértelműen ki lehessen jelenteni, hogy a lázadók kizárólag vallási indíttatásból támadnák meg a keresztényeket. A terrorcsoportok között széles körben elterjedt az a nézet, hogy a keresztények nagy számban az Aszad-rezsimet támogatják, ugyanis a korábbi uralkodó csoport mellett több keresztény tanácsadó is megfordult. Sőt, az Open Doors egyik helyi munkatársa szerint „az ellenzék azokat a kisebbségeket, amelyek nem álltak az oldalukra, árulónak tekinti, még akkor is, ha ezek a rezsimet sem támogatják. A keresztények általánosságban ebbe a kategóriába tartoznak, és így célponttá válnak.”
Az iszlamisták többféle módon is nyomás alá helyezik a keresztényeket. Egyik változata ennek egy helyi keresztény vezető szerint, hogy elűzik őket az otthonukból, amelyet később a helyi templomokkal és egyéb kereszténységre utaló épületekkel együtt porig rombolnak, azt sugallva ezzel, hogy a keresztények nem kívánatosak, és nem ajánlatos számukra visszatérni arra a helyre még a háborút követően sem. A vezető elmondta, hogy „egy félig muzulmán, félig keresztény városban például mintegy hétezer keresztény család élt. A minaretekből minden nap elhangzott az üzenet, hogy a keresztények távozzanak, máskülönben egyesével mészárolják le őket.” Egy részük így tehát elhagyja Szíriát, de vannak olyanok is, akik az országon belül próbálnak máshol letelepedni, ami szintén nem veszélytelen, és nem is minden esetben oldja meg a problémát.
Mindezek mellett van egy másik tényező is, ami miatt állandó veszélyben vannak a keresztények: sokan meggyőződésből nem hajlandóak fegyvert fogni. Nem kérdés, hogy a többségük támogatta az Aszad vezette rezsimet, amelynek nyugalmi éveiben, ha formálisan és állandó titkosszolgálati jelenlét mellett is, mégis szabad volt minden felekezetnek gyakorolni saját vallását. Az is igaz ugyanakkor, hogy az Aszad elleni tüntetéseken nagy számban vettek részt helyi keresztények, akik azért álltak a tüntetők mellé, hogy nagyobb politikai szabadságot, és társadalmi jogokat harcoljanak ki maguknak.
Számos ellenzéki vezető az országban keresztény, köztük a Szíriai Nemzeti Koalíció elnöke, és olyan híres disszidensek is, mint Michel Kilo, aki a száműzetésben megalapította a „Szíriai Keresztények az Igazságért és Szabadságért” nevű ellenzéki csoportot, azzal a céllal, hogy szoros kapcsolatot építsen ki a szíriai keresztények és a szunnita többség között.
Ahogy a konfliktus erősödik, semlegesnek maradni egyre nehezebb. Ezért választják sokan a menekülést, ahelyett, hogy bármelyik erő oldalán fegyvert fogjanak. Sokak szerint pontosan ez a hozzáállás a sebezhetőségük oka – nem akarnak sem harcolni, sem gyilkolni. Ennek ellenére azért mégis vannak a szíriai hadseregben is prominens keresztény vezetők, akik a politikai stabilitás megteremtéséért hajlandóak fegyvert fogni. Sőt, a Szabad Szíriai Hadseregben is harcolnak Aszad-ellenes keresztények, a leghíresebb csoport talán az „Isten Partizánjai Brigád”, akik egyesített Szíriát szeretnének, szektarianizmus és Aszad-uralom nélkül.
Az erőszakellenes hozzáállás gyakran azon a kérdésen vérzik el, hogy a hívők elhagyják-e otthonaikat, vagy fegyvert fogjanak azért, hogy megvédjék saját magukat és családjukat. Az Open Doors jelentése szerint ez utóbbi szinte automatikusan hozza magával azt is, hogy aki fegyvert fog, az az egyik vagy másik erő oldalára áll.
A legtöbb hívő számára tehát marad a menekülés. Közöttük is kétféle hozzáállás létezik. Az egyik csoport minél messzebb akar kerülni a harcoktól, és új életet akar kezdeni egy másik kontinensen – Észak-Amerikában vagy Nyugat-Európában. Ezek az emberek végleg hátat fordítanak Szíriának. A másik csoport csak az országon kívül akar kerülni, hogy egy biztonságos helyen kivárhassa, amíg valamiféle status quo alakul ki, amelyben visszatérhet otthonába, hogy ott békében gyakorolhassa vallását. Akik pedig nem menekülnek el az országból, gyakran összefognak, és helyi templomokban vagy kolostorokban keresnek menedéket, ahol lassan elfogynak a tartalékok, és az embertelen körülmények miatt már-már az is luxusnak számít, ha egyáltalán ivóvízhez jutnak az emberek.
Sarah Bakir, az Örmény Világkongresszus munkatársa szerint a keresztény menekültek a menekülttáborokba sem mernek költözni, mert félnek a vallási indíttatású erőszaktól, amely a muzulmánok részéről feléjük irányulhat. Ráadásul az ENSZ automatikusan ellenzékiként regisztrálja ezeket az embereket, így elmondható, hogy sokkal nagyobb biztonságban vannak, ha nem válnak regisztrált menekültekké. 2013 áprilisában a török kormány felajánlotta, hogy létrehoznak egy menekülttábort kizárólag keresztények számára, ám ezt a közösség azért utasította el, mert túl könnyű célponttá vált volna a harcoló erők számára.
A legkeserűbb tanulság azonban, amit a hívőknek le kellett vonniuk, az az, amiről Nuri Kino svéd újságíró szerint az iraki konfliktus alatt tömegével Szíriába özönlő menekültek győzték meg a szír keresztényeket: nem olyan a világ már, mint amilyen volt évtizedekkel ezelőtt. A nemzetközi közösség már nem védelmezi a keresztényeket, nincs egyetlen olyan ország sem, mint Amerika volt a múlt században, amely a nyílt színen kiállna a keresztények mellett. A média ugyan tudatában van annak, hogy mi folyik ellenük a háborús területeken, a hatóságok és a civil jogvédő szervezetek mégis jobbára némák maradnak.  
Pedig a hívők kis segítségből is óriási hitet és reménységet merítenek. Az Open Doors hálózatán keresztül élelem és egyéb segély jut be az országba, ami ugyan kevés a szükségekhez mérve, mégis a remény és az áldás jeleként tekintenek rá a keresztények, és elmondják: „ezek megújítják a hitünket a válság közepén. Ha tovább imádkozunk, Isten valami hihetetlen dolgot fog cselekedni, mindannyian így érezzük.”
A segítség óriási erőt ad nekik ahhoz, hogy ne mondjanak le végleg országukról. Egy damaszkuszi pásztor felesége szerint „nagyon fontos, hogy maradjon egyház Szíriában. Ha az egyház elhagyja Szíriát, az ország elpusztul szellemi szempontból.” Sőt, úgy látják, hogy az egyházra a többi hányatott sorsú honfitársuk miatt is nagy szükség van: „ki más tudna reménységet adni és valódi békét, mint a mi Urunk? Úgy érezzük, most jött el az egyház ideje.”

Pénzt vagy életet

Egyiptom déli részén két keresztényt megöltek, mert nem tudták kifizetni az iszlám büntetőadót, a dzsizját. A Mártírok Hangja szervezet szerint 1500 dollárnak megfelelő pénzt követeltek az egyik férfitől, majd miután a felszólításnak nem tudott eleget tenni, unokatestvérével együtt lelőtték. A dzsizja egy olyan sarc, amelyet a muszlim hűbérurak a megszállt területek vallási kisebbségeitől szednek, ezzel is éreztetve leigázottságukat és erősítve egzisztenciális bizonytalanságukat. A jelenség Szíriában is létezik: Maaloulában egy keresztény bolttulajdonosnak három lehetőséget ajánlottak fel a muszlim lázadók: fizet 70 ezer dollár dzsizját, áttér az iszlámra, vagy megölik.