Kereső toggle

Kétszáz pengő egy kulacs vízért

A MÁV és a holokauszt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Február elején a chicagói székhelyű amerikai szövetségi bíróság előtt a magukat a „Magyar Holokauszt Áldozatai”-nak nevező, főleg az Egyesült Államokban és Izraelben élő zsidók keresetet nyújtottak be a MÁV ellen. Tizenhat oldalas beadványukban azt állítják, hogy a MÁV vasútállomásain a vasutasok 1944-ben kirabolták őket, többük rokonait, hozzátartozóit meggyilkolták. Összesen 200 ezer magyar hivatalnok, csendőr, rendőr, vasutas, katona, orvos vett részt a magyar zsidók gettósításában, deportálásában. Közülük mintegy 20 ezer volt a csendőr, 5-6 ezer a rendőr, a többit pontosan nem tudjuk. Eichmann „stábja” 25-30 „szakértőből” és 120-150 főnyi segéd-személyzetből állt, beleértve a sofőröket, rádiósokat és titkárnőket. A vasutasok és a vasutak nélkül nem lehetett volna 1941 és 1944 között több mint 3 millió zsidót a koncentrációs és haláltáborokba deportálni.

Komoly vita van a történészek között abban a kérdésben, hogy Auschwitzban hány zsidót öltek meg a nácik. Van, aki a becslések közötti eltérések egyik okát abban látja, hogy a történészek még azt sem tudják, hogy egy-egy Auschwitzba tartó deportáló vonatszerelvénybe hány zsidót préseltek. Egyesek szerint ötezret, mások szerint kétezret. Josef Jäckeln, a náci Schutzpolizei Zugwachtmeistere (a biztonsági rendőrség szállítási főnöke) valószínűleg ritkán számolt be olyan zsúfolt zsidó vonatszállítmányról, mint 1942. szeptember 14-én írott jelentésében. A Kolomeából induló szerelvény 51 vagonjába 8200 zsidót préseltek, őrzésükre csak 10 ember volt. A Lembergig tartó út végére körülbelül 2000 ember meghalt, többen megszöktek. Elképzelni is nehéz, hogyan tudtak egy-egy vagonba átlagosan 160 embert bepréselni.

A magyarországi deportáló vonatok adatait ismerjük. Csak példaként: 1944 júniusában a miskolci gyűjtőtáborból hat vonattal 19 100 zsidót deportáltak, az egri, hatvani, salgótarjáni, balassagyarmati és komáromi adatok is arra mutatnak, hogy a szerelvényenkénti 3000 főt csaknem minden esetben „túlteljesítették".

Diákjegy és nyugdíjas-kedvezmény deportáltaknak

Primo Levi emlékezete szerint, amikor 1943 decemberében Észak-Olaszországból őt és társait deportálták, átlagosan 50-60 embert raktak egy vagonba. Lengyelországban és Magyarországon is gyakran 80-120 embernek kellett olykor hosszú napokig egy-egy marhavagonban szenvedni az Auschwitzig vagy más táborokig tartó út során. Márpedig, írta Levi, már 50 embernek is igen gyötrelmes dolog egyetlen vagonba zsúfolódni. Valamennyien elférnek a padlón, ha egyszerre fekszenek le pihenni, de ilyenkor szorosan összeér a testük. Ha 100-an vannak, vagy még többen, akkor alig néhány órás utazás is maga a pokol.

A vasutaknak jó üzlet volt a zsidók deportálása, annak ellenére, hogy minden országban jelentős kedvezményt biztosítottak a jegyek árából. Trákiából a vasútnak ingyen kellett a zsidókat Szófiáig szállítani. Itt számolták meg az „utasokat". A 4 éven aluliak a további, Auschwitzig tartó utat ingyen tehették meg, a 4 és 10 év közöttiek 50 százalékos kedvezménnyel, a 10 éven felüliek a munkába járók számára biztosított 50 százalékos kedvezményt kapták.

A deportálóvonatokon utazók a létszámellenőrzés után csoportos jegyet kaptak, melyet a helyi rendőrparancsnok által kijelölt vezetőjük nevére állítottak ki. A deportáltak és őreik útiköltségét a bolgár hatóságok fizették. Hasonló volt a helyzet Franciaországban is. Miként a frontra induló katonákat, a zsidókat is marhavagonokban szállították, és a francia vasút, az SNCF III. osztályú jegyet számolt el az „utasok" után az államnak.

A magyar zsidók tömeges deportálása, bár ezt a chicagói felperesek nem tudják pontosan, 1944. május közepén indult meg. A technikai előkészületeket május 4-én és 5-én Bécsben beszélték meg az SD, a magyar csendőrség, a német birodalmi, valamint a magyar és a szlovák államvasutak képviselői, továbbá az egyes országok területén működő német szállításvezetőségek kiküldöttei. A MÁV részéről két kiküldött „civil úr" vett részt ezen a „menetrend-értekezleten". Megállapodtak abban, hogy a Magyarországról induló szerelvényekre a „Deutsche Arbeiter Umsiedler" (német munkásáttelepítés) feliratot írják, a be nem avatottak megtévesztéséül. A szállítási adatokat a két MÁV-szakértő kapta meg, nekik kellett azután a „menetrenden kívüli" deportálóvonatokat a magyar államvasutak normál menetrendjébe beilleszteni. A deportálóvonatok útvonalának összeállításakor katonai szempontokból a Lembergen át vezető vonalat csak korlátozottan vehették figyelembe, Budapesten keresztül pedig azért nem akarták szállítani a zsidókat, hogy elkerüljék a fővárosi zsidók és a semleges diplomaták „nyugtalanítását". Az értekezleten napi 4 „zsidószállítmány" indítását határozták el (nem törődve azzal, hogy az auschwitz-birkenaui haláltábor naponta 10-12 ezer zsidót szinte képtelen fogadni).

A szállítmányokat közlekedéstechnikai okokból is a Miskolc-Kassa-Eperjes útvonalon keresztül irányították Krakkó-Auschwitz felé. Még komoly szakmunkákban is olykor felbukkan az az állítás, hogy a holokauszt abszurditását mutatja az is, hogy amikor a frontnak égető szüksége volt minden vonatszerelvény hadianyagra, katonára, élelmiszerre, a nyugatról keletre tartó szerelvények útját keresztezték a deportáltakat délről északra szállító vonatok. Naponta 3-5, menetrenden felüli szerelvény a legcsekélyebb mértékben sem zavarta a hadiszállítmányok útját. Ha két ilyen szerelvény összetalálkozott, a zsidókat szállító vonatszerelvényt várakoztatták.

A németek már a Mussolini bukása (1943. július 25.) utáni hetekben megmutatták, hogy ha kell, hatalmas embertömegeket képesek vonaton elszállítani. Az a tény, hogy a német hadseregnek az olasz kiugrás után volt ereje Olaszország megszállására, a hadsereg leszerelésére, 650 ezer olasz katona deportálására és internálására, majd új front nyitására, mély benyomást keltett Budapesten. 1943 őszén több mint 236 ezer olasz katonát a keleti frontról hadifogolyként Magyarországon keresztül szállítottak németországi lágerekbe.

Csendőrök vigyáztak Kassáig

Magyarország 10 csendőrkerületét 1944-ben deportálási zónákra osztották, a zónák számozása egyben a deportálások sorrendjét is jelezte. Az I. zónába a kárpátaljai (kassai) csendőrkerület zsidói tartoztak. A II. zónába az észak-erdélyi (kolozsvári és marosvásárhelyi) csendőrkerületeket sorolták, a III. zónába kerültek a székesfehérvári és miskolci csendőrkerület területén gettókba, majd ezekből gyűjtőtáborokba terelt zsidók. A IV. zóna a szegedi és debreceni csendőrkerületet foglalta magában. Az V. deportálási zónába kerültek a pécsi és szombathelyi csendőrkerület zsidói. A vidéki zsidók deportálása után akarták deportálni a fővárosi és a főváros környékén élő zsidókat.

Ha voltak, márpedig voltak szép számmal olyan zsidók, akik még a gettókban, gyűjtőtáborokban is hittek abban, hogy a nácik és magyar cinkosaik nem akarják megölni őket, akkor a deportálások módja az utolsó pillanatig bizakodókat is meg kellett volna győzze arról, hogy nincs menekvés. Hamvas Endre csanádi püspök Serédi Jusztinián hercegprímáshoz július 15-én intézett levelében feltette a szónoki kérdést: „A miniszterelnök úr [Sztójay Döme] túlzottnak tartja a kegyetlen és kíméletlen eljárásokról való híreket. De történhetik-e az otthonból való kihurcolás, utolsó ékszertől, jegygyűrűtől való megfosztás, 70-75 embernek egy kocsiba való zsúfolása, 4-5 napon át lezárva, élelmiszer, vízellátás nélkül való szállítása kegyetlenség nélkül?" Márai Sándor 1944-es naplójában meglepő tájékozottságról tanúbizonyságot téve írja az átlagos „zsidóvonatról": „Egy-egy vagonban nyolcvan ember utazott, két vödör vízzel. A halálozási százalék útközben megközelíti a húszat. Egy vagon Nagyváradtól Kassáig hat napon át vándorolt. A negyven emberre, vagy hat lóra méretezett vagonokban a nyolcvan ember nem tud feküdni, sem ülni."

A deportálásokról a fő szervezőknek, Endre László és Baky László belügyi államtitkárnak ennél sokkal jobb véleménye volt. Június 21-én a kormány elé terjesztett jelentésében Baky többek között azt állította, hogy vonatonként 2500 zsidót szállítottak ki (a valóságban ennél olykor 500-1000 fővel többet), egy-egy teherkocsiban pedig 50-60 zsidót helyeztek el. A deportáló hatóságok sok helyütt, ha szükségesnek látták, akkor - mint az egyik értekezleten elhangzott - a zsidókat úgy rakták, „mint a heringeket, akár 100 embert is egy vagonba, legfeljebb, aki nem bírja, elhullik..."

Becslések szerint egy-egy, átlagosan 3000 fős zsidó transzportból 40-50 ember nem bírta ki a megpróbáltatásokat, és már az úton meghalt. 147 vonatszerelvény esetében 6-7000 halottal kell számolnunk, még Auschwitz előtt. Egy-egy szerelvényt Kassáig 20 fős csendőrőrség kísért, ahol a németek átvették a „szállítmányt". Ellentétben a chicagói kereset állításával, nem a vasutasok, hanem a csendőrök végezték a zsidók bevagonírozását. Ebből következik, hogy a vasutasoknak módjuk sem volt a vasútállomásokon a zsidók kirablására. A deportálóvagonok többségét nem a MÁV biztosította. Kasztner Rezső cionista vezetőnek Eichmann egyik közeli munkatársa 1944. július végén elárulta, hogy azt az „őrült tempót" a magyar zsidók deportálásánál azért tudták diktálni, mert szerelvények százaival szállítottak a Balkánra katonákat és hadianyagot. A zsidókat az üresen visszatérő vonatokra rakták föl. Valószínű, hogy még a mozdonyvezetők zöme sem a MÁV alkalmazottja volt.

Parancsra tették

Más kérdés, hogy a Deutsche Reichsbahn, az SNCF, a MÁV és a többi nemzeti vasúttársaság, ezek vezetősége, illetve e vállalatok mai jogutódai büntetőjogi értelemben felelősségre vonhatók-e ma azért, mert hajdanán részt vettek az európai zsidók lemészárlásában. Az SNCF pár éve sikeresen érvelt a bíróság előtt azzal, hogy csak a megszálló hatóságok és a kollaboráns Vichy-kormány utasításait hajtották végre. Az 1945-ös magyar népbírósági törvény is világos különbséget tesz a német megszállás után „csak" a helyükön maradtak, az utasításokat, parancsokat, rendeleteket engedelmesen végrehajtók és a túlbuzgó, lelkes, kezdeményező „zsidófalók" között. Valószínű, de nem bizonyítható, hogy a MÁV vezetői is jól tudták, hogy a deportálószerelvények célállomása Auschwitz. Azt még nehezebb lenne bebizonyítani, hogy azt is tudták: Auschwitz-Birkenau haláltábor, ahol a munkaképtelennek minősítetteket meggyilkolják, holttesteiket pedig elégetik. A holokauszt magyar túlélői eddig soha semmikor nem beszéltek arról, hogy őket 1944-ben a vasutasok verték, megalázták, kirabolták vagy öldösték volna. Alig két tucat DEGOB- (Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság) jegyzőkönyvben említenek meg 1945-ben vasutasokat, és csak néhányan azt, hogy tőlük sok pénzt, 100-200 pengőt kértek egy-egy kulacs vízért. Brutális csendőrökről, keretlegényekről, hivatalnokokról, nyilasokról százával találhatunk DEGOB-jegyzőkönyveket. Azok, akik ma tárgyi tévedésektől, torzításoktól hemzsegő vádaskodással lépnek a nemzetközi nyilvánosság elé, hibát követnek el. Ártanak a holokauszt emlékének, és újabb érveket szolgáltatnak az antiszemitáknak.

(A szerzők történészek)

Olvasson tovább: