Kereső toggle

Politika a hálószobában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A rendszerváltás után kialakult politikai légkör barátságokat, családokat
tudott tönkretenni, ez a témája A Fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya
és a mediáció című nemrégiben bemutatott filmnek is. Vajon mi miért nem tudjuk
sok más nemzethez hasonlóan a politikai hovatartozást higgadtan kezelni? Miért
hagyjuk, hogy a politika ilyen mélyen bekússzon a magánéletünkbe?

„A rendszerváltáskor olyan tizenkét-tizenhárom éves voltam, és nagyon
megmaradt bennem, hogy milyen euforikus öröm uralkodott ebben az országban, hogy
új idők, új szelek jönnek, mostantól itt lesz a Kánaán. Erre eltelik néhány év,
és egyszer csak egymás torkának ugranak az emberek, sokkal kellemetlenebbé
válnak a magánéleti kapcsolatok, mint előtte” – mondja Hajdú Eszter
(kisképünkön), a nemrég bemutatott, A Fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli
anya és a mediáció című film rendezője, aki filmjében egy fideszes és egy
baloldali zsidó származású férfi barátsága megromlásának okát keresi, illetve
egy politika miatt széthulló család történetét mutatja be. Mindkét sztoriban
2002-ben fordultak rosszra a dolgok: a barátok azóta nem álltak szóba egymással,
illetve a házaspár akkor költözött szét.

Sajnos ilyen történetből legtöbbünk környezetében van bőven, bár nem mindenki
engedi, hogy a kapcsolatait ez végképp tönkretegye. „Az én édesapámat elvitték,
mert zsidó volt, a fiam viszont, aki a háború végén született, ma a jobboldalt
támogatja, ezért a jó kapcsolat megőrzése miatt ez a téma tabu lett közöttünk –
meséli lapunknak az idős Zsuzsi néni. – Amikor a fiam kicsi volt, igyekeztünk
elfelejteni az egész háborút, ma meg azért kerüljük a témát, mert neki
érezhetően kellemetlen, hogy nem csak magyar nemes ősei vannak.”

A hallgatás nem mindig válik be, van, hogy a kimondatlan dolgok csak tovább
generálják a feszültséget: „Nem tudnék soha baloldalra szavazni – mondja a
középkorú Gábor –, mert ’47-től a sztálinista hatalom részéről olyan atrocitások
érték a családomat, amelyen nem tudtunk túllépni. Mivel ez nem zsigeri
hozzáállás részemről, hanem egy átgondolt következtetés, épp ezért a baloldali
barátaimmal is kulturáltan tudunk erről beszélgetni, és ilyen tálalásban ezt
megértéssel is fogadják.”

Magyarországon annyira különbözőek a családtörténeti hagyományaik az embereknek,
hogy egészen más az emlékezetük a történelemről. Ezek is kicsapódnak a
politikában, ami az ilyen mélyebb gyökerekből táplálkozik. „A külső igazolást
felhasználva mi azután egyforma ügyesen tudjuk kirekeszteni egymást mindkét
oldalon, ebben nem éreztem eltolódást semelyik irányban politikailag – folytatja
Hajdú Eszter. – Itt még a zsidó–nem zsidó ellentét sem játszik, mert a filmemben
két zsidó van, az egyikük baloldali, a másik meg fideszes, a házaspár pedig két
nem zsidó ember. Mindkét oldalt szembesíteni szerettem volna a saját
korlátaival: az egyik félben a fideszes, a másikban pedig a liberális ember van
kiszorítva. Bár a politikusoknak is nagy a felelőssége, de azért alapvetően azt
szeretném érzékeltetni, hogy az egyes embereknek, tehát nekünk van felelősségünk
abban, hogy hogyan viselkedünk a magánkapcsolatainkban.”

Egy brooklyni játszótéren történt még a választások előtt, hogy az egyik anyuka
obamás, egy másik pedig mccaines pólóban jelent meg, mégsem fagyott meg a levegő
közöttük, simán le tudtak ülni a többiekkel együtt békésen beszélgetni
egymással.



A filmben szereplő házaspár. A politikai miatt váltak

„Steve, a férjem demokrata, mi pedig anyukámmal republikánusok vagyunk, de ez
nem okozott soha gondot közöttünk – osztja meg tapasztalatait a Hetekkel
Elizabeth, egy New York-i középiskola igazgatóhelyettese –, nem tudom például,
hogy a kollégáim kire szavaztak, és egyáltalán nem ismerek olyan embert, aki a
politikai nézetei miatt elveszített volna egy barátságot. A sarki boltban
választani lehetett, hogy Obama vagy McCain feliratú papírpohárba kérjük munkába
menet a kávét, így ha kiderül is a pártszimpátia, az sem okoz jelentős
problémát, legfeljebb az iraki háborút például a két oldal szimpatizánsai nem
egymással elemezgetik.”

A tőlünk nyugatabbra élőknél mintha hajlamosabbak lennénk a saját
vonatkoztatásunkon keresztül nézni a világot, és magunkra venni a másik
viselkedését, ítéleteit, és azt gondolni, hogy ha az eltér a mienktől, akkor az
minket sért. Nem azt látjuk, hogy ő gondol valamit, hanem hogy ő nem azt
gondolja, amit mi. A magyarok különleges bizonyítási kényszerének – amit az
ember jól érzékel, ha visszajön külföldről – , leginkább történelmi okai
lehetnek.

„Németországban egyetlenegyszer sem tapasztaltam húsz év alatt, hogy emberek
szembekerültek volna a politikai nézeteik miatt. Olyan példa volt, hogy az egyik
kolléganőm elmondta a véleményét, amiből az tűnt ki, hogy ő a szociáldemokrata
párt elveit vallja, viszont amikor hoztak az egészségügyi reformmal
kapcsolatosan egy értelmetlen döntést, akkor pont az ő szájából hallottam, hogy
ezt a kereszténydemokraták sokkal jobban megoldották, tehát képes volt teljes
mértékben elismeri a másik oldal érdemeit, fő, hogy az ország érdekei menjenek
előre. Ha valami konkrét esemény van, akkor hallani kritikát, de hogy emiatt az
emberek egymásnak mennének, ilyet nem tapasztaltam – meséli lapunknak Melinda,
aki két évtizedet dolgozott Németországban. – Jellemzőbb, hogy megnézik az ember
autóját, megkérdezik, hogy mivel foglalkozol, és a társadalmi ranglétrán sokkal
inkább az anyagi sikeresség alapján helyeznek el, a politikai meggyőződés
abszolút magánügy.”

A film zárójelenete, hogy egy március 15-ei rendezvényen gyerekek az aszfaltra
politikai jelszavakat firkálnak – izgalmas, hogy az ő sorsuk milyen lesz.

Olvasson tovább: