Kereső toggle

Muzulmán ébredés a Balkánon

Pénz, elkötelezettség és szolidaritás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A kommunizmus évtizedei alatt a Balkánon a muszlimok őrizték meg leginkább vallási hagyományaikat, és jelenleg is köztük tapasztalható a legjelentősebb megújulás. A folyamatok azonban ellentmondásosak: a török pániszlám törekvések mellett a radikális vahabiták fiatalok közötti népszerűsége is aggasztja a tradicionális muzulmánokat – és esetenként a nemzeti titkosszolgálatokat is. A Hetek munkatársai Montenegróban és Boszniában igyekeztek képet alkotni a muzulmán ébredésről.

„Amikor a volt bosnyák elnök, Alije Izetbegovic annak idején Szarajevóban találkozott török kollégájával, Recep Tayyip Erdogannal, azt mondta neki, hogy Törökország örökségül kapja a Balkánt” – magyarázza az egyik felszólaló az északmontenegrói Plav település központjában, egy vallási-kulturális rendezvényen, amelyet az isztambuli és a helyi önkormányzat a montenegrói iszlám közösséggel karöltve szervezett. A vallási énekekből álló műsort a törökök prezentálják, de a közel kétezer érdeklődő nemcsak szellemi, hanem fizikai eledelt is magához vehet a rendezők jóvoltából. A mintegy 6 ezres lélekszámú, hegyektől övezett, festői városban ez a létszám még akkor is megdöbbentő, ha figyelembe vesszük, hogy a 30 napos muzulmán böjt, a ramadán idején megnövekszik a vallási aktivitás. A helyiek szerint az érdeklődés azért is ekkora, mert a török szalafiták kiváló zenei műsort ígértek – amiben utóbb sokan csalódtak –, és persze az ingyen vacsorának is jelentős vonzereje lehet, különösen egy egész napos böjt után (ramadán idején este 9 óra után lehet étkezni és inni). Mindenestre a rendezvénynek – úgy tűnik – nemcsak missziós, hanem politikai-gazdasági célja is van. A felszólaló hazai politikusok a török–montenegrói barátságot méltatják, és – mint fentebb idéztük – az egész Balkánt török „örökségnek” tekintik.

A török missziót azonban nem mindenki fogadta kitörő lelkesedéssel. „Törökország nagyon megerősödött, rengeteg készpénzük van, és azt keresik, hogy hova lehet befektetni. Ez az erő párosult egyfajta pániszlám törekvéssel, ami az egész Balkánra kiterjed, talán a történelmi hagyományok miatt” – magyarázza a jelenség hátterét Dzsavid Sabovic, a montenegrói parlament képviselője, az igazságügyi bizottság elnöke. A Plavban élő politikus –aki egyúttal hadzsija, vagyis muszlim vezető is –ironikusan jegyzi meg, hogy akik Montenegróban, illetve Koszovóban és Macedóniában töröknek vallják magukat, azok „bölcsen cselekszenek”, hiszen könnyen számíthatnak az anyaország támogatására. Felvetjük, hogy muzulmánként örülnie kellene a vallási megújulásnak. „Annak örülnék, ha ez szívből fakadna és nem érdekből. Szeretném, ha mindenki muszlim lenne, de nem akarok senkit karddal meggyőzni. A kard szerepét most a pénz tölti be” – fejti ki a politikus.

Mindez nem jelenti azt, hogy Dzsavid Sabovic ne lenne elkötelezett, és ne lenne büszke a vallására. Többször említi, hogy családja nyolc-tíz generációig viszszamenőleg Allah követője volt, a legrégebbi, fából épült plavi mecsetet pedig ma is ők vezetik. Ő maga hét évvel ezelőtt „tért meg”, előtte rendszeresen lerészegedett és a feleségével is rosszul bánt. Azóta napi ötször imádkozik, és betartja a muszlim előírásokat. Már a hajnali 5 órai imán is tucatnyian tartanak vele – minden nap –, péntek esténként pedig teljesen megtelik a 60-70 férőhelyes mecset. Mindezt a felújítás alatt álló épületben hallgatjuk, ahol egy idős férfi este fél 11-kor a Koránt olvassa – amelyen ramadán idején a hívőknek ajánlott egyvégtében átrágniuk magukat –, mellette pedig kisgyerekek játszadoznak.

A városban 4, a hozzá tartozó közigazgatási területen 13 mecset van, a legnagyobb a Sultania, amely nemrégiben épült – török támogatással. Montenegróban egyébként jelenleg 20 százalék a muszlimok aránya, akiknek döntő többsége az ország északkeleti részében él, ahol Plav is fekszik. A képviselő szerint a vallási aktivitás még nem olyan jelentős, mint amilyen lehetne, illetve amilyen volt a kommunizmus előtt. „A materializmus eltávolította a Balkánt a hittől, bár legkevésbé talán mi, muzulmánok szakadtunk el a hagyományainktól” – mondja. Jugoszlávia széthullását követően, illetve a délszláv háborúk idején a térségbeli bosnyákok, albánok és montenegróiak tömegesen igyekeztek kapaszkodót találni saját – vallási és etnikai – gyökereikben. Az iszlám meg erősödésében ezen – illetve a külföldi támogatáson – kívül a rendkívül erős belső szolidaritás is közrejátszhat. Mint Sabovic elmondta, közösségük minden péntek esti összejövetelen adakozik – a befolyt összeget pedig a rászorulók megsegítésére fordítják – mint ahogy a havonta külön erre a célra gyűjtött 200-300 eurót is. Hozzáteszi: ha egy keresztény kerül nehézségbe, ők akkor is segítő kezet nyújtanak.

Nem minden muzulmán gondolkozik azonban így. Különösen Bosznia-Hercegovina kapcsán értekezik rendszeresen a nemzetközi sajtó a vahabiták jelenlétéről. Ők azok a szélsőséges muzulmánok, akik a szerb–bosnyák háború idején jöttek külföldről – többnyire a Közel-Kelet országaiból –, hogy mu dzsahedinként harcolva segítsék hittestvéreiket. A háború után a daytoni békeszerződés kikötötte ugyan, hogy a külföldi katonákat el kell bocsátani, Izetbegovic volt bosnyák elnök azonban állampolgársággal jutalmazta az idegen muszlim harcosokat, akik közül sokan családot is alapítottak. Radikális nézeteiket ugyanakkor nem adták fel, számos – szerbek és horvátok ellen elkövetett – merényletet az ő számlájukra írnak, „zárt” falvaikban pedig – ahol egyes információk szerint terrorista kiképzőtáborok is működnek – rendszeresen razziázik, és koboz el fegyvereket a bosnyák rendőrség. A szélsőséges vahabiták számát jelenleg 3-5 ezerre teszik Boszniában, vezetőik pedig rendkívül népszerűek a fiatalok körében. Az utóbbi időben – nyugati nyomásra – számos muszlim radikálistól megvonták ugyan a bosnyák állampolgárságot, tanításaikat azonban a népesség 13 százaléka elfogadja. Közéjük tartozik az egyik legnagyobb „sztár”, a szíriai születésű Abu Hamza, akit ki is utasítottak az országból.

A bosnyák vahabita mozgalmat elsősorban Szaúd-Arábia támogatja, amely több mint félmilliárd eurót fektetett boszniai fejlesztésekbe – legfőképpen több mint 150 mecset felépítésébe. Egyedül Bosznia legnagyobb mecsetére, a szarajevói King Fahd Mecsetre 20 millió eurót költött az olajkirályság.

A vahabiták elutasítják a demokráciát, céljuk a teokrácia bevezetése. „A szekularizációval és a demokráciával szemben mi azt mondjuk, hogy csak egyetlen igazság létezik, Allah törvénye és a saría” – mondta idén tavasszal a boszniai Tuzla városában, félezres, többségében fiatalokból álló hallgatósága előtt egy másik népszerű radikális prédikátor, Nusret Imamovic.

A fiatalok radikalizálódását a szakértők többnyire a frusztráltsággal és a kiútkereséssel magyarázzák. A montenegrói Dzsavid Sabovic pedig Lenint idézi a vahabita mozgalom kapcsán: amit Plehanov pályafutása elején csinált, azért szobrot kellene neki állítani, amit viszont utána, azért fel kellene akasztani. A muszlim politikus szerint a mai Szaúd-Arábia területéről származó Mohamed ibn Abd al-Vahab a négy nagy reformátor egyike az iszlámban, aki őszintén meg akarta újítani vallását, visszatérve a Koránhoz. Akik azonban ma az ő követőinek mondják magukat, azok – némi képzavarral élve – pápábbak akarnak lenni a pápánál. „Azt gondolják, hogy ha rövidszárú nadrágot húznak, és minél nagyobb szakállat növesztenek, annál jobb muszlimok. A vallási türelmetlenségükkel sem értek egyet, hiszen a Korán a hitek egymás mellett élését hirdeti, és azt, hogy ha valaki egy embert megöl, megöli az egész világot” – magyarázta, megjegyezve, hogy a terrorizmus szöges ellentétben áll az iszlámmal, a dzsihád pedig az ember rossz természete elleni küzdelmet jelenti. A parlamenti képviselő hozzátette: Montenegróban mintegy 200 vahabitáról tudnak, vannak köztük olyanok, akik külföldről – például Londonból – rendszeres anyagi támogatást kapnak. Hozzátette: biztonsági kockázatot jelentő tevékenységüket a nemzeti titkosszolgálat is figyelemmel kíséri.

„Itt nincsenek radikális vahabiták, az egészet csak a CIA és a Moszad befolyása alatt álló média találta ki” –magyarázza indulatosan a Hetek tudósítóinak egy arabnak tűnő muzulmán aktivista, immár az említett King Fahd Mecset bejáratánál, Szarajevóban, az esti 11 órai ima előtt nem sokkal. Tört angolságán hangerejével és heves gesztikulációival igyekszik javítani, miközben egy kölniillatú olajjal kenegeti jókora szakállát. A középkorú férfi nem árulja el, honnan jött, és pontosan mi a feladata a mecsetben, de annyit azért megtudunk, hogy a nyolcezer négyzetméteres komplexum sport- és kulturális központot is magában foglal. Eközben folyamatosan érkeznek az imára jól szituált, fiatal férfiak és nők, emberünk egyikükre rámutatva büszkén mondja, hogy ő a bosnyák televízió riportere. Egy idősebb bosnyák férfi közben arról igyekszik meggyőzni bennünket, hogy Törökország Kínánál is nagyobb gazdasági potenciállal rendelkezik. (Állítása nyilvánvalóan túlzó, ugyanakkor a rendkívül „pörgős” bosnyák fővárosban rengeteg török hirdetést látunk, és a két ország zászlaja olyan gyakran tűnik fel egymás mellett, mint nálunk a magyar és az uniós lobogó.) Megszólítunk még három, diáknak tűnő fiatalt, akik együtt érkeznek a mecsethez, de azzal mentik ki magukat, hogy sem bosnyákul, sem angolul nem beszélnek.

Több sikerrel járunk Szarajevó híres óvárosában, a Bascarsiában lévő legnépesebb helyi mecsetnél, ahová az esti ima végére érkezünk meg. Az épületben és annak udvarán több mint ezer hívő gyűlt össze – külön a nők, külön a férfiak –, döntő többségük fiatal, 20 és 40 év közötti. A távozók közül megszólítunk egy fiatalembert, nem ér-e rá néhány percre. A néhány percből négy óra lesz, ami alatt a 23 éves, megnyerő stílusú Damir készségesen és értelmesen válaszol kérdéseinkre. Mint megtudjuk, 16 évesen még „rossz fiú” volt, aki rendszeresen verekedett és berúgott. Azután több vallás iránt is érdeklődött, végül a Koránt olvasva jutott hitre, amelyben – állítása szerint – gyakorlati válaszokat talált a kérdéseire. Hangsúlyozza, hogy a fiatalok nem a remélt társadalmi érvényesülés miatt járnak tömegesen a mecsetbe, hanem „Allah szeretete miatt”, és azt is bevállalják, ha buzgó hitük miatt kiközösítik őket. Példaként magát említi: anyukája gyakorlatilag kitagadta, azt állítva, hogy radikális vahabita lett belőle.

Damir azonban tagadja, hogy lennének muszlim extrémisták vagy terroristák Boszniában, szerinte ezt a média tálalja így. Arra a kérdésre, hogy akkor miért vannak külön falvaik a vahabi táknak, és a rendőrség miért talál náluk rendszeresen fegyvereket, azt mondja, hogy ezekben a közösségekben a saríát akarják megvalósítani, fegyvert pedig a háború után néhány évvel minden családnál lehetne találni.

Ő maga Nusret Imamoviccsal is kávézott már együtt, akit tisztességes tanítónak ismert meg, aki semmi radikálisat nem mond. A felvetésre, hogy ezek szerint a demokrácia elutasítását a saría javára nem tartja radikális felfogásnak, határozott igennel felelt, mondván, hogy az iszlám törvénykezés a lehetséges rendszerek legjobbika, és amikor háromszáz évvel ezelőtt Szarajevóban érvényben volt, nem volt szegénység, ki kellett dobni a felesleges élelmiszert. Hozzátette: a demográfiai adatok alapján egyértelmű, hogy Európában előbb vagy utóbb, de be fogják vezetni a saríát. Ezen a ponton vitába bonyolódunk a demokrácia értékeiről, mint például a véleménynyilvánítás szabadsága vagy a kisebbségek védelme. Megkérdezzük, hogy mit szólna, ha újságunkban Mohamed prófétát ábrázoló karikatúrát akarnánk megjelentetni. Azt a választ kapjuk, hogy megpróbálna bennünket szép szóval meggyőzni, de ha ez nem sikerülne, akkor élne az „erőszak szabadságával”.

A fiatal férfi nem tartozik a mecset vezetőségéhez, magát aktivistaként határozza meg. Ezt azt jelenti, hogy 24 órás készenlétben áll: vezetői bármikor hívják, készen áll a szolgálatra. Miután egy kávéra meghívott bennünket, mi pedig egy gíroszra őt, magánéletébe is beavat: most várja második gyermekét – és második feleségét. Összesen négy asszonyt tervez, nemcsak a szaporodás érdekében, hanem egyfajta védekezésként a házasságtöréssel szemben. Közjegyző előtt azonban csak az első feleségét veheti el, a többiekkel csak a mecsetben esküszik örök hűséget.

Hazafelé tartva Damir arról beszél, hogy a Balkánon muzulmán ébredés van: Horvátországban és Szerbiában is növekszik a hívők száma, van, hogy egész keresztény családok térnek át. Hajnali háromkor búcsúzásként megölel bennünket, és ígéri, hogy másnap mindkettőnknek hoz egy-egy Koránt ajándékba.