Kereső toggle

A kommunisták nem elég muszlimok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Utcasarkon állunk, egy forgalmas kereszteződésben. Szamárkordék kerülgetnek kocsikat, emberek nyüzsögnek mindenfelé. „Mindjárt itt lesznek” – mondja barátom, Abdelhalim, és idegesen leteszi a telefont. A Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért szervezet katonai alakulatával fogunk részt venni egy kiképzésen. A Gázai övezetben vagyunk.

„Kommunisták – mondja Abdelhalim még a lakásában, Khán Júniszban –, kommunisták, ha érted mire gondolok.” Hogyne érteném. Az övezetben uralkodó harmadik legnagyobb fegyveres erőről, a Dzsebha Demokratíjáról beszél. A zászlójukon egy nagy vörös csillag virít, ott lobognak a szélben a város több kerületében.

Ellentétben a Hamász fegyveres szárnyával, a Khasszám brigádokkal, ők szívesen nyilatkoznak a sajtónak. Pláne a novemberi légiháború óta. A lerakétázott épületek acélszerkezetei mementóként merednek az ég felé, ennyi emlékeztet arra, hogy hatvanöt éve háború van. A legutóbbi összecsapások nagy győztese egyébként a Hamász, ezt mondja mindenki az övezetben. A testvéri egyiptomi kormányzat, annak érdekében, hogy jól szerepelhessen első nemzetközi diplomáciai megmérettetésén, gyakorlatilag mindent megígért a Hamásznak, hogy az belemenjen a tűzszünetbe. (Utóbbi, és az egyiptomi Szabadság és Igazság Párt is a Muzulmán Testvériség nevű iszlamista mozgalomból alakult.) Úgy látszik, hogy tartják is a megállapodást: Gázában folyamatosan kapható üzemanyag, és már áramingadozás is csak elvétve fordul elő. Hosszú évek óta először tűnik úgy, hogy a 2006 óta tartó izraeli blokád több sebből vérzik, recseg-ropog. Kilométeres sorokban állnak a megrakodott kamionok a rafahi határátkelőnél, és gond nélkül be is jutnak az övezetbe.

A Dzsebha Demokratíja telefonos megkeresésünkre abszolút pozitívan reagált. Meghívtak, hogy vegyünk részt egy fegyveres kiképzésükön. Ők is jól szerepeltek a novemberi háborúban, ezért a magabiztosság. Az övezetet vasmarokkal irányító Hamász és a politikai agendával nem, ellenben iráni fegyverekkel rendelkező kistestvére, az Iszlám Dzsihád mellett az ő lobogóikat látni mindenütt. Nem véletlenül. Ahmed Dzsábári, a Khasszám brigádok hírhedt vezetőjének Izrael általi célzott likvidálása után ők voltak az elsők, akik rakétát lőttek a zsidó államra, kirobbantva a légiháborút. A Hamász pedig, mivel alapító okiratában a zsidó állam eltörlése kiemelkedő helyen szerepel, értékeli az ilyen gesztusokat. Például abbahagyta a Demokratikus Front tagjainak vegzálását, ami ritka bánásmód egy nem iszlamista csoporttal szemben a Gázai övezetben.

„Ott jönnek” – mutat egy régi Mercedesre Abdelhalim. A kocsi lelassít, majd megáll előttünk. Az elöl ülő férfiak zöld katonai egyenruhában vannak, a szervezet fejpántjával a fejükön, és csuklyában. Az ölükből kínai kalasnyikovok csöve mutat a fejünk felé. Abdelhalim már korábban felkészített, hogy ne lepődjek meg, ha esetleg csuklyát húznak a fejünkre és hátrabilincselik a kezünket – végül is katonai objektumba megyünk, és én látványosan külföldi vagyok. Ilyen azonban nem történik. Beültetnek a hátsó ülésre és elindulunk Rafah felé, hogy találkozzunk a politikai szárny egyik vezetőjével rafahi kertjében, és interjút készítsünk vele. Útközben kapunk egy-egy dobozos üdítőt. 

Hivatalos interjú, álnévvel

Egy takaros kis ház narancsfákkal beültetett kertjében beszélgetünk a szervezet politikai szárnyának vezetőjével, aki Abu Máherként nevezi meg magát. Hiába próbáljuk elmondani neki, hogy szerencsésebb egy politikai szervezet nevében teljes névvel nyilatkozni, hajthatatlan marad. A Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért sajtószóvivője Máher apukája néven nyilatkozik a Hetek tudósítójának, egy halom fegyveres fiatallal körülvéve, akik majd később, a kiképzésre jönnek velünk. A biztonság kedvéért azért mind a kérdéseimet, mind a válaszokat papírra veti mellettünk egy szimpatikus, csuklyás fiatalember. Arra az esetre, ha esetleg valami olyasmit akarnánk állítani, amit nem mondtak.

Abu Máher elmondja, hogy a szervezet fegyveres szárnya körülbelül ötezer fős taglétszámmal rendelkezik Gázában, ez a szám a harmadik helyhez elég a Hamász és az Iszlám Dzsihád után. Bár a szervezetet sem az USA, sem az EU nem jegyzi terrorcsoportként, egyetért a Hamász azon törekvésével, hogy Izraelt el kell törölni a föld színéről. A szóvivő hosszasan ecseteli, hogy a Front mennyire szeretne együttműködni az övezet fegyveres alakulataival, hosszasan méltatja a Khasszám brigádokat és Szarajer Al Kudszot, az Iszlám Dzsihád katonai szárnyát.

2006 óta csak Hamász engedéllyel lehet katonai akciót végrehajtani az övezetben az izraeliek ellen. A nem iszlamista csoportok tagjai pedig gyakran végzik börtönökben, keresztüllőtt térddel, vagy magas házak tetejéről lezuhanva. Arra a kérdésünkre, hogy ők is kapnak-e fegyvert Iránból, szomorú fejcsóválás a válasz. „Nem adnak, pedig kértünk” – mondja. A miértet kitaláljuk magunktól is: a síita Irán nem tartja elég muszlimnak a Che Guevarát, Fidel Castrót és Marxot piedesztálra emelő pártot. A kommunisták mindig és mindenhol gyanúsak, hiába minden iszlámbarát nyilatkozat.

Egyébként már egyáltalán nem titok, hogy az övezet iszlamistáit Irán látja el komolyabb fegyverekkel. Dr. Szalem Szalam, kormánypárti politikus és a Hamász alapító tagja a vele készített interjú során ezzel kapcsolatban legutóbb azt nyilatkozta a Hetek tudósítójának: „A megszállók is mindenhonnan kapnak fegyvert, miért ne kaphatnánk mi is.” Nevük elhallgatását kérő mudzsahidek állítása szerint a beszerzést teljes egészében az Iszlám Dzsihád bonyolítja le, a libanoni Hiszbullah aktív együttműködésével, a rafahi alagutakon keresztül.

A politikai interjú fél óra után ér véget. Összefoglalva annyit tudunk meg, hogy a szervezet „készen áll minden zsidó agresszióra”, és szeretne együttműködni az iszlamisták fegyveres szárnyaival. Hogy mennyire állnak készen, abból ízelítőt is kapunk. Miután végzünk az interjúval, autóba ülünk és a rafahi határhoz megyünk, ahol a kiképzőtáborok állnak a sivatagban. Egymás mellett. Zászlók jelzik, hogy melyik placc, kihez tartozik.

Beragadó fegyverek, teljes amatőrizmus

A csuklyás fiatalok felsorakoznak egy csoportkép erejéig, majd elkezdenek lőni az izraeli határ felé a kézifegyvereikkel – ennyi a kiképzés. Bár a Hetek tudósítója soha életében semmilyen katonai kiképzést nem kapott, annyi azonnal nyilvánvalóvá válik a számára, hogy ez a milícia a folyamatosan beragadó és rosszul tartott fegyvereikkel, célzás nélkül leadott lövéseikkel teljes mértékben veszélytelen egy reguláris hadsereg kiképzett tagjaira. Az egyetlen veszély, hogy magukat lövik le előbb-utóbb, vagy véletlenül egy tudósítót. Elszántságot azonban látunk – ez ahhoz lesz elegendő, hogy megölessék magukat.

Fotózzuk a csoportot, ahogy elszántan lövik az aljnövényzetet. Egyszer csak a kiképző – az egyetlen tag, aki tudja, mi a teendő, ha besül egy lőszer, illetve beakad a golyószóró, és ilyenkor ugrik segíteni – felkiált: „vadászgép”. A milícia tagjai a szélrózsa minden irányában szóródnak szét a bokrokban, csak ketten maradunk a szabadban Abdelhalimmal. „Tényleg F–16-os” – mondja barátom, majd leránt a földre. De nem lőnek ránk rakétát, csak elhúznak a fejünk felett.

Miután a gép elmegy, a milícia tagjai befejezik a lövöldözést, és visszavisznek minket Khán Júniszba. Bőszen kezet fogunk mindenkivel a kiképzőtáborban, átadjuk a felvételek másolatát, ahogyan ígértük, hogy használhassák marketingcélokra, majd elköszönünk.

Felszedek kilenc üres töltényhüvelyt a földről, hogy hazavigyem szuvenírbe a szerkesztőmnek, beteszem a hátizsákomba, és el is felejtem. Kifelé jövet a Gázai övezetből az egyiptomi oldalon letartóztatnak miattuk, és 48 órát ülök börtönben.